„Bokától nyakig csuromvizesen szálltam ki a Gripenből” – ezen mentek keresztül a magyar űrhajósjelöltek

Hosszú kiválasztási folyamat után, március elején mutatták be a Magyar Űrhajós Program (HUNOR) négy űrhajósjelöltjét. Közülük valaki 2024 végén vagy 2025 elején a Nemzetközi Űrállomáson végezhet tudományos kutatómunkát. A jelöltekkel kettesével készítettünk interjúkat. Kapu Tibor fejlesztőmérnököt és Schlégl Ádám ortopéd sebészt többek között a legnehezebb feladatokról és a motivációikról kérdeztük. Az első páros interjúnk Cserényi Gyulával és Szakály Andrással készült.

A két űrhajósjelölt az Indexnek arról is beszélt, hogy

• miért jelentkeztek a Hunor-programra;
• mi volt a legnagyobb fizikális és mentális kihívás;
• milyen teszteken kellett végigmenniük;
• milyen lehetőségek vannak az űrtechnológiában;
• érezték-e azt a tesztek során, hogy inkább kiszállnának.

Miért jelentkeztek a Hunor-programba?

Kapu Tibor: A projekt mérnöki oldala fogott meg. Gyerekként vadászpilóta szerettem volna lenni, végül nem abba az irányba sodort az élet, gépészmérnök lettem. A gyógyszeriparban és az autóiparban dolgoztam, de önszorgalomból évek óta követem az űripart, elsősorban a magánvállalatok tevékenysége és az elmúlt évek technológiai újításai kezdtek érdekelni. Ez először érdeklődési körré formálódott, végül rövid ideig dolgoztam is ezen a területen. A belső motivációt tehát a mérnöki, műszaki kihívások adták, valamint az, hogy inspirálódjak, és később inspirálni tudjam a következő generációt.

Schlégl Ádám: A legjobban az a hatalmas kihívás fogott meg, ami az ember, mint élőlény előtt áll, ha az űrutazásról van szó. Egész életemben foglalkoztatott, hogy a szervezetünknek milyen fantasztikus alkalmazkodókészsége van, mennyire el lehet tolni az emberi teljesítmény határait. A hegymászáson, harcművészeten keresztül én is próbáltam feszegetni ezeket a határokat. A legnagyobb kihívás, ami pillanatnyilag az ember, mint élőlény előtt áll, az az űrutazás. Lenyűgöző, hogy egy hosszú távú űrutazáson annyira tudunk alkalmazkodni a mikrogravitációhoz, hogy utána akár alkalmatlanná válhatunk a Földre való visszatérésre. Elsősorban ez a terület fogott meg a projektben.

Jelentkezne akár a Mars-expedícióra is?

Schlégl Ádám: Ebben a pillanatban a Mars-expedíció még öngyilkos küldetés. Rengeteg olyan probléma van, amit meg kell oldani, mielőtt arról tudunk beszélni, hogy a Marsra küldjünk embert és onnan vissza is hozzuk. A válaszom egyelőre nem, de ha már látom azokat a megoldásokat, amelyeket az alapvető kihívásokra sikerült adni, újra megfontolnám.

Milyen tudományos kérdéseket érint a szakterületükön az űrkutatás?

Kapu Tibor: Az egyik legérdekesebb kérdés a kozmikus sugárzás megértése, és az az elleni védekezés. A Földön egy év alatt ér minket akkora mértékű kozmikus sugárzás, mint a Nemzetközi Űrállomáson egy nap alatt. A Holdig vagy Marsig tartó úton ez a sugárzás sokkal erősebb és összetettebb, ami ellen védekezni kell. Az űr rendkívül kártékony környezet az emberi szervezetnek. Rengeteg munkát fektetünk abba, hogy megértsük és tudjunk ellene védekezni. Az egyik legfrissebb példa, hogy az Artemis–1 programmal a NASA évtizedek után ismét megkerülte a Holdat és visszajött egy emberszállításra is alkalmas űrkapszulával. Ez az Orion kapszula szállított két próbababát, amelyek részben magyar fejlesztésű sugárzásérzékelőkkel és védőfelszerelésekkel voltak ellátva, hogy megértsük a sugárzás hatását. Később ezt a rendszert fogják használni azok is, akik leszállnak a Holdon.

