„Róma is elpusztult, a mi kultúránk is el fog pusztulni”

„Mi Tamás Gáspár Miklós jövője?” – kérdezték tőle egy kilencvenes évek közepén készült televíziós interjú végén.

„Meg fogok öregedni és meg fogok halni. Ez a jövőm, és ez rendben is van így” – válaszolta a filozófus-író, majd arról beszélt, hogy még megírna egy-két könyvet, amivel örömet okozna az olvasóinak, illetve röviden a mulandóság elfogadásáról fejtette ki gondolatait.

„Hogyha Isten megsegít, akkor talán rájövök egy-két dologra, amire szeretnék rájönni. És talán megírok egy-két könyvet, amivel némi örömet fogok szerezni az olvasóimnak. És talán megsimogatok egy-két emberi lényt, akinek ebben boldogsága telik. Ilyeneket remélek. De hát az idő telik, nagyon gyorsan. Nem hiszem, hogy nagyon sokáig élnék, ahhoz képest, hogy mennyi dolgom van még” – mondta Tamás Gáspár Miklós, aki hozzátette, hogy ez a jövője mindannyiunknak, a mulandósággal szembe kell nézni, mert mind személyes életünk, mind civilizációnk élete törékeny és bizonytalan.

Róma is elpusztult, a mi kultúránk is el fog pusztulni. Ezek ideiglenes, bizonytalan értékű dolgok. Aminek az ember a mindennapokban nagy-nagy jelentőséget tulajdonít, az mulandó. Ez egy nagyon ócska lecke, amit valamennyien tudhatunk a nagymamánktól. (…) Nem kell eltúlozni azoknak a dolgoknak a jelentőségét, amelyek körülvesznek bennünket, úgysem tartanak sokáig

– fogalmazott a filozófus-író.

Tamás Gáspár Miklós termékeny író, publicista volt, akinek gondolataival azon túl is számos könyvet meg lehetne tölteni, mint amennyi életében kiadásra került. Utoljára, 2021-ben a Pesti Kalligram gondozásában az Antitézis című kötete jelent meg, amely 2001–2021 közötti időszakban született elemzéseinek, tanulmányainak és cikkeinek válogatott gyűjteménye.

Valójában szintézis, amely korunk zsigeri antikommunizmusát egyenesen a kapitalizmus öngyűlöletére vezeti vissza

– írtuk az Indexen megjelent nekrológjában.

Mérföldkövek

Életútját, munkásságát, hatását és jelentőségét nem lehet pusztán egy cikkben visszaadni, jelen írásunkban a teljesség igénye nélkül szemezgettünk írásaiból és interjúiból. 2018-ban, hetvenedik születésnapja alkalmából a Mérce – amelyen haláláig publikált – összegyűjtötte életművének néhány legfontosabb írását.

„A Kádár-rendszer időleges sikerének az volt a titka, hogy – bár torzan, hamisan és őszintétlenül – lehetővé tette, hogy a magánember úgyszólván nyugalomba vonuljon a parancsuralmi mozgósítottság állapotából. Ebből nem a permanens forradalom a kiút. Elég négyévenként politikai izgalomba jönni. A politikai szabadság csak eszköz; eszköz arra, hogy időnk legyen művelni kertjeinket (s ehhez kertre van szükségünk), morfondírozni, ráérősen végigtöprengeni gondolatainkat (s ehhez gondolatokra van szükségünk), lassan elszopogatni borainkat (s ehhez cirfandlira és juhfarkra van szükségünk), végre végigolvasni polcon porosodó könyveinket (s ehhez, mint minden előbbihez, pénzre és szabadidőre van szükségünk). A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha. A hatalmi cselszövények most sajnos csakugyan számítanak, ezért többünknek és többet kell visszataszító és alacsonyrendű dolgokkal foglalkoznunk. A valódi szabadság végeredménye, hogy a politika szűk térre szorul. Ez csalódást okozhat kockázathoz szokott harcosoknak, de annyi baj legyen. Jobb lesz, ha vitáink kevésbé lesznek célirányosak” – fogalmazott egyik legismertebb, Búcsú a baloldaltól című írásában 1989-ben.

