Horváth Béla: Magyarországon ma is folytatódik a keresztényüldözés

2000-ben Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter elrendelte, hogy április 16-án az iskolákban emlékezzenek meg a holokauszt áldozatairól. Erre ön, kisgazda képviselőként, írt egy levelet, amelyben arra kérte Pokorni Zoltánt, hogy ne csak a holokauszt, de a kommunizmus áldozatainak is legyen emléknapja. Könnyen elfogadták a javaslatot? 

Könnyű visszaemlékeznem az akkori időkre, mert a készülő könyvemben külön fejezetben foglalkozom a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjával. 2000. február negyedikén napirend előtti felszólalásomat így kezdtem: „Aki egy áldozatról is megfeledkezik, olybá tekintendő, mintha az összes áldozatról megfeledkezne.”

A miniszter úr jó szándékú kezdeményezése azonban a XX. századi történelem egyik, de nem egyetlen megrázó tragédiájával foglalkozik csupán. Visszatekintve a múlt századra, láthatjuk, hogy két emberiségellenes ideológia, a nácizmus és a kommunizmus szedte milliós áldozatait.

Pokorni Zoltán többek között ezt mondta: „A megemlékezés célja, hogy életben tartsa az egyén erkölcsi felelősségét.” Nyilatkozatával teljes mértékben egyetértettem, és magam is ebben a szellemben állítottam a XII. kerületben emléktáblát – mint a kerület országgyűlési képviselője – Singer Ödön óbudai főrabbival közösen még 1993. április 18-án, a holokauszt napján, Homonnay Tivadar, Budapest egykori főpolgármestere emlékére, egykori lakóházán. Azonban a keresztény Homonnay Tivadarról, aki a nácizmus és a nyilasuralom sötét időszakában menedéket nyújtott lengyel és magyar zsidó gyermekeknek – nyilvános felhívásom ellenére – a mai napig egyetlen utcát sem neveztek el Budapesten.

Az Országházban úgy fogalmaztam, hogy nem lesz addig nemzeti megbékélés, amíg a gyász nem egyetemes. Szükséges, hogy a felnövekvő új generáció megemlékezzen a kommunizmus áldozatairól, megismerje a sztálinizmust, a magyarországi kommunizmust, a Rákosi–Kádár-diktatúrát, a malenkij robotot, a gulágot, a recski munkatábort, az ÁVH-t megszenvedőket.

Ezért kezdeményeztem, hogy a középiskolákban minden évben emlékezzenek meg a kommunizmus áldozatairól is. Az Országgyűlés 2000. április 14-én már tárgyalta önálló indítványomat az emléknapról, majd két hónapos vita kezdődött.

Április másodikára, Apor Vilmos, a szovjetek által meggyilkolt győri püspök halálának évfordulójára tervezte az emléknapot. Miért változott ez február 25-re? 

Először tegyük fel a kérdést: ki volt Apor Vilmos? Hány nemzedék nőtt fel az elmúlt évtizedben anélkül, hogy hallott volna róla? Tulajdonképpen, amikor a Szentszék boldoggá avatási eljárása megindult és befejeződött, a magyar társadalom, illetve az ifjabb generáció akkor figyelt fel erre a mártírhalált halt egyházi személyre. 

1945-ben április elsején volt húsvétvasárnap, és előtte két nappal, nagypénteken történt az eset, amikor Győrben a győri püspök saját testével próbálta megvédeni a magyar nők, fiatal lányok tisztaságát a randalírozó, részeg szovjet katonáktól. Egy ittas szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette, három golyó érte, és másnap meghalt. Ahogy Mécs László szerzetes pap-költő mondta: „Apor Vilmos győri püspök az utolsó magyar úr volt.” 

A legnagyobb kormánypárt, a Fidesz módosító indítványt nyújtott be kezdeményezésemhez, hogy az emléknap február 25-e legyen, mivel 1947-ben a szovjet hatóságok ezen a napon tartoztatták le és hurcolták a Szovjetunióba Kovács Béla kisgazda országgyűlési képviselőt, a párt főtitkárát. Kompromisszumként elfogadtam, mert az volt a fontos, hogy legyen emléknap!

Az Országgyűlés 2000 júniusában fogadta el az indítványát. 2001 óta emlékezünk meg minden év február 25-én a kommunizmus áldozatairól. Hogyan emlékszik vissza az országgyűlési és a társadalmi vitára? 

Tíz évvel a rendszerváltás után a parlamenti vita hangneme visszahozta az 1945 utáni időszakot… A baloldali, liberális ellenzék hallani nem akart az emléknapról. Mind a szakbizottságokban, mind a plenáris üléseken elképesztő stílusban, személyemet támadva tiltakoztak. Az alaphangot az Élet és Irodalom „publicistája” adta meg, aki a Népszava hasábjain veréssel fenyegetett meg – jót derültem a borgőzös írásán.

