Ha feleannyit kapnék, akkor is kimennék

Az egészségügyi államtitkárság gyakran hivatkozott adatai szerint idén kedvező tendenciák indultak el a fiatal (35 éven aluli) orvosok elvándorlásában, ami a kezdő szakorvosok mellett a rezidenseket is érinti. Ebben kétségkívül közrejátszhatott a 2011 óta a szakorvosképzések támogatására kiírt, idén kissé megkésve, de ismét meghirdetett nettó 100 ezer forintos Markusovszky-ösztöndíj. Ez azonban hosszú távon kevés lehet, mivel a rezidensképzésből kilépő kezdő szakorvosoknak nincs hasonló lehetőség, amivel kiegészíthetnék a keresetüket.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy olyan szakorvosjelölt, aki az elérhető összes támogatást megkapta, leteszi a szakorvosi vizsgát, a felére csökken a fizetése – hívta fel a figyelmet a helyzet abszurditására Dénes Tamás, a Magyar Rezidens Szövetség (MRSZ) elnöke. Dénes szerint a kezdő orvosi fizetéseket olyan szintre kell emelni, hogy ne érje meg elfogadni a hálapénzt. Ahogy ez a Szinapszis Kft. segítségével készített MRSZ-felmérésből a közelmúltban kiderült, ehhez körülbelül háromszoros alapbéremelésre lenne szükség, beosztástól függően 250 és 500 ezer forint között mozog az a fizetés, amennyiért az orvosok lemondanának a paraszolvenciáról.

Fél lábbal Szlovákiában

Ettől azonban egyelőre fényévekre vagyunk: a márciusi bruttó 65 ezer forintos emeléssel körülbelül a szlovákiai kezdő orvosfizetések feléig sikerült feltornázni magunkat, de a májusi bruttó 40 ezres béremeléssel sem kerültünk sokkal beljebb, mivel egy kezdő szakorvos ma körülbelül 140-150 ezer nettót visz haza alapbérként – tudtuk meg az MRSZ elnökétől. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egészségügyért felelős államtitkárságának tájékoztatása szerint a törvényileg meghatározott minimális alapilletmény valójában ennél is kevesebb: 205 320 forint bruttó, ami egy gyermektelen kezdő orvos esetében 134 500 forint nettót jelent (igaz, ez még kiegészülhet készenléti és ügyeleti díjakkal, valamint pótlékokkal).

Egy szerencsés rezidens ennek több mint a duplájából gazdálkodhat: megkapja az előbb említett 205 ezer forint bruttó fizetést, sikeres pályázat esetén 100 ezer forint szakorvosi ösztöndíjat, amit újabb 65 ezer forint bruttóval fejelhet meg, ha az emberi erőforrások minisztere által hiányszakmaként megjelölt területek valamelyikén helyezkedik el. Ezekből meglehetősen sok van, az idén például 19 (a meghirdetett szakképzések fele). Ha az előző három feltétel mindegyike teljesül, egy átlagos (gyermektelen) rezidens havonta körülbelül 277 ezer forintot vihet haza. Ez több, mint egy pályakezdő bruttó (!) fizetése a legjobban fizetett bankszektorban. „A rezidenseknek relatíve jobb az anyagi pozíciójuk, mint néhány éve volt, de ez nem elég ahhoz, hogy családot tudjanak alapítani” – fogalmazott Éger István, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke. 

A rezidensek és a végzett szakorvosok között kialakuló bérfeszültség enyhítésére vannak kísérletek: a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban például bevezették az ún. „Markusovszky plusz” ösztöndíjat, ami lényegében a korábbi ösztöndíjukkal megegyező összeggel egészíti ki a már végzett szakorvosok fizetését – tudtuk meg Rácz Jenőtől, a kórház főigazgatójától, egyben a Magyar Kórházszövetség korábbi elnökétől. Ez azonban egyelőre egyedülálló kezdeményezésnek számít, amelynek költségvonzatát a kórháznak kell finanszíroznia, így a bevezetése nagyban függ az adott intézmény gazdálkodási helyzetétől.

A gyakorló rezidensek a jövőkép hiányán kívül számos egyéb aggasztó jelenségről számolnak be. Budapesten egyes szakmákban (például a gyerekgyógyászatban) szinte lehetetlen rezidensi állást találni, a jelentkezőket állásinterjúkon rostálják, a kiesőknek pedig jobb esetben szerződésben vállalt önkéntes segítői munkát ajánlanak fel. Vagyis hat év egyetemi képzés után ingyen dolgozhatnak, ami ráadásul a szakképzési idejükbe sem számít bele, hiszen szakképzést a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében önkéntesként vagy önkéntes segítőként nem lehet végezni. Persze lenne rá lehetőségük, hogy a fővárosi helyett vidéki képzőhelyeket keressenek maguknak, ez azonban sokak számára nem elég vonzó alternatíva, részben a képzések színvonala közötti vélt vagy valós különbségek, részben pedig a költözés által rájuk rótt anyagi többletterhek miatt.