Másik sokat idézett, jelentős publikációja az 1994-es Búcsú a jobboldaltól?, amelyben így írt:

„Úgy kezdtünk neki a liberális-demokratikus politika űzésének, hogy kötelezőnek tartottuk lenézni a legmagasabb rendű politikai jellemvonásokat, úgy kívántuk megtisztítani a közügyek területét a parancsuralom bűzös maradványaitól, hogy nem hittünk a közjóban és a közérdekben, úgy kívántunk magunknak újra hazát teremteni, hogy fikarcnyit sem bíztunk az állampolgárság méltóságában (és megengedtük a pimasz fajvédőknek, hogy ők merészeljenek szavalni a nemzetről), úgy kívántuk „bevezetni” az úgynevezett piacgazdaságot (magyarul: kapitalizmust), hogy lelkünk mélyén azt tartottuk: a tulajdon lopás, úgy óhajtottuk védeni a sajtószabadságot, hogy föltételeztük: a nyilvános beszéd minden egyes fajtája visszavezethető érdek- és véleménycsoportok önkifejezésére (egymástól független és egymással kommunikációra, racionális vitára képtelen „interpretációs közösségeket” tételeztünk föl), egy szó mint száz: úgy akartuk kivívni a szabadságot, hogy közben nem hittük: csakugyan lehetséges.”

Figyelte a jeleket

2018-ban interjút adott az Indexnek, az internet terjedésével kapcsolatban a következőképpen fogalmazott:

„Ha belenéz az 1920-as, 30-as évek bulvárlapjaiba, sokkal butábbak és fölületesebbek voltak, mint amit ma olvasunk az interneten. Aggódom magam is, mert a szöveg háttérbe szorul a kép és az instant kommunikáció mögött, de tudatában vagyok, hogy az aggodalom a kommunikációs alakzatok miatt állandó a kultúra történetében. Több egyetemista van a világon, mint volt. Diákok tízezrei olvasnak olyan elméleti szövegeket és magas irodalmat, amelyeket ilyen tömegben soha nem olvastak az emberek. Hogy az intellektuális diskurzus figurái kisebb szerepet játszanának, én nem észlelem. Nyilván vannak változások, nyilván vannak bulvárhősök, de mindig voltak.”

A politikai környezetről azt mondta: azt gondolja, hogy ez átmeneti állapot, és lesz, sőt kezd lenni igazi rendszerellenzék, fundamentális oppozíció, amely nem a kormánynak, hanem a rendszernek az ellenzéke.

Ez a pozíció antikapitalista, baloldali, egyre több fiatal részese van. Lehet észlelni, ha valaki figyeli a jeleket, és nyilvánvaló, hogy teljesen meg fogja változtatni a helyzetet

– jelentette ki Tamás Gáspár Miklós.

Hetvenedik születésnapját betöltve életútinterjút adott a Partizánnak, kérdésre válaszolva arról is beszélt, hogy milyen értelemben kommunista:

„A magam módján igenis én kommunista vagyok. (…) Nyilvánvaló, hogy nem a lenini tradíció értelmében. Az nemcsak történelmileg bukott meg, hanem morálisan is, és neki nem vagyok híve. Akkor is, hogyha természetesen öregedvén az ember árnyaltabban nézi ezeket a dolgokat, én nem vagyok olyan értelemben lelkes antikommunista, ahogy voltam évtizedeken keresztül. De azért lényegében antikommunista is vagyok, amennyiben a kommunizmus az a bolsevik-szovjet rendszert jelenti. Nem minthogyha ennek a történelmi tragikus és iszonyatos nagyságát nem ismerném el. Nem gondolom azt, hogy ez így hülyeség volt, azt gondolom, hogy egy tragédia volt, a kettő között van különbség.”