Hogy kik támogattak? A kezdet kezdetén mellém állt baráti asztaltársaságom két tagja, Gyurkovics Tibor költő, illetve Hernádi Gyula író, és természetesen a Független Kisgazdapárt.

Első megszólalásomat nagy lapítás övezte, mindenki várta a fejleményeket, milyen médiatámadást kapok. Volt, aki levelet írt az FKGP elnökének állítólagos antiszemita kijelentéseim miatt, ő nevetve adta át azt nekem. Én válaszul megmutattam neki az Izraeli Állam nagykövetének, David Krausnak, „odaadó és fontos tevékenységemért” írt köszönőlevelét.

Vehemensen támadott a jobboldali körökben csak „vörös pap”-ként emlegetett Donáth László óbudai evangélikus lelkész, amúgy MSZP-s képviselő, aki olyan mértékben elveszítette önuralmát, hogy a levezető elnöknek többször is rendre kellett utasítania. Ő az, akit tegnap folytatólagosan elkövetett szeméremsértés és aljas indokból elkövetett könnyű testi sértés miatt  felfüggesztett börtönre ítélt bíróság.  Egy másik szocialista képviselő egy bizottsági ülésen pedig azt mondta: „Köszönöm szépen, nem kellenek az ilyen emléknapok, tartalmuk miatt sem, hangulatuk miatt sem.”

Többször is éles kirohanást rendezett indítványom ellen Mécs Imre akkor SZDSZ-es, később MSZP-s képviselő. Végül három baloldali képviselő indítványt adott be, miszerint törölni kívánják a javaslatomat, nem tartják időszerűnek, nem tartják alkalmasnak, nem tartják a történelmi események súlyához méltónak egy ilyen emléknap bevezetését a középfokú oktatási intézményekben.

A jobboldali kormánypárti képviselők viszont tavasszal tisztességesen kivették részüket a vitában, a célegyenesben már különböző ’56-os szervezetek is aktivizálták magukat, a Pofosz, az Erdélyi Szövetség, a Rákóczi Szövetség, a Deport '56 is mellém állt, sőt a katolikus Új Ember hetilapban is támogató írások jelentek meg.

2000. június 13-án a jobboldali pártok – a Fidesz, az FKGP, az MDF és a MIÉP – szavazataival az indítványomat elfogadták, az MSZP és az SZDSZ nem szavazta meg.

Nem könnyen tört utat az emléknap. 

A Magyar Közlöny 2000. június 16-i, 58. számában dátumelírással jelent meg az országgyűlési határozat, ezért a Magyar Közlöny 61. számában helyesbítést kellett közzétenni. Hiába, a kommunizmus szelleme…

Amikor 2001-ben, az Országgyűlésben ünnepi ülés volt az első emléknapon, a parlamenti patkóban ott fotóztatta magát Mécs Imre a nagykövetekkel, visszataszító volt, különösen, hogy nem szavazta meg az emléknapot. A nevem egyébként nem hangzott el az ülésen.

Fél évvel később, 2002. február 25-én megalapította Gyurkovics Tibor íróval közösen a Parma fidei – Hit Pajzsa-díjat. Az elismerést olyan élő egyházi személyeknek ítélik oda, akik a kommunista diktatúra alatt is hűségesek maradtak hitükhöz, magyarságukhoz. Honnan jött az ötlet ennek a díjnak a megalapításához? 

Az emléknap létrehozásakor elhatároztam, hogy díjat alapítok az említett élő egyházi személyek számára. Ismertem II. János Pál pápa 1998-ban kiadott, a 2000. év nagy jubileumát meghirdető bulláját a keresztény vértanúkról, amelyben szólt azokról, akik nem hajoltak meg olyan ideológia előtt, amely a kormányzásban kegyetlen diktatúrává vált.

Érdekes összecsengés a díj szellemiségével XVI. Benedek pápa 2009-ben tett kijelentése: „az erőszak, ha akár csak egyetlen emberi lény ellen követik is el, felér a mindenki elleni erőszakkal”.

Évente egy ember kaphatja meg a Parma fidei – Hit pajzsa-díjat, amit Mádl Dalma asszony ad át minden évben. Nagy szervezőmunkát igényel a rendezvény, de csinálom…

Kapott-e politikai támogatást a díjhoz, a szervezéshez? 

Legnagyobb segítséget a családomtól kaptam a szervezésben és az anyagiakban is. Az mindenképpen politikai támogatásnak tekinthető, hogy évről évre egy kormánypárti, jobboldali politikus nyitja meg a díjátadót, és tartja meg az ünnepi megemlékezést. Orbán Viktor miniszterelnök is küldött már több támogató levelet.

