A plakátügy mögött felsejlik a zsidó szervezetek élet-halál harca

Az egész országot beborító, gyorsan kínossá vált plakátokat a héten leszedik – sokan azt sejtik, hogy Benjamin Netanjahu mostani budapesti látogatásától sem teljesen függetlenül –, de a Soros Györgyöt a fókuszba állító kormányzati kampány ismét a felszínre hozta az antiszemitizmus kérdését: zsidóellenes indíttatású-e, és főleg számít-e, hogy az-e egy kampány, ha a végeredmény a 30-as évek antiszemita gúnyrajzaira emlékeztet? A kérdés nem csak a közvéleményt, de a magyarországi vallásos zsidóság két legfontosabb szervezetét is megosztotta.

A kritikusabb álláspontot Heisler András, a Mazsihisz elnöke képviselte, bár ehhez némi időnek el kellett tennie. A plakátok megjelenésekor, július elején a Mazsihisz a „hagyományaihoz” képest szokatlanul békülékeny húrokat pengetve még azt mondta, független a kormány szándékától, hogy a plakátok rossz emlékeket ébresztenek. Hitközségi körökben azonban többen zokon vették a nagy rugalmasságot, és pár nappal később a Mazsihisz már közleményben kérte a kormányt, hogy távolítsák el a plakátokat. Sőt, hétfőn Heisler már Izraelre is panaszkodott egy sort, amiért a Netanjahu-kormány plakátügyben cserben hagyta a Mazsihiszt.

Egy plakát, két zsidó vélemény

Egészen más úton jár a kormánypropagandához való viszonyulásban a gyakran a Fidesz-kormányhoz való törleszkedéssel vádolt, 13 éve alapított haszid ortodox Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH). Az EMIH vezetője, Köves Slomó májusban a (az EMIH gazdasági holdudvarába tartozó) 168 Órának arról beszélt, hogy a kormány (akkori) kampányában Soros nem mint zsidó, hanem mint a globális kapitalizmus szimbóluma jelenik meg. Aki itt antiszemitizmusról beszél, az szerinte maga hitelesíti, hogy a globális kapitalizmus egyenlő a zsidósággal. Az antiszemitázás pedig szerinte rövid távon hozhat csak politikai hasznot.

Az EMIH Kövesnél jóval visszahúzódóbb alapítója, Oberlander Baruch rabbi pár napja a Magyar Nemzetnek adott interjújában kitért a kérdés elől, hogy mit gondol a plakátokról. Helyette inkább arról beszélt, hogy az izraeli kormányt bíráló Soros nem makulátlan ember, majd arra jutott, hogy a zsidóknak az antiszemitizmus helyett inkább még akkor is magukkal – a múltjukkal, jövőjükkel – kéne foglalkozniuk, ha nem vallásosak.

A kormány végül leszedeti a kellemetlenné vált plakátokat, bár tagadják, hogy ennek bármi köze lenne a felháborodáshoz, ahogy azt is, hogy a Soros elleni kampánynak bármiféle antiszemita éle volna (jóllehet a plakátokat sok helyen egyből zsidózó feliratok lepték el). Ráadásul Orbán Viktor a konzultációt lezáró rendezvényen a zsidóknak egyfajta származási alapú véleményközösséget tulajdonítva arról beszélt, hogy az „európai zsidó közösségek” szótlanul tűrik az őket is védelmező magyarokat érő méltánytalan támadásokat. Az antiszemitizmus kérdése tehát nagyon is aktuális, meg is kérdeztük róla Heisler Andrást és Köves Slomót.

A plakát nem antiszemita, de...

Heisler szerint a plakátokkal szembeni fellépéshez épp elég ok, ha a hatásuk csak úgy általában gyűlöletkeltő. Az antiszemitizmus vádja ugyanis olyan súlyos, hogy csak a legindokoltabb esetben használható minden megkülönböztetés nélkül. „A magyar kormány hivatalos politikája nem antiszemita, nincs érvényben állami, intézményes megkülönböztetés a zsidókkal szemben. A magyar kormány egy negatív érzelmek felkeltését célzó propagandakampányt folytat, amelynek kiemelt célja a félelemalapú mozgósítás."

„A plakátok formálisan nem a zsidók ellen irányulnak, ugyanakkor a gonoszul kacagó, mindent behálózó milliárdos üzletember képe jól ismert antiszemita toposz, és a kormány nem tesz azért, hogy legalább ezt az áthallást próbálja elkerülni. A kampány antiszemita indulatok kiváltására alkalmas, és ma már ez nem vélemény, hanem szomorú tény.”

