Az álláskeresési járadék ebben a formában vécén lehúzott pénz

Az interjú fő megállapításai: 

• globálisan, így Magyarországon is egyre mélyül a politikai polarizáció, a véleményformálók kialakította szakadék az identitásunk részévé válik;
• az objektív mérőszámok alapján meghatározható területeken (jog, közegészségügy, monetáris ügyek) a politikának nincs helye, szakértőkre kell bízni őket;
• a legtehetségesebbek az alacsony fizetés, a gyenge autonómia miatt kiesnek a pedagógusszakmából, vagy el se mennek tanárnak, 2030-ig duplázni kell a fizetésüket, a Kliknek döntéshozatali autonómiát kell adni, az igazgatókat ne kezeljük értelmi sérültként;
• a munkaerőpiacon földrajzi, képzettségbeli elcsúszás látható, illetve rossz az álláskeresési támogatási rendszer, ezek miatt egyszerre van munkanélküliség és rengeteg betöltetlen állás;
• az alacsony hatásfokú állami intézmények pazarolják az erőforrásokat, ezt digitális forradalommal simán lehetne orvosolni, és még a gazdasági mutatónk is javulna tőle;
• nyugdíjasok tömege tengődik létminimum alatt, a szolidaritási és megtakarításai pillérre alapozott nyugdíjrendszer ezt megoldhatja. 

Az Egyensúly Intézet (ET) az állampolgári nevelés reformjáról szóló csomagban súlyos megállapítást tesz: a közéleti aktivitásban tapasztalható civil apátia egyik oka abban kereshető, hogy a demokratikus szocializációt a közoktatás helyett a családok és a média, esetleg alternatív iskolák végzik. Csak az állami iskolák tehetők felelőssé, a múltunk, a történelmünk alakulásának ebben nem lehet szerepe?

Növekszik a politika iránti bizalomvesztés, ez egy globális folyamat, az USA példája mutatja, hogyan ásták alá az alapvető demokratikus intézményekbe vetett közbizalmat: a vesztes fél szavazóinak jelentős része ma nem ismeri el legitimnek a legutóbbi elnökválasztás végeredményét. Ez veszélyes, főképp, hogy a folyamatnak most csak a közepénél tartunk.

Lát bármennyi esélyt arra, hogy az USA-ban tapasztalt szélsőséges események Magyarországon is bekövetkezzenek? Látja maga előtt a Parlamentet ostromló tömeget, vagy valami hasonlót?

Magyarországon a megosztottság miatt ez mindig létező veszély.

De addig még nem jutottunk el, hogy egy politikai vezető szavai nyomán tömegek megkérdőjelezzék nyilvánosan az országgyűlési választások végeredményét. Efelé haladunk?

A múltban erre is volt már példa, de nem szeretném a napi politikai ügyek felé vinni a beszélgetést. Annyi bizonyos, hogy itthon látszik a politikai polarizáció elmélyülése, hogy úgy tekintünk a választásra, mintha a létezésünk múlna rajta. Ez pedig a szakpolitikai döntések nívójára és a politikai közösség kohéziójára is rombolóan hat…

…vagy épp politikai pártállástól függően nem feltétlenül fogadjuk el, hogy az oltás mindenekfelett.

Pont a Covid-járvány mutatott rá arra, mennyire kulcsfontosságú, hogy az emberek bízni tudjanak az állami szervekben. Ma már látszik, hogy a hatékony védekezésben előnyt élveztek azok az országok, ahol a polgárok azt látták, hogy hiteles és elegendő mennyiségű információt kapnak a járvány alakulásáról; cserébe alávetették magukat a szükséges korlátozásoknak.

A politika iránti bizalomvesztés világtrendje összefügg a szakpolitikai döntéshozatal, a közpolitikai viták minőségével, a szavazók szélsőséges polarizációjával, vagyis hogy mély és átjárhatatlan szakadék alakul ki a véleményformálók között, és ez a személyes identitásunk részévé válik. Itthon viszont specifikus probléma, hogy úgy várjuk el a felelős döntést a választóktól, hogy a közoktatásban semmilyen tudást nem szereznek arról, hogy működik a demokrácia, mi a logikája, mik a korlátai, egyáltalán hogyan kell vitatkozni, vagy szembeszállni a manipulációs kísérletekkel. Erre két tanévben, heti egy órában próbál felkészíteni az iskola, ami édeskevés.