Schlégl Ádám: Az orvostudományi területen rengeteg ilyen kérdés van. Ortopéd sebészként leginkább az izmok és csontok változása érdekel, ezen belül is elsősorban a gerincoszlop változásai a mikrogravitációs környezetben. A súlytalanság hatására kiegyenesednek a gerinc klasszikus görbületei. Érdekes kérdés, hogy a görbületek kiegyenesedése, valamint a gerinc melletti izmok gyengülése után hogyan tudna probléma nélkül readaptálódni az ember a földi gravitációs környezethez. Emellett még számtalan orvosi kérdés van, amit meg kell oldanunk ahhoz, hogy a mélyűri utazás szóba kerülhessen. Jó hagyományaink vannak az űrkutatásban, elég a Pille-sugárzásmérő műszerre gondolni. Ennek a programnak is fontos célja, hogy egyre inkább láthatók legyenek a magyar kutatások, visszahelyezzük Magyarországot az űrkutatás térképére.

Számítottak arra a jelentkezés idején, hogy végül önök fognak itt ülni, és beszélni arról, hogy készülnek a Nemzetközi Űrállomásra?

Schlégl Ádám: Tudósként rengeteget pályázok. Sokszor úgy pályázik az ember, hogy csak a saját lelkiismeretének megnyugtatása miatt nyújtja be a dokumentumokat. Ez a lehetőség nagyon érdekelt, de úgy voltam vele, hogy megírom, beadom, nyugodt lesz a lelkiismeretem, és úgyse rám van szükségük.

Kapu Tibor: Erre senki nem számít, mégis itt vagyunk. Hosszú volt a kiválasztási folyamat, minden tesztnél másra kellett fókuszálni. Egy idő után elérkeztünk oda, hogy már nem csak online, hanem személyesen is találkoztunk, akkor 44 jelölt volt. Ott rádöbbentem, hogy te jó ég, esélyem sincs, hatalmas koponyák, sportemberek, vadászpilóták voltak a mezőnyben.

Mit gondolnak, miért pont önökre esett a választás?

Kapu Tibor: Én azt láttam, nem feltétlenül arra van szükség, hogy az ember egy területen legyen kiemelkedő. Ez pont olyan pozíció, ahol több területen kell egy picit átlag felettinek lenned. Rendkívül generalista munkakör.

Schlégl Ádám: Az űrkutatás hőskorában azokat az embereket keresték, akik kiemelkedők voltak egy-egy területen, például a Mercury-programba a legjobb berepülőpilótákat keresték. Mi azt tapasztaltuk, ma azokra van leginkább szükség, akik minél szélesebb spektrumban érik el a kívánt szintet. Amikor először olvastam a program kiírását, azt gondoltam, hogy nem is űrhajóst keresnek, hanem sebészt.

Kapu Tibor: Egyet találtak! (nevet).

Schlégl Ádám: Ahogy átnéztem az elvárásokat, sok átfedés volt a készségek között, sebészként is fontos az analitikus, tudományos gondolkodás, a stresszhelyzetben való döntési képesség, a jó munkatűrő képesség és a csapatmunka. Ebből is látszik, hogy talán nem mi vagyunk különlegesek, inkább a helyzet különleges, amibe kerültünk, és abban a szerencsés helyzetben éreztem magam, hogy az eddigi életutam segített abban, hogy széles spektrumon teljesítsek jól.

A pszichológiától a Gripenig

Mi volt a legnehezebb kihívás a tesztek során, akár fizikális, akár mentális értelemben?

