Schmidt Máriáék elvesztették a Pruck-pert

A bíróság Schmidt Máriáékat bocsánatkérésre, a Dózsa Lászlóra utaló feliratok eltüntetésére, helyére az 56-os fénykép alá Pruck Pál nevének kiírására kötelezte. A változtatásokat a Terror Háza összes vonatkozó kiadványában, honlapján, az épületben kiállított képen is végre kell hajtani, ahogy a Nagy Lajos király úti hatalmas épületfestéshez is oda kell utólag írniuk Pruck Pál nevét. A bíróság bizonyítottnak találta, hogy az 1956-os fényképen valóban Pruck szerepelt, nem pedig Dózsa László. Minden perköltséget a Terror Házának kell viselnie.

A sztori unalomig ismert: az ‘56-os óriásplakáton Schmidt Mária vezette közalapítvány Dózsa László nevét írta egy fotó alá, amelyen egy sapkás gyerek áll fegyverrel a vállán. Később jelentkeztek egy 2000-ben elhunyt férfi rokonai, hogy ez tévedés, a képen az ő hozzátartozójuk, Pruck Pál szerepel. Ezt a verziót az is valószínűvé tette, hogy már 1956-ban, az eredeti megjelenéskor is az ő neve volt a kép alatt: a fotót ugyanis a LIFE magazin fotósa lőtte a forradalom napjaiban, a képaláírásban pedig ott állt: Pruck Pál. A képről még a rendszerváltás előtt maga Pruck is nyilatkozott a Népszabadságban és egy dokumentumfilmben is.

Egy nagyon kicsit normálisabb világban a történet itt véget is ért volna. Nem így történt; ahelyett, hogy az óriásplakátért felelő Terror Háza egyszerűen azt mondta volna, szorri, átírjuk a nevet, beleálltak az egyre tarthatatlanabb álláspontjukba, folyamatos muníciót adva a Schmidt Máriáékkal nem szimpatizálóknak, és nyitottak egy olyan frontot, ami eleve vesztesnek tűnt.

Elkezdtek másokat sértegetni, mindenekelőtt Pruck Pált, a szakmán belül kiátkozták azokat a történészeket, akik igazat adtak Prucknak, majd belső ellenséget és árulókat kerestek, és rátolták a felelősséget saját korábbi emberükre. Az egész csörtét ideológiai harccá alakították át, ahol azért kellett a tényekkel nem törődve Dózsához ragaszkodni, mert “ő egész életében kiállt a forradalom mellett”, szemben Pruckkal, “aki megtagadta azt és a kádári propaganda szolgálatába állt”.

A pert a még 2000-ben elhunyt Pruck Pál lánya indította. “Édesapánk soha nem kapott kitüntetést, igaz, nem is várta el. Ő csak egy srác volt, és nem volt hős. De ő van azon a képen, amelyet most Dózsa László a magáénak tart. Milyen alapon? Megkérdezték tőle? A tisztelt emlékbizottság nem vizsgálta meg pontosan, hogy ki van a képen?” - írta az ügy kirobbanásakor Schmidt Máriáéknak.

Ő csak annyit szeretett volna, hogy kijavítsák a nevet. Ehelyett a fideszes pártsajtó, az 56-os szabadságharcosokat már nevében is politikai eszközként használó Pesti Srácok támadta meg Pruck Pált, és Schmidt Mária is köztörvényes bűnözőzésbe és MSZMP-zésbe kezdett.

Mocskolódás helyett elég lett volna annyit mondani, bocsánat, tévedtünk, kijavítjuk. De nem, ez nem megy maguknak, inkább lebűnözőzik, bemocskolják az embert

- reagált Pruck lánya.

Mindenki ellenség

Aki megkérdőjelezte, hogy Dózsa van a fotón, az a közalapítvány szemében a baloldali propagandát szolgálja. Így kerültek szembe a Fidesztől egyébként is távol álló 1956-os Intézet munkatársaival, akik Schmidt Mária szerint Dózsán keresztül a hajdani pesti srácok szabadságszeretetét akarták megtámadni.

Az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét

- nyilatkozta Schmidt Máriáékról az 1956-os Intézetet vezető Rainer M. János.

Az intézet kutatói a botrány kirobbanása után vizsgálták meg alaposabban, hogy ki van a 60 éves fotón. Ezt tulajdonképpen a Pesti Srácok kezdeményezte, de miután a történészek megállapították, hogy az illető Pruck Pál, Schmidt Mária nem fogadta el a véleményüket. Amikor pedig a történészek megszólaltak az ügyben, munkáltatójuktól írásbeli figyelmeztetést kaptak – szakmai berkekben általános volt a nézet, hogy ezt Schmidt Mária követelte ki nekik.