Azt, hogy a plakátok kelthetnek antiszemita indulatokat, Köves Slomó is elismerte. Mint mondta, nem kérdés hogy a ’90-es években „Soros egyike volt a MIÉP-es közeg gyűlöletcsatornáinak, nem kifejezetten szofisztikált nyelvjátékainak”. Ugyanakkor az ilyen rossz szándékú nyelvjátékokban sokat számít a kontextus. „És ez a kontextus egyre inkább »zsidóvá« válik azzal, ha olyan emberek figyelmét is ráirányítjuk a dolognak ezen vonatkozásaira, akik erre nem gondoltak volna maguktól.”

Köves fel is hívta a figyelmet az Index májusi utca embere videójára, melyben a megkérdezettek közül szerinte egy sem utalt Sorosra mint zsidóra (amúgy volt ilyen megszólaló). Mint mondta, „kellően kritikaképes” ez a kampány ahhoz, hogy az antiszemitizmus vádja nélkül is legyen mit mondani róla. A párbeszéd-szituációban semmilyen konstruktív elemet fel nem mutató, „helyzeti sértettségével gyakran visszaélő” zsidó képe a nyilvánosságban szerinte „nem különösebben mozdít előre semmit a valóban létező, feloldatlan konfliktusok feloldásában”.

Jól jön a hatalomnak a látványzsidók támogatása

A Mazsihisz a rendszerváltás óta a zsidó identitást hagyományosan az antiszemitizmustól való félelemre és a holokauszt örökségére építette. Bár a szervezet a plakátok ellen végül most is fellépett, azokat nem nevezte antiszemitának. Heisler András az Indexnek nem tagadta, hogy tudatos stratégiaváltás zajlik:

„Ha folyton antiszemitizmust kiáltunk, elvész a hangunk akkor is, amikor szükségünk lenne arra, hogy súlya és hitele legyen szavainknak. A holokauszt utáni Európában különösen súlyos vád az antiszemitizmus, ezzel nem szabad játszani, manipulálni vagy eszközként használni. Nem a tiltakozások számával, hanem a szavaink remélt súlyával próbálunk markáns érdekvédelmi szerepet betölteni."

Heislert a Fidesz és az EMIH viszonyáról is megkérdeztük, és – talán épp az új stratégia szellemében – meglepően keményen fogalmazott. „Az EMIH egy haszid közösségből kinőtt egyház, és a hatalom számára olykor jól jön, ha látványosan zsidónak kinéző, kalapos, kaftános, pajeszos zsidókat mutogathat politikusok közelében.” Köves Slomó Heisler szerint két dolgot tesz a magyar politikai nyilvánosságban: „megvédi Orbán Viktort a Soros-plakátok ügyében, és hallgat, amikor a köztévé gonosz cionista milliárdosnak nevezi Sorost Hamenei ajatollah szavait idézve. Ugyanakkor mindenhol elmondja, hogy nem akar képeslapot kapni a Jobbik elnökétől, mert küzd az antiszemitizmus ellen.”

Természetesen Köves Slomót is megkérdeztük az EMIH erősödéséről, a hatalomhoz való viszonyáról. Köves tökéletesen diplomatikus és emiatt nem is annyira könnyen értelmezhető választ adott.

Szakszervezeti béremelés

„Minden (különösen vallási) szervezet létében a lehető legfontosabb érték a belső szellemi tartalom, a hiteles elköteleződés a – szervezet létét megalapozó – integráns értékrend felé. Az EMIH elsődleges célja az oktatás, az ismeretterjesztés. A zsidóság legnagyobb ellensége – mind házon belül, mind házon kívül – nem is a gyűlölet, hanem a tudás hiánya. Ez vonatkozik a többségi társadalommal való viszonyra és az antiszemitizmus kérdésére is.

A holokausztban tetten érhető össztársadalmi felelősség kérdése, amely ráadásul ezer ponton találkozik az össznemzeti identitáskeresés problematikájával, nagyon kevéssé fog jó irányba változni attól, ha ennek a problémakörnek a szimptómáiról egy a – szakszervezeti béremeléssel kapcsolatos viták színvonalát hozó – kudarcos kommunikációs állóháborút tart fenn a zsidó hitközség a mindenkori kormánnyal.