Orvoshiány van, de nem kellesz

Miközben Magyarországon a KSH 2011-es adatai alapján 1634 orvos hiányzik az egészségügyből, a potenciális belépőknek nincs könnyű dolguk. Éger István szerint míg az intézmények munkaerőhiánnyal küzdenek, a fiatal orvosok sokszor nehezen találnak maguknak állást, ami elsősorban a szakképzés elégtelen finanszírozásának köszönhető. Ugyanakkor úgy véli, a rendszernek a kisvárosok a legnagyobb vesztesei: míg a fővárosban és agglomerációjában többnyire megfelelő az orvossűrűség, ezeken a településeken a képzőhelyek fizikai messzesége miatt gyakran küzdenek orvoshiánnyal.

Kezdő orvosként viszont Budapesten a legnehezebb elhelyezkedni, ahogy ezt a sebésznek készülő Patrik példája is igazolja (a nyilatkozó rezidensek nevét kérésükre megváltoztattuk). Patrik már a harmadik évtől kezdve bejárt az egyik fővárosi kórház sebészeti osztályára gyakorlatot szerezni, több esetben a késő esti órákban riasztották, és hajnalig benn kellett maradnia, akár hétvégén is. Negyedévben segédápolóként kezdett dolgozni az egyetem mellett, hogy még több gyakorlatot és tudást szerezhessen, míg végzősként megtudta: nem fogják felvenni, mivel „nem passzol a koncepcióba”. Patrik nem adta fel, átment egy másik budapesti kórházba, ahol közölték vele, hogy habár az intézménynek 2-3 tucat rezidensre lenne szüksége és az osztály is hasznát venné, itt sem tudják foglalkoztatni, mivel nincs rá pénzük. Ennek ellenére önkéntesként továbbra is ott dolgozik, hogy addig is tanuljon és tapasztalatot szerezhessen.

Az egyetemista évei alatt szorgalmasan dolgozó, TDK-n is díjazott, summa cum laudéval végzett Patrik ezen a ponton döntött úgy, hogy inkább Németországban kezdi el a szakképzést. Ebben azonban elsősorban nem a pénz motiválja, hanem az, hogy jobb szakemberré akar válni: „ha feleannyit kapnék, akkor is kimennék” – fogalmazott, miután meggyőződött róla, hogy a kinti szakképzés összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú az itthoninál.

Fotó: Fred Dufour

Hasonló okokból készül külföldre a szintén kiváló minősítéssel végzett Csilla, aki diákévei alatt számos tudományos eredményt elért, és rendszeresen végzett szakirányú önkéntes munkát. Mivel az a kórház, ahol az őt érdeklő szakterülettel foglalkoznak, nem írt ki kezdő orvosi álláslehetőséget, önkéntesnek jelentkezett, hogy addig is tanulja a szakmát, amíg talál ilyen pozíciót, azonban jelentkezését „érdemi indoklás nélkül” elutasították – fogalmazott. Csilla nem akart mindenáron Magyarországon maradni, főleg nem annak kárára, hogy azzal foglalkozhasson, ami érdekli, ezért elkezdett külföldi lehetőségek után nézni. Habár a jelentkezési folyamatokat jóval bonyolultabbnak találta, már a kezdetektől fogva pozitív visszajelzéseket kapott.

„Ez nálam nem pénzről szól, hanem hogy itthon nem tudok azzal foglalkozni, ami érdekel, pedig tudom, hogy kész szakemberekre szükség lenne, csak a képzésre nincs keret” – fogalmazott Csilla, aki hosszú távon szeretne visszatérni Magyarországra. „Talán a mi generációnk sikerrel tud majd változtatni ezen a rendszeren, és akkor szerintem sokan szakorvosként vissza fognak jönni, és jól bevált külföldi gyakorlatokat hoznak majd haza” – mondja a húszas évei közepén járó fiatal orvos.

Ennyiből ki lehet jönni

Ennél valamivel szerencsésebb Zsanett esete, akinek sikerült a fővárosban elhelyezkednie az egyik hiányszakmában. Markusovszky-ösztöndíjat is kapott, amire tavaly télen kellett pályáznia (már ekkor megvolt a rezidens helye), bár elmondása szerint az ösztöndíjat friss végzős ismerősei többsége szintén megkapta. Zsanett az ösztöndíjon és a hiányszakmákban elhelyezkedőknek járó támogatáson felül készenléti díjat is kap, így összesen havonta körülbelül 320 ezer forint nettót visz haza, de akik ügyeletet vállalnak, azok elmondása szerint ennél is többet kaphatnak kézhez.

Zsanett kellemetlennek tartja, hogy végzett szakorvosként kevesebbet fog keresni, de a környezetében dolgozó szakorvosok példái alapján úgy látja, az alacsony alapbért ki lehet egészíteni azzal, ha valaki a hét egyik napján vagy a hivatalos munkaideje után magánrendelést is vállal. Zsanett szerint a keresetkiegészítésnek ezt a módját a kórházak is megértik. A hálapénzt viszont ő is ellenzi, mivel szerinte „minden szempontból visszaveti a rendszert, hátráltatja a fiatalok fejlődését”. „Egy sebésznek például nem éri meg kiadnia a kezéből a legzsírosabb műtéteket” – támasztotta alá előbbi feltevését.