Az alapítványi iskolákból hallani, hogy foglalkoznak olyan témákkal, mint a fake news. A közoktatás ezek szerint nem érzékeli a fenti témák fontosságát?

Inkább arról van szó, hogy eddig mindenki megúszásra játszott: senkiben sem volt meg a bátorság, hogy igazán hozzányúljon ehhez a területhez. Itthon egyébként is rossz tapasztalataink vannak az államilag szervezett indoktrinációról, és a közoktatás kitartóan poroszos szellemisége sem javít a helyzeten.

Mi viszont nem indoktrinációról vagy frontális demokráciaoktatásról beszélünk. A tanulónak nem lexikális információkat kell elsajátítania, hanem készségeket és képességeket: hogy miként legyen autonóm, kezdeményező polgár, illetve hogy tudjon és akarjon vitatkozni. Nemcsak arról van szó, hogy tudnunk kell mérlegelni, mi lesz a következménye, ha x pártra szavazunk, hanem arról is, hogy például hogyan tudjuk tolerálni, ha a közvetlen környezetünkben élők alapvető kérdésekben más véleményen vannak, mint mi. A fiatalokat érdekli ez a kérdés: nap mint nap politizálnak, akkor is, ha nem tudnak róla. Sajnos a választási ciklusokban gondolkodó politika nem kellőképpen motivált, hogy felismerje az informált, tudatos választó hosszú távú fontosságát. Pozitív fejlemény, hogy 2020-ban az állampolgári nevelést önálló tárgyként vezették be a tantárgyak közé, de szerintem hiányosan és átgondolatlanul.

Az ET egyik javaslata arról szól, hogy a demokrácia korszerűsítése jegyében a politika gyakorlatilag szálljon ki bizonyos közintézményekből, és azok kizárólag szakmai alapon működjenek, hogy kell ezt elképzelni?

A politika legtöbb alapkérdése nem dönthető el szakmai alapon: mindig világnézeti, ideológiai kérdés lesz például az abortusz, a halálbüntetés, az állam és az egyház helyes viszonya, vagy hogy az adórendszer szociális célokat is szolgáljon-e, vagy csak a gazdasági növekedést. Vannak viszont olyan területek, mint a jog, a közegészségügy vagy a monetáris politika, ahol objektív mérőszámok alapján meghatározható, melyik döntés rossz, és melyik jó. Úgy gondoljuk, hogy ezekben a témakörökben a politikának nincs helye. Én nem hiszek a „szakértők diktatúrájában”, a politika nem kiiktatható a politikából. De ettől még vannak területek, ahol a szakértők jobb eredményeket tudnak elérni, és a szavazatokért versengő politikusok csak ártani tudnak. A kettőt szét kell választani! Épp ebből a belátásból született a kormányoktól függetlenül működő jegybank vagy a független bíróságok intézménye.

Magyarul a politika hagyja békén a Kúriát, az Alkotmánybíróságot, a Médiatanácsot vagy a jegybankot?

Igen, és itt tényleg nem számít, hogy épp ki van hatalmon – ezeken a területeken a függetlenség és a szakértelem tényleg kulcskérdés. És még lehetne másokat is sorolni.

Soroljunk!

Létezik egy eddig sehol sem megvalósított gondolat, amelyet érdemes lenne átgondolnunk: a jegybank mintájára létre lehetne hozni egy független adóügyi tanácsot. Az adórendszerünknek vannak deklarált céljai, amelyeket a gyakorlatban egy egymásnak ellentmondó elemekből álló, Frankenstein-szerű adórendszer kuszál össze. Ez évtizedek óta nem működik jól: túladóztatjuk az értékteremtő munkát, miközben a káros tevékenységeket nem sarcoljuk eléggé, a gazdaságot pedig szektorspecifikus adókkal terheljük.

A kormány azt harsogja, hogy a fogyasztást adóztatja, nem a munkát.