Az általunk megfogalmazott álláspontok nem a megengedés-elítélés dichotómiában kell hogy értelmet nyerjenek. Arról van csak szó, hogy érdemes élesebb, karakteresebb határokat húzni a zsidó közösség saját kompetenciái és felelősségei, illetve a nyilvános protestálás kérdésköre között."

Hogy megértsük, a Mazsihisz miért frusztrált az EMIH miatt, az EMIH vezetői pedig miért igyekeznek ködös megfogalmazásokkal kitérni a kérdések elől, fél tucat, a zsidó közéletet jól ismerő emberrel beszélgettünk az elmúlt másfél évtized változásairól. Többségük névtelenséget kért.

A Mazsihisz a háború után erőszakosan összevont zsidó hitközségek gyűjtőszervének a rendszerváltáskor létrejött utóda, és egészen az EMIH 2004-es színre lépéséig a vallásos zsidóság egyetlen hivatalos képviseleti szerveként lépett fel. Legendásan átláthatatlan működése, elavult intézményrendszere, korszerűtlen szemlélete és kommunikációja, a hívek megállíthatatlannak tűnő fogyatkozása miatt csak idő kérdése volt, hogy magától váljon súlytalanná. Azonban 2004-ben történt valami.

A Chabad-franchise

A nemzetközi Chabad Lubavics mozgalom bábáskodásával, lényegében annak önálló magyarországi szervezeteként létrejött az EMIH. A fehérorosz haszid gyökerű, New York-i székhelyű Chabad Lubavics ma a világ legnagyobb és legbefolyásosabb haszid ortodox zsidó szervezete, mely a zsidóság népszerűsítését, a haszid filozófia és a zsidó vallás tanításainak terjesztését tűzte célul. A Chabad világszerte komoly, milliókat kiszolgáló intézményrendszert működtet, azonban a valóban haszidnak tekinthető vallásos Chabad-hívők száma ennél nagyságrendekkel kisebb.

A szervezet magyarországi megtelepedése az USA-ból 1989-ben hazatelepült Oberlander Baruch rabbihoz fűződik, az EMIH megalapítására azonban csak 2004-ben került sor. A 2011-es egyházügyi törvény elfogadásával az EMIH lett a neológia (Mazsihisz) és a Mazsihiszből kivált ortodoxia (Magyar Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség) mellett a harmadik, az állam által is elismert („bevett”) zsidó egyház.

Ezzel párhuzamosan a Mazsihisz kénytelen volt elfogadni, hogy az államtól a háború után államosított egyházi ingatlanvagyonért járó örökjáradék egy részét (évi mintegy 200 millió forintot) átengedje az EMIH-nek. A haszid EMIH ugyanis a Status Quo Ante, a XIX. században sem a neológ, sem az ortodox hitközségi szövetségbe nem betagozódó hitközségek által 1927-ben alakított szervezet örököseként lépett fel, és ezen az alapon jogot formált az állami pénz egy részére.

Az örökjáradék megosztását komoly vita kísérte, mert az EMIH nem tekinthető a Status Quo Ante jogutódjának, és vallási-történelmi örökösének is csak erős ráhagyással. A Status Quo Antét a magukat sem ortodoxnak, sem neológnak nem valló hitközségek alkották, bár tény, hogy voltak köztük haszidok is. Az, hogy a történelmi és jogi folytonosság hiánya ellenére az alig 28 éve működő hazai Chabad miként tudott a Fidesz előző ciklusa alatt ennyire gyorsan ilyen erős állami elismertséget és pozíciót szerezni, az EMIH körüli viták egyik sarokköve.

A haszidok pont azt mondják, amit a keresztény középosztály hallani akar

A zsidó témákkal is foglalkozó Pilpul.net főszerkesztője, a hebraista Sturovics Andrea úgy látja, hogy a Mazsihiszben, ami mindig igyekezett a kizárólagos zsidó érdekképviseleti szervként fellépni az állam felé, az ambiciózus lubavicsi társaság egyértelműen vetélytársat látott. A Mazsihisz hegemóniájának megtörése érdekében hátrébb tolták eredeti identitásukat, és egy magyar gyökerű egyház szerepét vették fel: így jött létre az EMIH. A kétpólusú magyar politikai életben egyszerűen besétáltak a nekik megmaradt helyre, a Mazsihisz látványos baloldali kötődését ellensúlyozva erősen ráálltak a jobboldali támogatás megszerzésére.