Schlégl Ádám: Nehéz egyet kiválasztani, minden körben más volt a kihívás, és mindig a határainkat feszegettük. Ha egyet választanom kell, talán az orvosi vizsgálatokat mondanám. Nem azért, mert olyan kellemetlenek, vagy nehezek lettek volna, hanem akkor úgy éreztem, hogy ez az, amit nem tudok befolyásolni. Bárkiben lehet egy ciszta, vagy egy megnyúlás az EKG-s szívritmusában, amiről nem is tudsz, és kiestél. Orvosként tisztában vagyok vele, hogy mennyi mindent lehet így találni, valószínűleg ezért éreztem picit nagyobb tehernek ezt.

Kapu Tibor: Egyik mérföldkő sem volt egyszerű. A hamburgi fordulóra tudtunk valamennyit készülni, ott főleg kognitív és pszichometriai méréseket végeztek, az ember sokat tanult magáról, ott találkoztunk először a többiekkel, 44-en voltunk. Utána jött Köln, ami színtisztán pszichológiai mérés volt: a csapatjátékra való hajlandóságot vizsgálták. A kettő között két hónap telt el, az nehéz volt, akkor döbbentem rá, hogy milyen mezőnynek vagyok a tagja, ráadásul a következő körben nem mérőszámoknak kellett megfelelni, hanem pszichológusok vizsgáltak. Az egészségügyi rész után nyolcan maradtunk, akkor jött a csillebérci kéthetes bootcamp. Ezt a kölni fordulóval holtversenyben az első helyre tenném, melóban rettenetesen nehéz volt. Minden nap más laborban kellett helytállni, egymástól teljesen eltérő tudományos témákat megtanulni, anyagot összeállítani és leadni. Az ember ott találta magát, hogy már megint hajnali négy van és még mindig az jegyzőkönyvet írom, és holnapra egy új tudományterületből kell felkészülnöm. Ez napokon keresztül így ment. Utána azért éreztem jól magam, mert ha onnan nem is sikerült volna továbbjutnom, tényleg mindent beleadtam, semmi nem maradt bennem, az 150 százalék volt.

A pszichológiai vizsgálatokon pontosan mi történt?

Kapu Tibor: Bár tudnék erre pontos választ adni. Interjúk és beszélgetések készültek angolul. Azt, hogy a pszichológusok a háttérben mit vizsgáltak, nem tudjuk, a szempontokat sem ismerjük, hiszen még csak a szakmánk sem ez.

Milyen kérdéseket tettek fel?

Schlégl Ádám: Alanyai voltunk a válogatásnak, előlünk is védett és titkolt információ, hogy pontosan mit vizsgáltak. Minden lehetséges módon mértek, az önkitöltős kérdőívektől kezdve, szituációs teszteken és interjúkon át egészen az egyéni és csoportos gyakorlatokig.

Kapu Tibor: Volt egy olyan feladat, amikor több jelöltet teszteltek egyszerre. Gyakorlatilag egy játék volt, hipotetikus tengeralattjárókat kellett a lehető leghatékonyabban mozgatni. Az a lényeg, hogy ott tanuljátok meg az elrendezés szabályait, 5-10 perc felkészülési idővel. Azt vizsgálhatták, hogyan birkóztok meg a feladattal, illetve a limitált és szabályozott környezetben hogyan tudtok egymással kommunikálni.

Schlégl Ádám: Sok tesztnek az volt a célja, hogy olyan helyzetbe hozzanak, ami megoldhatatlan vagy megoldható, de olyan idő- és erőforráskeretet adnak rá, amiben képtelenség teljesíteni. Spekuláció, de itt a reakciónkat figyelhették, hogyan reagálunk egy ilyen kihívásra, megváltozik-e a kommunikációnk, bezárkózunk-e, leblokkolunk-e.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezték, hogy ez már túl sok, és inkább kiszállnának?