A magyar adóék mégis közel tíz százalékkal magasabb az OECD-átlagnál, és most a kormány álláspontja is az, hogy itt még lenne tennivaló. Visszakanyarodva az adóügyi tanácshoz: ahogy törvény (vagyis a politika) határozza meg, hogy a jegybanknak milyen monetáris célokat kell megvalósítania, hasonló munkamegosztás jöhetne létre az adórendszer terén is. A választott képviselők megszavazzák a fő paramétereket (progresszív vagy egykulcsos adórendszer legyen-e, a GDP mekkora hányadát akarjuk beszedni, mely jövedelmi-társadalmi csoportoknak akarunk kedvezni az adózással) – de ezeknek a céloknak a részletes előmozdítását bízzuk azokra, akik ehhez értenek! Közgazdászokra, akik végtelen mennyiségű tapasztalati ismeret alapján hatékonyan tudják kalibrálni a részleteket, és mivel nem versengenek szavazatokért, nem fognak szavazatvásárlás vagy klientúraépítés céljából kivételezni.

Az alkotmányos intézmények depolitizálásának a modellje akár sikeres is lehetne, ha nem olvasnánk időről időre a sajtóban a „közismert balliberális” vagy „köztudottan kormánypárti” közgazdász, ügyvéd stb. szóösszetételeket.

Ez végső soron kiiktathatatlan, de a tanács megválasztásának eljárásrendje sokat segíthet a politikától való eltávolításban. A független jegybankok működése mindenesetre arra utal, hogy a politika világszerte felismerte, hogy van, ahol egyszerűen nincs dolga. Nagy-Britanniában például egyenesen odáig mentek, hogy 2013-ban egy kanadai közgazdászt választottak jegybankelnökké. Miért ne lehetne a magyar jegybank következő elnöke a világ legjobb közgazdásza, aki már bizonyított, és akit tényleg senki nem vádolhat pártpolitikai kötődéssel? Az Egyensúly Intézet legfőbb szakpolitikai mondanivalója tulajdonképpen egy mondatban összefoglalható: mindenki tegye azt, ami a dolga!

Az egyik javaslatuk szerint végezhetné algoritmus a választókörzetek kijelölését. Ez azért izgalmas felvetés, mert a kormányzópártot érte olyan vád, hogy 2014-ben nem lett volna meg a kétharmados győzelem, ha a határokat nem úgy szabják át, ahogy tették. Az algoritmusos megoldás ismert külföldön?

Persze, például Mexikó több államában is, Angliában pedig ezt a munkát egy független szakmai bizottság végzi. A leglényegesebb, hogy meglegyen a közbizalom azokban, akik a választókörzetek határait megrajzolják, és a változtatás ne módosítsa érdemben a pártok közti erőviszonyokat. Bárki bármit gondol a mostani választási rendszerről, az biztos, hogy nagy baj, ha nincs konszenzus a szisztéma pártatlanságáról.

A közoktatás a kutatásuk alapján a leginkább megtérülő nemzeti szintű befektetés lenne, és bár a 2021-es költségvetésben a korábbinál több pénz jutott rá, a 2018-as PISA-felmérésben az EU-átlag alatt vagyunk, idegennyelv-ismeretben hátulról a 3. helyen állunk az unióban. Hogyan tudnánk jobban felkészíteni a munkaerőpiacra az iskolásokat, milyen szerepet vállaljon az állam, és milyet ne?

Mielőtt arról beszélünk, hogy hogyan lehet 21. századi a közoktatás, vagy hogy egyáltalán mi a célunk a közoktatással – jelenleg erről sincs közös jövőképünk –, előbb azt kellene biztosítanunk, hogy 15-20 év múlva egyáltalán legyen még, aki tanít benne. Egy-két évtizeden belül ugyanis a tanárok fele nyugdíjaskorú lesz, és minden egyes évben többen mennek ki a rendszerből, mint ahányan bejönnek.

Plusz az sem lenne baj, ha a pedagógusok foglalkozási presztízsindexe nem az utolsók között kullogna különböző mérések szerint.