A fiatal orvosnő egykor részt vett a rezidenstüntetéseken, és úgy látja, azóta jelentősen javult a helyzet. Vidékre azonban nem ment volna el dolgozni, mert attól félt volna, hogy rosszabbul felszerelt intézménybe kerül. „Ha már úgyis utazni kell, akkor inkább nyugatra mennék” – fogalmazott.

Szinte kötelező elmenni

Eszter nem egy előre kigondolt koncepció nyomán szeretne külföldre menni, egészen az egyetem végéig nyitva hagyta a kérdést, hol helyezkedjen el, de miután több kötelező gyakorlatát is Spanyolországban töltötte, arra jutott, hogy egy másik országban is ki kell próbálnia magát. Erre szerinte a magyar orvosképzés megfelelően fel is készítette. „Úgy gondoltam, hosszabb-rövidebb időt szinte kötelező valamelyik nyugat-európai országban dolgozva eltölteni, hogy nagyobb rálátást szerezz a szakmára” – fogalmazott. Átláthatóság, kiszámíthatóság, szervezettség – szerinte ezekkel az előnyökkel bír a spanyol szakképzési rendszer, amiket madridi gyakorlatai során maga is megtapasztalt.

A spanyol szakképzésbe nehéz bekerülni, a központilag szervezett (természetesen magas szintű spanyol nyelvtudást igénylő) központi felvételi vizsgán évente körülbelül 12 ezren versengenek a 6 ezer rezidensi helyért. De legalább nem „15-20 éve íródott, előre megadott, néha értelmetlen, azóta köztudottan rossz kérdésekre kell válaszolni” – állította szembe a magyar írásbeli államvizsgát a spanyol felvételivel, amelynek sikeres teljesítése érdekében másfél éve nyelvtanfolyamra jár.

Fotó: Philippe Huguen

Eddigi spanyolországi munkavégzése során Eszter fiatal, jókedvű, ambiciózus és segítőkész orvosokkal találkozott, meglátása szerint a helyi szakvezetés felfogja, hogy a rezidens még nem végzett szakorvos, ezért nem terhelik a kompetenciáit meghaladó túlzott felelősséggel, a rezidensek fizetése pedig a képzésben eltöltött évekkel arányosan növekszik, míg végül eléri a szakorvosok szintjét. Utóbbi egyébként Eszter szerint is másodlagos szempont, a kezdő rezidensek 1500-2000 eurója „nem rengeteg nyugat-európai viszonylatban, viszont biztosan tudható, hogy növekszik, és lesz rá keret” – indokolta, miért lát több perspektívát a spanyol képzési rendszerben. Csillához hasonlóan végzett szakorvosként ő is hazatérne.

Nemcsak pénzkérdés

Rácz Jenő szerint az idei számokból már egyértelműen látszik, hogy a rezidensek elvándorlása csökkent, sőt, egyfajta „visszafelé áramlás” is elindult: Veszprémbe például két Svédországban végzett radiológus és egy Amerikában végzett szakorvos is visszatér a közeljövőben. Ennél némivel kevésbé optimista a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának az az orvosok elvándorlásáról szóló tanulmánya, amiben többek között ezt írják:

Az utóbbi években jelentősen emelkedett az általános orvosi diplomával, de szakvizsga nélkül külföldre távozók aránya. Ennek mértéke 2010 óta folyamatosan 40% felett van. Márpedig, ha ezek a fiatalok a rezidensképzésüket külföldön kezdik meg, és ott szereznek szakvizsgát, jóval nehezebben csábíthatók haza.

Azt viszont a tanulmány szerzői is elismerik, hogy a Markusovszky-ösztöndíj érdemi lépés volt az elvándorlás megfékezésében, annak kiterjesztése (Markusovszky plusz) vagy a kezdő szakorvosok további lépcsőzetes béremelése pedig újabb ösztönzők lehetnek az itthon maradásra. Utóbbi azonban még mindenképpen éveket fog igénybe venni, az orvosok által elvárt háromszoros szint egy lépésben való megugrására tulajdonképpen senki nem számít.

A továbbiakban az a kérdés, kinek lesz türelme kivárni, hogy elfogadható szintre nőjenek az alapbérek, és hányan lesznek azok, akik a külföldi szakképzésük befejezése után sem kapják meg a kellő ösztönzőket arra, hogy visszatérjenek. Utóbbi nemcsak pénzkérdés: a Semmelweis Egyetem kutatása szerint az életminőség, a magyar egészségügy kilátásai, a munkakörülmények, a társadalmi megbecsültség és a szakmai lehetőségek is közrejátszanak a döntésben.

Cikkünkhöz hozzászólhat a Facebook-oldalunkon.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!