Kapu Tibor: Amikor nyolcan voltunk és jobban megismerkedtünk, látszott a társaságon, hogy senki nem fog kiszállni. Ez bizonyos szintig a versenyszellemet is felébreszti az emberben, nagyon motiváló. Dolgoztunk azon is, hogy ebből később egy csapat legyen, a kéthetes bootcamp alatt folyamatosan segítettünk egymásnak, mindenki a saját tudományterületéről hozott tudással. Olyan, hogy kiszállnék, nem volt, olyan viszont igen, hogy baromi fáradt vagyok.

Schlégl Ádám: Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy elegem van és ki akarok szállni. Voltak hullámvölgyek, ahogy Tibi mondta, főleg a kéthetes tudományos munkaszínvonalat vizsgáló próbák alatt a határainkig hajtottak minket. Kicsit azon túl is. Az ember azon gondolkodott, hogy melyik kezébe harapjon: legyek kicsit felületesebb, és akkor talán tudok három órát aludni, vagy adjak bele mindent és csak kettő órát alszok, viszont úgy hogyan teljesítem a másnapi feladatokat? Voltak nehéz pillanatok, de a kiszállás nem merült fel.

A széles körű tudományos kísérletezési képességük mellett egyre komolyabban mérték a testük teherbírását is. Milyen érzés volt repülni egy Gripen vadászrepülővel?

Schlégl Ádám: Amikor tényleg ott ülsz a gépben és felbúg mögötted a világ összes tolóereje, az hihetetlen érzés. Nyilván izgultunk, fogalmunk sem volt, hogy ilyen erőhatásokra, manőverekre hogyan reagál a szervezetünk. Közben mégis bennünk volt, ha rosszul leszel, az negatívan hat az értékelésedre. Olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek, aki karácsonykor kinyitja az ajándékát, hatalmas élmény, ugyanakkor mégis benned van a kérdés, amíg nem találkoztál ilyen erőkkel, hogy hogyan reagál a szervezeted.

És hogyan reagált?

Schlégl Ádám: Jobban, mint vártam, talán nagyobb volt bennem az izgatottság, mint amit a végleges eredmény mutatott. Előtte mondták, hogy olyan szintű az edzettségünk, a fizikai állapotunk, hogy egyikünknél sem számítanak problémára, de ezt nyilván nehezen hittük el. A repülési környezet megismerése fontos a kiképzés során. A mi feladatunk legfeljebb vészhelyzetben lehet közvetlen kapcsolatban a repülőgép-vezetéssel, viszont a környezet, a műszerek és a kommunikációs módok ismeretére szükség van.

Kapu Tibor: Bokától nyakig csuromvizesen szálltam ki a Gripenből. A gyermeki lelkesedés nálam is megvolt, elképesztő élmény, brutális az egész. Meg kellett tanulni a légzési és izomtechnikát, hogy 7G-nél ne ájulj el, meg kellett tanulni bizonyos kezelőszerveket, ismerni kellett a katapultálást. Vettem egy gripenes kulcstartót, azon szoktam bemutatni, hogy milyen volt az egész. Azt éreztem, hogy ülök a Gripenben, a százados úr egy picit megböki a kart, és már fejre is álltunk. Nagyon erős és mobilis gép, olyan volt, mintha egy játékban ülnék, egy kisgyerek pedig azt csinál a géppel, amit akar.

Négyen vannak, de végül csak az egyikük repülhet a Nemzetközi Űrállomásra. Ez hogyan határozza meg a csapat dinamikáját, az együttműködés vagy a rivalizálás az erősebb?

Schlégl Ádám: Ez egy olyan verseny, ahol nem egymással küzdünk. Mindenki saját magával küzd, hogy a maximumot adja. Nem birkózás, nem a másikat kell legyűrnöd, hanem rúdugrás vagy tízpróba, ahol magadhoz képest kell a legjobbnak lenni. A csapaton belül nagyon jó a dinamika, összebarátkoztunk és maximálisan támogatjuk egymást. Már a válogatás alatt is ez történt, még ha talán élesebb is volt a versenyhelyzet, de ha orvosként nem értettem azonnal egy mérnöki problémát, a többiek elmagyarázták, az orvosi képzésnél pedig én próbáltam segíteni nekik. A feladatok során mindenki átérezte, hogy valójában nem egymással, hanem egymásért küzdünk. A cél az, hogy a program végén mind a négy ember képes legyen a teljes projekt elvégzésére a mérnöki, fizikai feladatoktól, az orvosi, gyógyszerészeti kísérletekig. Függetlenül attól, hogy végül melyikünk repül, mindenki végig fogja csinálni a teljes palettát.