Ez a kulcskérdés: hogy a legtehetségesebb fiatalok számára ma nem vonzó perspektíva, hogy tanárok legyenek, inkább menekülnek ez elől. Ezért nagyon kevesen kerülnek a képzésbe, azt kevesen végzik el, a végzettek közül kevesen mennek tanárnak, és még közülük is rengetegen lemorzsolódnak az első 10 évben. Gondoljunk bele: egy kezdő pedagógus fizetése ma bruttó 219 ezer forint, jóval kevesebb, mint egy bolti árufeltöltőé. Ennyiért várjuk el, hogy a jövőnkről gondoskodjanak, miközben ehhez nem kapják meg a szükséges szakmai autonómiát, cserébe az idejük jelentős részét felesleges adminisztrációval vesztegetik.

Hogy hangzik az önök javaslata?

Ahhoz, hogy a legtehetségesebbek menjenek pedagógusnak, legalább két dolog szükséges: a normális bérezés, és hogy a tanárok szabadon végezhessék azt, amire a képzés felkészíti őket. Ezért azt javasoljuk, hogy 2030-ra legalább az átlagbér kétszeresére emeljük a kezdőfizetésüket, tegyük korszerűbbé és gyakorlatorientáltabbá a képzést, az állam pedig hagyja dolgozni a pedagógusokat. A központi mikromenedzselés helyett a politika foglalkozzon azzal, ami a dolga: határozzon meg kimeneti célokat, mindenekelőtt hogy milyen készségeket kell elsajátítania a diáknak, amikkel megállja a helyét a társadalomban és a gyorsan változó munkaerőpiacon. A tanároknak pedig meg kell hagyni a szabadságot a tankönyvek és a helyi viszonyokra, egyes diákokra szabott pedagógiai módszerek megválasztásában. Szintén létfontosságú, hogy az iskola ne újratermelje, hanem kiegyenlítse a szegénység okozta hátrányokat. Az, hogy ma ki képes akár csak a középiskolába, pláne egyetemre bejutni, nem tehetség, szorgalom és képesség függvénye, hanem a társadalmi helyzeté.

Ezt melyik kutatás támasztja alá?

Az egy-egy évben a felsőoktatásba bejutó hallgatók közül egy százalék érkezik hátrányos helyzetű családból. Ez alapján vagy azt feltételezzük, hogy a szegények genetikailag butábbak, amit nem hiszek, vagy azt, hogy van valami az iskolarendszerben, ami visszaveti a szegény családból érkezőket. A szegény családok gyermekei már a magzati kortól kezdve kulcsfontosságú egészségügyi és szociális szolgáltatásokból maradnak ki, és gyakran nem biztosított számukra a nyugodt, megfelelő környezet a tanuláshoz. Ezzel szemben egy jómódú családnak van kerete a különórákra, a korrepetálásra, a gimnáziumi felvételikor kulcsfontosságú információs előnyről és társadalmi kapcsolatokról már nem is beszélve.

Gyakran emlegetik a leghatékonyabb, legsikeresebb struktúrák között a finnt vagy a dél-koreait. Létezik üdvözítő modell, amit érdemes másolni?

Az egyik legveszélyesebb szakpolitika-alkotási csapda, amikor azt hisszük, hogy más gazdasági, társadalmi környezetből egy az egyben át lehet ültetni egy, az adott kontextusban jól működő modellt. A finn modell esetében például a pedagógusok megbecsültségéből mindenképp érdemes tanulni, de ha azt kérdezné, érdemes-e átemelni a totálisan decentralizált rendszert a hazai viszonyok közé, akkor azt mondom, ebben inkább a portugál vagy a lengyel mintát követném.

Miszerint?

Olyan területi egyenlőtlenségek mellett, amilyenek nálunk vannak, szükség van valamilyen központi minőségellenőrzésre, a teljesítmény támogatására. Az állami szabályozó felelőssége például, hogy ne alakulhassanak ki szegregáltan szegény és jómódú iskolák, ahogy az ma történik. Ezt anélkül is el lehetne érni, hogy elvennénk a szabad iskolaválasztás jogát a szülőktől, ami elvi és politikai szempontból is hiba lenne: a kínálati oldalon kell belenyúlni a rendszerbe, az iskolák ösztönzésével. Az állam azt is meghatározhatja, hogy a diák 18 éves korára milyen matematikai, szövegértési vagy digitális készségekkel rendelkezzen, hogy hány nyelvvizsgája legyen. Magyarul nem ördögtől való, hogy az állam kimeneti követelményeket szabjon. Nem a szingapúri, a finn, a lengyel vagy a portugál modellel írható le szerintem „a” jó iskola, hanem azzal, hogy a magyar viszonyok között melyik rendszerből mit érdemes eltanulnunk.