Emellett a kitüntetendők laudációját mindig egy-egy neves közéleti vagy egyházi személy mondja. Erdő Péter bíboros, Spányi Antal püspök és más egyházi méltóság rendszeresen megtiszteli a díjátadást, sőt Mádl Ferenc és Schmidt Pál köztársasági elnökök is megjelentek már. A díj – szerénytelenség nélkül állíthatom – nagy ismertségre tett szert, mind az országos, mind az egyházi média részletesen beszámol évről évre az átadásáról. Nagyot lendített az ügyünkön, hogy tavaly Kásler Miklós miniszter támogatólag állt a díjátadás mögé.

Hogyan választják ki a jelölteket? Ki tehet javaslatot a díjazottra? 

Bárki küldhet javaslatot, amelyről a kuratóriumunk dönt. A kezdetektől Bolberitz Pál teológus professzoré volt a meghatározó szerep, elhunytával Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetest, a Párbeszéd Háza igazgatóját kértem fel ugyanerre a szerepre.

A szervezésben közreműködik Lezsák Sándor országgyűlési alelnök titkársága, a Mindszenty Társaság tagjai, és sokat jelent, hogy a Katolikus Rádió, a Mária Rádió, a Magyar Kurír is beharangozza a rendezvényt. Az elmúlt években a jezsuita rend Párbeszéd Háza házigazdája lett a díjátadásnak. Idén, a 20. alkalommal, sajnos a járvány miatt zárt körű lesz a rendezvény, de az EWTN BONUM TV február 27-én, szombaton élőben közvetíti.

Kik kapták meg eddig a díjat?

Ahogy a könyvem előszavában Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes írja, a hétköznapok hiteles mártíromsága is az égre mutató hatékony jel, amire a mai világ káoszában kincsként kell tekintenünk. Kik is ők? A díjazottak névsora hosszú, vidéki plébánosok, szerzetesek, érsek és püspök, apácák, csak felvillantásul néhány név: Bolberitz Pál, Placid bencés szerzetes, Kerényi Lajos piarista, Balás Béla püspök, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, illetve a három díjazott apáca közül említhetem a tavaly kitüntetett Imre Margit Ágota görögkatolikus szerzetesnővért Máriapócsról.

Mi lesz a díj sorsa, ha „elfogynak” a jelöltek, nem lesz már élő tanúja a kommunizmusnak? 

Induláskor nem gondoltam, hogy a díj megéli a huszadik alkalmat. Díjalapító társamnak, Gyurkovics Tibornak van egy ideillő remek verse, a „Még nem késő”. Lehet, hogy korábban kellett volna kitalálni ezt a díjat, hogy még több személyt mutathattunk volna fel a XX. századból, mint akik a hit pajzsai voltak. De még nem késő, záporoznak a névjavaslatok a még köztünk élő fehér mártírokról. Szerencsére vannak még példaként állítható egyházi személyek, életutak.

Mi az üzenete a díjnak 2021-ben?

A Hit pajzsa-díj üzenete egyre aktuálisabb, hiszen szerte a világban, így Magyarországon is folytatódik a keresztényüldözés, ami nem zárult le a XX. században. A kommunizmus szelleme ma új ruhában, a liberalizmus és a neomarxizmus jelmezében van jelen a közéletünkben: a Gyurcsány-kormány hagyományait folytatva keresztény jelképekből gúnyt űznek, baloldali önkormányzati vezetők „kiszólásai” sértik a hívő emberek világát. Eljutottunk oda év elején, hogy a magyarországi vallási közösségek vezetői tiltakoznak a vallási jelképek, szentségek, szent helyek meggyalázása, kigúnyolása ellen. Pozitív fejlemény, hogy a napokban hozott egyhangú alkotmánybírósági ítélet szerint a szólásszabadság nem védi többé a kereszténygyalázást!

A Hit pajzsa-díjra érdemesek lehetnek majd azok is, akik megvívják a szellemi harcot a házasság intézményének, a férfi-nő családi kapcsolatának erősödő támadásai ellen, akik fellépnek a gender tanoknak a természet törvényeivel szembeni támadásaival, akik szóvá teszik a szexuális kisebbségek magatartásának folyamatos előtérbe helyezését mint követendő mintát. XVI. Benedek pápa szóhasználatával a „relativizmus diktatúrája” fenyeget, amelyben olyan, erkölcsi alapokat nélkülöző, követelőzően fellépő percpolitikusok, momentumemberek jelennek meg, akik az emberi méltóságot lerombolják. Nos, ez ellen véd a hit pajzsa.