Balázs Gábor, zsidó filozófiát oktató eszmetörténész hangsúlyosan a magánvéleményét közölve elmondta, a kulcs az, hogy a kialakult helyzet a Fidesz és a Chabad számára egy klasszikus win-win szituáció. Az egyik oldal pénzt és állami elismertséget, a másik pedig, amelyik folyamatos kényszert érez, hogy bizonyítsa, nem antiszemita, szakállas, kaftános zsidókkal támogatott fotózást, autentikusnak tűnő zsidó támogatást kap.

Hiszen aki nem ért hozzá, könnyen elhiszi, hogy az az igazi zsidó, aki nagy szakállt és kalapot hord, és érthetetlen héber szavakat mormol – mondja Balázs. Amikor viszont a haszidok magyarul beszélnek, pont azt mondják, amiket a keresztény középosztály, a Fidesz törzsszavazói hallani akarnak – utalt arra, hogy az utóbbi időszak legmegosztóbb kérdéseiben, például a Szabadság téri emlékmű és a holokauszt-emlékév, illetve a Soros-plakátok ügyében az EMIH rendre megengedő álláspontra helyezkedett a kormány lépéseivel kapcsolatban.

Balázs szerint ez azért lehetséges, mert senkit sem érdekel, hogy a Chabad által képviselt zsidóságnak milyen a mélysége, intellektuális értéke. A magyarországi zsidó származású lakosság nagy része tudatlan a zsidó kultúrát illetően, ezért a Chabadnak könnyű dolga van, amikor külsőségekkel, frázisokkal, ingyenes étkeztetéssel és valós mélység nélkül próbálják magukat eladni.

A Chabad gyors magyarországi felfutásának fontos körülménye, hogy a szervezetnek – és ebben valamennyi forrásunk egyetért – valójában nem a vallási, hanem a közéleti befolyása nagy. Ahogy arról az Index több alkalommal is meggyőződött, az EMIH zsinagógáiban hétköznap reggelente alig-alig látni embert, és péntekenként, illetve az ünnepnapokon betérők között is csak elvétve akadnak valódi, szakállas-kalapos haszid zsidók.

A Chabad azért tud világszerte ennyire sikeres lenni, mert egy nagyon erős stratégiával és anyagi háttérrel rendelkező nemzetközi szervezet áll mögötte, és ugyanazt a franchise módszert használja, komoly versenyt támasztva, vagy máshonnan nézve elszívva a levegőt a már létező helyi zsidó szervezetektől. A lubavicsi mozgalom látványosan autentikus zsidó külsejű, kalapos, fekete ruhás küldöttei a XX. század utolsó harmadában kezdtek világszerte megjelenni. Elsősorban a populáris formában és leegyszerűsítve megfogalmazott misztikus tanokra fogékony, önmagukat kereső zsidók körében tudtak sikeresen téríteni azzal a viszonylag egyszerű ideológiával, melynek gyakorlati összefoglalása az lehet, hogy a Messiás akkor jön el, ha minél több zsidó tartja be a szigorú vallási előírásokat.

Divatossá tenni a zsidóságot

A Chabad gyors térnyerésének része az üzleti és a politikai életbe való gyors betagozódás mellett tehetséges helyi fiatalok felkarolása és kinevelése. A chabadnyikok nemcsak vallási, hanem nagyon komoly kommunikációs képzést is kapnak. Ilyen Köves Slomó (eredetileg Máté) is, a 2003-ban a háború óta első itthon felavatott haszid ortodox rabbi.

A chabadnyikok nem félnek kimenni az utcára, közterületekre, és ott reklámozni, megmutatni magukat és a zsidóságot mint nyíltan vállalható, élet- és örömteli alternatívát. Főleg Kelet-Európában komoly vonzerő a posztkommunista, bekövesedett, korrupt zsidó intézményrendszerrel szemben a friss hang, a fiatalság, az átélhetőség és az azonosulás ígérete, aminek kereteit első körben a nyíltság, a közösség által biztosított ingyenes vagy nagyon olcsó étkezések, közös utazások biztosítják. Ez drámaian különbözik a részben épp az EMIH hatására változóban lévő Mazsihisz korábbi szemléletétől, mely egy modern magyar zsidó identitás kialakítása helyett évtizedekig a holokausztot és az antiszemitizmustól való félelmet helyezte a fókuszba.