Mi az, amit ne csináljon az állam a közoktatásban?

Két szélsőséget kell elkerülni. Az egyik az, hogy az iskolák szakmai tevékenységét, személyzeti ügyeit vagy az utolsó krétabeszerzést is központilag ellenőrizzük – az állam így túl nagy feladatot vállal magára, amit szükségszerűen nem lehet képes jól elvégezni. De a korábbi rendszer sem volt jó, amikor az önkormányzatokra bíztuk a fenntartói feladatokat, így egy iskola lehetőségeit nagyban meghatározták az adott település anyagi lehetőségei. A harmadik utat még nem próbáltuk ki: az állam viselkedhetne fenntartóként, a fő célokat meghatározó stratégiai szabályozóként, az iskola pedig olyan intézményként, amelyben az igazgató autonóm gazdasági, személyzeti döntéseket hozhat, a jól képzett pedagógusok pedig szabadon végezhetik a munkájukat.

Az állam válaszolhatja erre, hogy a korábbi rendszerben megvolt az iskolaigazgatók lehetősége az önálló döntésekre, ám a színvonal nem emelkedett általánosan, miközben a rendszerben hatalmas mennyiségű pénz folyt el. Ezért vontuk meg a bizalmat tőletek, igazgatóktól.

Ezért javasoljuk, hogy a középszintű oktatásirányítási szerveket (ezek ma a Klebelsberg Központ alá tartozó tankerületi központok) valós jogkörökkel ruházzuk fel, és adjunk nekik érdemi döntéshozatali autonómiát! Ezekkel a szervekkel közösen kellene meghatározni az iskolai költségvetést, illetve ezek felügyelhetnék, hogy a pénz ne folyjék ki a rendszerből. Az igazgatókat nem szabad értelmi sérültekként kezelni: ha kitörik az ablak, akkor el kell tudniuk dönteni, hogy ki kell-e cserélni, és kinek kell megcsinálnia. Ezt most nem tehetik meg.

Az államnak nem is szükséges mindenhol jelen lennie: ma már bámulatosan részletes informatikai adatbázisok működtetésére van lehetőség, amelyek segítségével az állam ott avatkozhatna be, ahol tényleg szükség van rá: például ha valahol észleli, hogy túl magas az iskolából lemorzsolódók aránya, vagy bajok mutatkoznak a tanulók kompetenciamérésében. Ehelyett ma közel 6000 intézményt próbál folyamatosan felügyelni, és a legapróbb gondokat is központilag megoldani. Ez alacsony hatékonyságú, ráadásul az állami erőforrásokat is pazarlóan használja fel.

Ha már az erőforrások pazarlásánál tartunk: miközben foglalkoztatottságban az EU-s középmezőnyben vagyunk, itthon jelenleg egyszerre van tartós munkaerőhiány és munkanélküliség, ezt az önök tanulmánya állítja.

Ez azért különösen nagy probléma, mert a népességfogyás és a társadalom elöregedése miatt Magyarországon a következő évtizedekben egyre kevesebb aktív korúnak kell majd eltartania egyre több nyugdíjast és munkaképtelent…

Már Kínában is ezzel küzdenek.

Igen, vagy Japánban, ahol egyébként épp az elöregedés látványosan gyorsítja a robotizáció folyamatát. Visszatérve Magyarországra: a Covid- járvány előtti utolsó „békeévben”, 2019-ben 234 ezer ember keresett állást úgy, hogy közben 80 ezer munkahely volt betöltetlen. A kutatóink elsőként nézték meg járási szintre lebontva, hogy mi is történik pontosan: kik és milyen munkát keresnek, kiknek milyen munkaerőre van szükségük, és a két csoport miért nem találkozik.