Szolidaritás és tanács

Antitézis című gyűjteményes kötetében A szolidaritásról című (2015-ben megjelent – On Solidarity) írása végén úgy fogalmazott:

„A szocializmus kiveszése a politikai palettáról – azé a szolidaritásé, mely cselekvési elv, nem pusztán május elsejei szónoklatok semmitmondó retorikai frázisa – bizonyítja, hogy lezárult egy korszak. Ez a legelső alkalom az európai történelemben, hogy a kapitalizmus egyeduralkodó, és nem korlátozza a szocializmus, sőt még a kereszténység sem. Az antiimperialista és antkolonialista harcokban tanúsított nemzetközi szolidaritás szemlátomást ugyancsak kifulladt. Nem kérdés, hogy a szolidáris proletariátus morális fölsőbbségébe vetett büszke hit elavult. A kortárs antikapitalista tiltakozók – a középosztály és az értelmiségiek gyermekei, vagy gyökértelen bohémek munkásosztálybeli »háttérrel«, akiket a polgári jóléti rendszer tart lélegeztetőgépen – sem önképviseletet javasolnak és gyakorolnak, hanem mások érdekében lázadnak. Utóbbiak azonban furcsán csöndesek. A szolidaritás egy társadalmi eszmény, amely folyton politikává akar válni. Esélyei csekélyek.”

Facebook-oldalán utoljára Öt tanács a hazának című publicisztikáját osztotta meg tavaly december 26-án. Az Amnesty International kérdezte tőle, hogy mit tanácsolna öt pontban a magyar közvéleménynek, ha megváltozna „a fönnálló rendszer valaminő történelmi csoda folytán, nyilván szabadabbra és jobbra”. Utolsó pontként azt tanácsolta Magyarországnak, hogy

kapaszkodjék bele – illúziók nélkül – az antifasiszta, egalitárius Európa intézményesen fönntartott emlékébe, amelyet annak idején Altiero Spinelli és Alexandre Kojeve tervezett el (nem közösen) a második világháború végén mint erőteljes politikai-katonai-állampolgári közösséget, amely nem engedi meg többé a rendi hierarchiát és ennek a modern biopolitikai variánsait. Nem engedi meg a szenvedés és a zűrzavar miatt, amelyet okoz, de mindenekelőtt azért, mert intellektuális tévedés. Erre a tévedésre (a faji, nemi, szociális, kulturális hierarchia naturalizálására) nem lehet boldogságot alapozni.

Katasztrófák kora

Utolsó interjúit a Partizán Készületlenül című podcastjének és a HVG-nek adta. Előbbinek beszélt először súlyos betegségéről, de azt is hozzátette, hogy a gondolkodásban nem zavarja. Sok más egészségügyi intézmény mellett a Kékgolyó utcai országos onkológiai intézetben számos ember életébe nyert bepillantást, elsősorban a középkorú falusi asszonyok mindennapjairól kapott képet. Mint mondta, manapság a falvakban magányosan, kiszolgáltatottan élnek az emberek, a betegség csak egy gond a sok közül.

„A családi kötelékek felbomlottak, intézmények nincsenek, nincs posta, nincs könyvtár, nincs művelődési ház, nincs közért, presszó, nincs rendőrőrs, nincsen pap” – fogalmazott Tamás Gáspár Miklós, ugyanakkor kiemelte, hogy a mostoha körülmények ellenére az élni akarás még megvan az emberekben, ezt ő maga is tapasztalja.

A HVG-nek többek között azt mondta, hogy globális katasztrófa közepén vagyunk, nyolcmilliárd ember él a Földön, amely azonban nem tud ennyit eltartani.

Itt van a klímakatasztrófa, a járványok, a migránsok iránti gyűlölet, az orosz–ukrán háború, ahol két gyilkos nacionalizmus néz szembe egymással. S ha mindez nem volna elég, Magyarországon kitört a téboly. A kormány azt mondja, hogy nem szavazza meg az Oroszország-ellenes szankciókat, miközben éppen megszavazza, és ezt a lakosság fele is elhiszi, pedig hivatalosan is megerősítik, hogy megszavazzák a szankciókat. A katasztrófa gazdasági, morális, politikai, katonai szempontból itt van, és senki nem viselkedik racionálisan

– vélekedett Tamás Gáspár Miklós.

Azt is kijelentette, hogy Európában teljes az irracionalitás, a téboly, és ez megmutatkozik a művészetben: „a legjobb íróink tollából, filmeseink kameráiból is ez az őrjöngés, undor, szexuális durvaság árad”, „miközben vészesen csökken az emberek tudása, műveltsége”.

Pártpolitikai hovatartozástól függetlenül politikusok és közéleti szereplők is megemlékeztek Tamás Gáspár Miklósról.

(Borítókép: Tamás Gáspár Miklós 2018. november 15-én. Fotó: Bődey János / Index)