Az Index által megkérdezett, a zsidó közélet ügyeiben jártas források valamennyien elismerőn beszéltek a Chabad közösségszervező aktivizmusáról, az óbudai zsinagóga felújításáról, igaz Sturovics szerint nem egyeztethető össze a judaizmussal, hogy míg a tömegprogramok, például köztéri hanukai gyertyagyújtás nyitottak, a közösségi részvételt, tanulást Kövesék a származástól teszik függővé. A kritika nem ennek, vagy a hagyományos zsidó szervezetek ügyetlenségének messzemenő kihasználásának szól, hanem a hazai zsidóság képviseletének kisajátítására irányuló stratégiának. Ugyanis szerintük a Chabad értelmezésében kizárólag az minősül autentikusnak és zsidónak, amit ők képviselnek.

Az ide helyezett jesivával (vallási főiskolával), amit magyarok híján izraeli és amerikai bóherekkel (diákokkal) töltöttek fel, egy mintaközösséget hoztak létre, ami világosan mutatja a céljaikat: aki hozzájuk akar tartozni, az teljes egészében azonosuljon velük – véli Sturovics. Mint mondja, a zsidó élet a chabadnyikok szerint csak akkor zsidó élet, ha minden percben a lubavicsi-ortodox előírásoknak felel meg. Szerinte a megfelelő embereket  korántsem lassan, egyéni tempóban tanítják és vezetik be a hagyomány általuk helyesnek tartott verziójába, hanem lehetőleg minél hamarabb teszik ezt, elvágva őket az addigi életüktől, környezetüktől, vagy akár a családjuktól: ez igen közel áll ahhoz, amit szekták esetében tapasztal az ember.

A Chabad és a bolsevizmus

Balázs Gábor azt mondta, hogy noha a két mozgalom között természetesen hatalmas erkölcsi különbség van, a módszerek tekintetében mégis nagyban segíti a megértést, ha a Chabadot a bolsevik mozgalomhoz hasonlítjuk. A bolsevikok is csináltak jó dolgokat, népkonyhát, iskolát, utakat építettek, könyvet adtak ki. Ahol nem volt helyi iskola és népkonyha, ott ez jó volt. Viszont a bolsevikok ott is megalapították a saját iskolájukat és népkonyhát, ahol már ezek már léteztek: a mozgalom számára legalább olyan fontos volt, hogy megszerezzék a hatalmat és a létező struktúrák feletti uralmat, mint hogy a néppel, a proletariátussal jót tegyenek.

Balázs azt is hangsúlyozta, hogy a Chabad világnézete az egyik lehetséges és legitim interpretációja a zsidó vallásnak, de korántsem az egyetlen. A Chabad esetleges monopolhelyzetbe kerülése szerinte nem a magyarországi zsidó élet demokratizálódását és a szabadságszerető, pluralista értékrendszer térnyerését szolgálná, hanem a mozgalom azt próbálná elhitetni, hogy az ő értelmezésük a zsidóság egyetlen helyes felfogása.

Balázs azt is kifogásolja, hogy a Chabad elhallgatja, hogy haszid mozgalomként erősen kereszténységellenes: a kereszténységet bálványimádásnak tartják, a nem zsidók lelkét pedig spirituális szempontból alacsonyabb rendűnek tekintik, ám erről érthető okból soha nem beszélnek, a hagyomány ezen és más nem jól eladható részeivel pedig nem néznek szembe.

Egy illúzió vége

Kritikusai szerint az EMIH mára felmérte, hogy az igencsak asszimilált hazai zsidóság körében a haszid keretek közt zajló közösségépítés távlatai erősen behatároltak. Ezért az utóbbi időben mindinkább a vállalkozások és az intézményrendszer erősítésére koncentrálnak. Ebbe a sorba illeszkedik az állami hitelből és támogatásból megépült, és épp a plakátbotrány kellős közepén átadott csengelei kóser libavágóhíd, ami Köves helyszíni nyilatkozata szerint a „zsidó élet reneszánszát” hozza majd el Magyarországra, de arra is jó alkalom volt, hogy a kormány a zsidók megsegítőjeként mutatkozzon.

Amikor minderről külön megkérdeztük, Köves Slomó azt mondta, hogy „az infrastruktúra-építés elkerülhetetlen egy folyamatosan növekvő közösség életében. Ha szeretnénk a zsidó identitás megélésében valódi megújulást elérni, akkor nem megkerülhető a tanítás üzeneteinek a felületi növekedésére is gondolni. Ez az áldásos növekedés az értékeinknek és az értékközvetítésnek van alárendelve, és soha nem fordítva. Nem utolsósorban, bár ez egyik napról a másikra nem kivitelezhető, egy posztszocialista beidegződésektől terhelt országban, fontos az öngondoskodások különféle stratégiáit is megalkotni, kivitelezni.”