Három fő okot találtunk. Az első földrajzi: az üres álláshelyek gyakran nem ugyanott vannak, ahol az álláskeresők. Itt látszik a jól ismert kelet–nyugati megosztottság, de ami érdekesebb: a legalacsonyabb jövedelmű munkanélküliek esetében a költségek vagy a rosszul szervezett tömegközlekedés miatt sokszor még a rövid távú, 10-20 kilométeres ingázás is korlátja a munkavállalásnak. Talán ennél is fontosabb a képzettségbeli elcsúszás, ami visszavezet a közoktatás rendszerszintű problémájához: az álláskeresők képzettsége általában túl alacsony a munkaadók igényeihez képest. Sőt, sokszor a papír nem tükrözi a valós képességeket: gyakori például, hogy a szakiskolát elvégzők betanított munkát végeznek, mert nem rendelkeznek a szükséges szövegértési vagy idegen nyelvi készségekkel. Nem a szakiskolai növendékek száma kevés, ahogy sokszor halljuk, hanem rossz a képzés szerkezete.

Akkor mégsem jó minta a német duális rendszer?

A német duális képzésben ötven százalékkal magasabb a közismereti tárgyak aránya, mert ott felismerték, hogy a gyakorlati képzés mellett a szakmunkások esetében is legalább ennyire fontos az alapkészségek szerepe. Nem a minta a rossz, hanem az alkalmazása.

Mit mutat a gyakorlat?

Sok vállalatvezetővel beszélgettünk a munkaerőpiaci anyag írásakor. Arról meséltek, hogy a szalag mellett álló dolgozónak is gyakorlatilag képregényben kell elmagyarázni, hogy működik a gép, mert nem képes értelmezni a használati útmutatót – nem csak az angolt, a magyart sem, mert az iskola nem ruházta fel a legalapvetőbb szövegértelmezési készségekkel. El kellene felejtenünk a szűken vett szakmaspecifikus képesítést: egy esztergályosnak sem lesz elegendő, ha egyszer jól megtanul esztergálni. Ma már olyan világot élünk, hogy egyik napról a másikra kell új tudást, képzettséget elsajátítani, váltani a munkahelyek és munkafeladatok között – ehhez pedig átváltható alapkészségekre van szükség.

A diplomás túlképzés toposzát is cáfolja az anyaguk, miért nem lehet elég a diplomás emberből?

Elég megnéznünk, milyen végzettségük van azoknak, akik tartósan kiszorulnak a munkaerőpiacról. Szabad szemmel látható diplomás munkanélküliség gyakorlatilag nincs: ők nagyon gyorsan találnak valamilyen munkát, sőt az alacsonyabb képzettségűekhez képest önmagában a diploma miatt még többet is fognak keresni ugyanabban munkakörben. A legnagyobb gondot a legfeljebb 8 általánost végzetteknél látni. Nálunk 12 százalék a korai lemorzsolódók aránya, vagyis azoké, akik középfokú végzettség nélkül, idő előtt kihullanak az oktatásból, és gyakorlatilag esélytelenek lesznek a munkaerőpiacon. Ez rettentő magas szám, a többi visegrádi ország átlaga például ennek nagyjából a fele. Elsősorban nekik kell segíteni, hosszú távon pedig a legfontosabb feladat a magyarok átlagos képzettségének növelése.

A kormány kifejezetten küzdött azért, hogy 18-ról 16-ra szállítsák le a tankötelezettségi korhatárt. Önök ezt komoly hibának tartják, miért?

A korhatár csökkentését rövid távú érdekek miatt a vállalati szféra, sőt az ellenzék egy része is szorgalmazta. A 4 éves ciklusokban gondolkodó politika számára ez logikus lépésnek tűnhetett: az alacsony foglalkoztatást és a munkaerőhiányt látva a következő néhány évre előre tekintve próbáltak gyorsan pluszmunkaerőt pumpálni a munkaerőpiacra. A szándékot és a logikát meg is értem, de ezzel a döntéssel hosszú távon tartós munkanélküliek tömegét termeljük. Emellett a munkaadóknak sem lehet érdekük, hogy olyan emberekből kelljen válogatniuk, akik egy használati utasítást vagy egy szerződést sem képesek értelmezni, nemhogy alkalmazkodni a gyorsuló digitalizációhoz. 10-20 év múlva is élnek majd emberek Magyarországon, ezért muszáj belátnunk, hogy az alacsonyan iskolázott, olcsó munkaerőre építő modell egyszerűen nem fenntartható többé.