Házon belül a Schmidt Mária által vezetett közalapítvány korábbi munkatársára, Horváth Miklósra igyekezett tolni a felelősséget. Vele hangos kiabálásba torkollott a tárgyaláson a főigazgató asszony szópárbaja. Nem könnyű megérteni, pontosan miért is akarták Horváth-tal elvitetni a balhét: nagyjából egyszerre azért, mert 1. nem járt el kellő gondossággal; 2. mert később beismerte a tévedését, és Schmidt Mária helyett bocsánatot kért Pruck családjától; 3. végül mert erről nem beszélt eléggé nyilvánosan – miközben Horváth szerint neki nem is volt nyilatkozattételi joga.

Ez így teljesen életszerűtlen

A Fővárosi Törvényszék ezek után a csütörtöki ítélethirdetésében egyértelműen a Pruck-családnak adott igazat. Helyt adtak az 1956-os Intézet történészeinek és a kirendelt antropológus szakértőnek, akik egyaránt arra jutottak, hogy Pruck van az ominózus fotón. A bíróság azt is figyelembe vette, hogy Pruck Pálnak 1986-ban semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy ok nélkül elismerje részvételét a forradalomban, mégis megtette.

Egyik bizonyíték sem volt önmagában perdöntő, de a vizsgált fényképek hasonlósága, Pruck Pál saját nyilatkozata és a Life folyóiratban szereplő képaláírás együttesen nem hagyott kétséget afelől, hogy Pruck Pál szerepelt a képen.

– indokolta a bíró az ítéletet.

Ezek alapján a bíróságnak az a véleménye, hogy kizárólag Pruck Pál szerepelhet a képen.

„Különben azt kellene gondolni, hogy a fotós 1956-ban egy olyan Dózsa Lászlóról készített képet, aki a megszólalásig hasonlított Pruck Pálra, Dózsa valamiért Pruck nevét mondta a fotósnak, végül pedig Pruck Pál 26 évvel később értelmetlenül azt állította, hogy ő van a képen, amin egy hasonmása szerepelt, aki azt mondta, ő Pruck Pál. Ez így együtt teljesen életszerűtlen” – fogalmazott a bíró.

Az ítélet minden fontos pontban a felperesnek adott igazat. Az alperes azzal, hogy Pruck helyett Dózsa nevét és születési adatait adta meg, megsértette néhai Pruck Pál kegyelethez való jogát – jelentette ki a Fővárosi törvényszék bírája. Az egyetlen kivétel, hogy a felperes kérésével szemben nem kifejezetten Schmidt Mária személyes aláírását írta elő a bocsánatkérő levélhez, mert jogilag nem a történész-üzletasszony volt az alperes, hanem a közalapítványa. A perköltséget szintén a közalapítvány, végső soron a magyar adófizetők állják.

Szembejött a valóság

Miközben a kormány sok milliárd forintot adott a 1956-os emlékévre, a kétes pénzszórásokon kívül a 60. évforduló leginkább a halszagú Magyarországról és egy notórius önfényező színész fantasztikus sztorijairól maradt emlékezetes, illetve arról a politikai harcról, amit Schmidt Máriáék egy önmagában meglehetősen pimf hiba elismerése helyett produkáltak. Igaz, ez a magatartás jól passzol abba az ideológiába, melyben nincs is más, mint ideológiai harc, ahol a szakmai függetlenség egyenlő a liberális véleményterrorral, visszavonulásnak helye nincs, az identitásunk pedig azon alapszik, hogy bevédjük azokat, akiket megtámadtak.

Dózsa Lászlót Orbán Viktor csak azért is beemelte a legnagyobb 56-os hősök közé, annak ellenére, hogy ekkor már minden olyan információ ismert volt, melyek alapvetően kérdőjelezték meg Dózsa történetét – az ő szabadságharca ugyanis csak a saját elmondásán alapszik, több eleme pedig ellentmond az ismert történeti tényeknek.

Az ő hősies víziói jól illeszkednek azonban abba a virtuális emlékezetpolitikába, mely tartalmilag nem feltétlenül akar sokat közölni a múltról, amit azonban igen, azt bárki és bármi ellenében, akkor is, ha közben mindenki szembejön az autópályán. Dózsa László és Pruck Pál ügyében a valóság ment perre a posztfaktuális újbeszéllel és az állami milliárdokból zajló mítoszépítéssel – első fokon nyert.