Kapu Tibor: Számomra kicsit meglepő is volt, hogy ennyire el tudott uralkodni a csapatszellem a társaságon. Kevés olyan szituáció van az életben, amikor olyan csapathoz csatlakozol, amit úgy kell építeni, hogy közben verseny is van, de egyikünkön sem látom, hogy a verseny részére koncentrálnánk.

Munkaköri leírás szeretni a Star Warst?

Szeretik a Star Warst?

Kapu Tibor: Szeretem. Nagy rajongónak azért nem tartom magam, sokan többet tudnak a Star Wars-univerzumról, mint én, de láttam minden filmet és sorozatot.

Schlégl Ádám: Hasonlóan vagyok vele én is. Túlzás lenne keményvonalas rajongónak nevezni magam, de az első videókazetta, ami megvolt otthon, az az eredeti trilógia volt.

Kapu Tibor: Lehet, hogy munkaköri leírásunk szeretni a Star Warst.

Mit gondolnak a Földön kívüli élet kialakulásának lehetőségéről?

Schlégl Ádám: Egy ekkora világmindenségben meglepő lenne, ha a Föld lenne az egyetlen hely, ahol kialakult volna az élet. Annak az esélye viszont – figyelembe véve, hogy a világegyetem korához képest az ember létezése szempillantásnyi idő sincsen –, hogy egy időben létezzünk egy másik értelmes létformával, és az elérhető távolságon belül legyen, gyakorlatilag nulla. Ha tudnánk bizonyítani, hogy egy naprendszeren belül két helyen egymástól függetlenül kialakult az élet, akkor már sokkal nagyobb esély van rá, hogy hemzseg a világegyetem az élettől. Az, hogy találkozzunk ET-vel és továbbintsük, nem valószínű.

Kapu Tibor: Ha találunk is életet, az sem biztos, hogy intelligens létforma, ahogy az sem, hogy szénalapú, tehát rengeteg úton el lehet indulni. Ez egyben növeli annak az esélyét, hogy találjunk életet valahol máshol, de annak kevés esélyét látom, hogy hatalmas gülüszemű, zöld élőlények lesznek azok.

Hogyan készülnek a következő időszakra?

Kapu Tibor: Van már némi háttértudásunk és felkészültségünk, de az egész folyamat elején járunk, a fizikai és mentális tréning, a kiképzés ezután kezdődik. Mindannyian izgatottan várjuk, hogy mi áll előttünk, miközben nagyon jó érzéssel tölt el, hogy csatlakozhattunk a programhoz. Innen is köszönöm a gratulációkat mindenkinek, az első három nap csak ezekre válaszoltam. Volt köztük meglepő is, például az ESA-tól az előző űrhajóscsoport tagja, a francia Thomas Pesquet is gratulált. Kaptam egy fotót is egy barátomtól, a washingtoni nagykövetségről, ki vagyunk rakva négyen a srácokkal, magyar és amerikai zászlóval.

Schlégl Ádám: Egy hosszú útnak az elején járunk, teljes embert kívánó hivatásba fogtunk bele, már csak az étrendünkön, az alvásunkon, az edzésmunkánkon is látszik, hogy nem 8-tól 4-ig tartó állásról van szó. Ez egy életmód, amit vállaltunk, kíváncsian várjuk minden percét.

(Borítókép: Kapu Tibor és Schlégl Ádám. Fotó: Papajcsik Péter / Index)