Az önök javaslata a kormányzat segély helyett munka mottóját is felülírja, hisz az intézet 3 hónapnál hosszabb időre folyósítaná az álláskeresési járadékot. Miért?

Mi semmilyen mottóval nem foglalkozunk, csak próbálunk tanulni a tapasztalatból és az adatokból. A földrajzi és a képzettségbeli elcsúszások mellett ez a harmadik strukturális probléma: a rossz álláskeresési támogatási rendszer. Látszik például, hogy az elmúlt 10 évben egyetlen olyan negyedév volt, amikor egy munkanélküli átlagosan 10 hónapnál rövidebb idő alatt talált munkát, de az is előfordult, hogy ez az érték 19 hónap volt. Ebből jól látszik, hogy ha az álláskeresési járadék célja, hogy az emberek munkához jussanak, a jelenlegi 3 havi juttatás igazából ablakon kidobott pénz. A munka vagy segély szerintem hamis dilemma.

A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e létrehozni egy értelmes, ösztönző és hatékony álláskeresési támogatási rendszert, amellyel nem a segélyfüggőséget konzerváljuk, hanem biztos anyagi alapot nyújtunk az álláskereséshez. Tévedés segélyként, ingyenpénzként tekinteni az álláskeresési juttatásokra. A járadéknak rövid távon persze meg kell mentenie a szegénységi csapdától, de ez arra is szolgál, hogy a munkáját elvesztő ember minél előbb jó és tartós munkához juthasson: hogy továbbképezhesse magát, vagy hogy legyen pénze például rendes ruhára vagy buszjegyre egy állásinterjúhoz.

A járadék mértékét egyébként megfelelőnek tartja az Egyensúly Intézet?

Európa legszűkmarkúbb járadékrendszere a miénk, ezzel szemben például a skandináv rendszer egyszerre bőkezűbb és szigorúbb. Felismeri, hogy a juttatás ösztönzi az álláskeresést, a másik oldalról viszont sokkal szorosabb együttműködésre készteti az álláskeresőt. Részt kell venni a jól megszervezett továbbképzésen, és szigorúan ellenőrzik, hogy a támogatást felvevők mindent megtesznek-e azért, hogy munkához jussanak. Mi ezzel szemben 3 hónapig adunk elég kevés pénzt az álláskeresőnek, majd beküldjük Európa legdrágább közmunkarendszerébe. Ezzel a 3 havi járadékot valójában lehúztuk a vécén, hiszen nem sikerül visszajuttatnunk az illetőt a nyílt munkaerőpiacra, nem kapcsolódik be az értékteremtő munkába, nem fizet járulékot, nem fogyaszt. Az elmúlt tíz évben soha nem érte el a 20 százalékot azok aránya, akik a közmunkarendszerből tartósan vissza tudták verekedni magukat a munkaerőpiacra. Vagyis rengeteg pénzt költünk egy olyan rendszerre, amely takarékosnak mutatja magát, de valójában csak elégetjük benne a pénzt.

Az egyik csomagjukban elhangzik egy bivalyerős állítás: az elmúlt bő másfél évtizedben a magyar gazdaság mintegy 30 százalékkal teljesített alul a lehetőségeihez képest. Miből vonták le ezt a következtetést?

Elég, ha összevetjük az unióhoz velünk együtt csatlakozó, hasonló adottságú országok növekedési pályáját a miénkkel. Látszik, hogy bár az elmúlt közel két évtized növekedése impozáns volt, jóval messzebbre is eljuthattunk volna. Az észtek például hasonló fejlettségi szintről nálunk sokkal tovább jutottak, mert jobb a gazdaságpolitikájuk, és jobban működő intézményeik vannak. Sok apró tényezőről van szó, ezek azonban összeadódnak, és együtt már komoly lemaradást okoznak. Az állami szféra például ahhoz képest, hogy milyen nagy, minden mutató szerint alacsony hatékonyságú.

Vegyük csak a digitális forradalom adta lehetőségeket: elképesztő erőforrásokat fecsérlünk el Excel-táblák manuális kitöltögetésére, egyik adatbázisból vezetünk át adatokat a másikba, ahelyett, hogy élnénk az integrált adatbázisok lehetőségével. A közigazgatástól a közoktatásig értékes munkaórákat vesztegetünk el felesleges adminisztrációval, ahelyett, hogy élnénk a 21. század lehetőségeivel.

Mi a megoldás, teljesen hagyjuk el a papírt?

Ma már szinte minden állami szolgáltatást képesek lennénk papírmentesen, digitális felületeken bonyolítani. Gyorsabb és pontosabb lenne, ráadásul így az egyes intézkedések hatása is jobban nyomon követhető, kiértékelhető. A szakpolitikaalkotás nálunk úgy zajlik, hogy bedobunk egy ötletet, hozunk egy jogszabályt, utána viszont szinte soha nem látunk utánkövetést, adatalapú ellenőrzést. Így gyakorlatilag csak tippelhetünk, hogy egy családtámogatási vagy oktatási reform elérte-e a célját, vagy sem. Az USA-ban egy-egy ötletet helyi szinten tesztelnek, adatalapon kiértékelik a tapasztalatokat, és ezután jön az országos bevezetés – ez a kísérletezés a szakpolitikai innováció kulcsa.

Szintén a gazdaságot fékező tényezőként tartják számon itthon a túl nagyra nőtt államapparátust. Csak a nagysága a gond?

Az is hamis dilemma, hogy kicsi, önkorlátozó államra van-e szükség, vagy nagyra és beavatkozóra. Mindkét esetben bőven van példa sikeres és sikertelen modellekre. A fontos kérdés az, hogy az állam mennyire hatékony a méretéhez képest, hogy mekkora a kapacitása. Olajozottan működik-e, képes-e elérni a kitűzött céljait? Minden idevágó mutató azt mutatja, hogy a magyar állam nem ilyen: alacsony hatékonysággal működik, miközben a GDP jelentős mennyisége folyik keresztül a rendszeren, és mindent a központból próbálunk menedzselni. A sokat emlegetett skandináv országokban az állam úgy nőtt viszonylag nagyra, hogy kevéssé avatkozik bele a gazdaságba, de közben aktív az újraelosztásban és az emberi erőforrások fejlesztésében.

Lázár János volt az utolsó olyan magas pozícióban jegyzett politikus, aki kitűzte az államigazgatás teljes átalakítását, és óriási leépítésekről vizionált.

A bürokrácia hatékonysága nem kizárólag a létszámon múlik – nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló emberi erőforrásokat mennyire hatékonyan használjuk ki. Egy munkaügyi központban például egy ügyintézőre ma olykor akár 1000 álláskereső is jut, miközben az ideális az lenne, ha 100-200 embernél többel nem kellene foglalkozni egyszerre. Ehhez hasonlóan például a segélyezési rendszerben és számos más területen is rengeteg olyan papírmunkát végeznek emberek, amit ma már simán automatizálni lehetne. Ezzel és további informatikai fejlesztésekkel komoly erőforrásokat lehetne felszabadítani, így az ügyintézők is hasznosabb dolgokkal foglalkozhatnának – például az ügyfelek igényeinek minőségi kiszolgálásával.

Önök két pillérre helyeznék a nyugdíjrendszert, a szolidaritási pillérre és egy megtakarítási pillérre. Milyen céllal?

Megengedhetetlen, hogy emberek tömegei létminimum alatt tengődjenek azért, mert aktív korukban valamilyen okból nem volt elegendő járulékbefizetésük. Ez egyrészt embertelen, másrészt a mélyszegénységben élők kevesebbet fogyasztanak és többet betegeskednek, amit a gazdaság és a szociális ellátórendszer is megszenved. Eközben megállíthatatlanul csökken az aktív korú munkavállalók aránya, ezért meg kellene próbálni minél tovább munkában tartani az embereket. Az általunk javasolt rendszerben mindenkinek alanyi jogon járna egy, a létminimum összegét garantáló, az adóbevételekből finanszírozott szolidaritási nyugdíj, a korábbi járulékbefizetésektől függetlenül. Ez garantálná, hogy senki ne süllyedhessen időskorára mélyszegénységbe. A megtakarítási pillér eközben egyéni számlás rendszerben gyűjtené a megtakarításokat, és rugalmas nyugdíjba vonulást tenne lehetővé. Mindenki abban lenne érdekelt, hogy ha képes rá, minél tovább dolgozzon.

(Borítókép: Filippov Gábor. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)