Ezért sem érti a magyar politika a Fidesz-jelenséget

„A magyar demokrácia kétséget kizáróan átalakult, olyannyira, hogy ami most van, az sokak szerint már nem is demokrácia. Ebben az írásban nem foglalunk állást a »demokrácia vagy sem« kérdésében. Nem azért, mert szerintünk ez nem fontos kérdés, és el akarjuk mismásolni a magunk válaszát, hanem azért, mert számunkra van egy még fontosabb kérdés: ami történt, miért és hogyan történt” – szögezték le rögtön az elemzés elején.

A Méltányosságnak az a véleménye, hogy túl sok energiát fordítunk a végeredmény minősítésére, ellenben túl keveset az idáig vezető út jobb megismerésére és megértésére, „sok magyarázatkísérlet azért sikertelen, mert az okok láncolatára kevés figyelmet fordít”.

Szerintünk az itt a fő probléma, hogy sokszor hiányosak a magyarázó mechanizmusok, s kevés az olyan magyarázat, amely rendszerszerű, okok és körülmények széles körét igyekszik feltárni. Csak akkor tudunk valami eredetit mondani a magyar demokrácia vagy »demokrácia« természetéről, a változások jellegéről, ha ilyen tágabb kontextusban vizsgálódunk, és körültekintően próbálunk magyarázó rendszereket alkotni

– húzták alá az elemzésben.

Mire jutottak a kevésbé sikeres magyarázatok?

A Méltányosság három pontban foglalta össze, hogy mire jutottak a szerintük kevésbé sikeres magyarázatok:

• Az első magyarázat arról ad számot, hogy a magyar jobboldal az elmúlt több mint tíz évben leépítette a demokráciát és helyébe egy hibrid rezsimet állított.
• A második magyarázat úgy szól, hogy a rendszerváltáskori sokpártrendszer helyébe a Fidesz egy kvázi egypártrendszert állított.
• A harmadik magyarázat pedig az, hogy a magyar társadalomnak csupán egy kisebbsége támogatja valójában a rendszert, amely tehát lényegében csalással, manipulációval és a magyar társadalom elnyomásával tudja fenntartani a hatalmát.

Az elemzésben úgy vélekedtek, hogy a magyarázatok – elismerve a bennük rejlő magyarázatkeresési szándékot és a szakmai felkészültséget – nem elégségesek egy olyan diagnózis felállítására, amelyre építve jobban megérthető a folyamat. A Méltányosság Politikaelemző Központ négy elemből álló magyarázó elvet tart működőképesnek.

„1990 után Magyarországon nem voltak meg a feltételei”

Az első elem a magyar politika megközelítésének szemléleti azonosítása. „A hivatkozott elméletek (2010 után) a demokráciából diktatúrába/autokráciába/maffiaállamba stb. történő átmenetet tartják a legfőbb problémának és ehhez képest minden mást alárendelt jelentőségűnek tekintenek. Mi azt állítjuk, hogy a szemléleti kiindulópont maga a demokrácia 33 éve, mint folyamat” – olvasható az elemzésben.

Akik az antidemokratikus/hibrid rendszer teóriáját képviselik, a demokráciát egy állapotnak tekintik, ami egyszer kialakult, és „úgy is kell maradnia”. Természetesen jó lenne, ha a demokratikus állapot változatlan maradna. Empirikusan azonban nagyon kevés példát tudunk erre mondani. Sokkal több példa van arra, amikor a demokrácia mindenféle változásokon megy keresztül. A változások azonban nem mindig tankönyviek, azaz nem mindig esnek egybe a várakozásokkal. Érteni véljük, az elemzések nagy része miért tekinti ezeket a változásokat (s köztük a Fidesz által érvényesített változást) negatívnak. Azért, mert az 1990-es változás egy új fogalmi konstrukciót szentesített, és ez a liberális demokrácia

– fogalmaztak a tanulmányban, hozzátéve: ezek az elméletek a liberális demokrácia „örökkévalóságából” indulnak ki, és nem feszegetik azt a kérdést, hogy egy győztes rendszer hogyan képes biztosítani a saját önfejlődését.

Rámutattak, hogy még a klasszikus nyugati mintában sem volt ez könnyű, ahol egy hosszú liberális előtörténetre épülhetett a demokratikus fejlődés, és a kettőből jött létre a liberális demokrácia, ráadásul döntően nemzetállami keretek között.

Tézisünk az, hogy sajnálatos módon ennek a nemzetállamon belüli összeszerveződésnek 1990 után Magyarországon nem voltak meg a feltételei, ezért számunkra a változás abból vezethető le, hogy liberalizmus és demokrácia nem tudta a nyugati mintában létező közös fejlődési útját bejárni.

Igazat adnak abban Giovanni Sartori politikatudósnak, hogy „a liberális demokrácia addig fejlődőképes, amíg két alkotóeleme (liberalizmus és demokrácia) összekapcsolódik. Szerintünk a magyar demokrácia megváltozásának egyik magyarázata ott van, hogy 1990 után viszonylag gyorsan kiderül: ez az összekapcsolódás nem, vagy nem úgy történik meg, mint Nyugat-Európában, s nincs elég idő, hogy például az európai partnerek ezt az összekapcsolódást »kivárják«.”

„Magyarországon mindig létrejött a történelemben egy nagy párt”

A második elem a történeti szempontok figyelembevételéről szól, „ez egyszerűen szólva azt jelenti, hogy abban hiszünk, hogy a politika jelenbelisége mellett mindig jelen van egy úgynevezett »második politika« is, amely nem más, mint a történelem során felhalmozódott struktúrák és magatartásmódok hol lazább, hol egyértelműbb érvényesülése”.

Ezzel kapcsolatban kifejtették, vannak periódusok, amikor a történelmi réteg szinte teljesen elhalványul, ilyen volt 1989–90, amikor szinte káros is lett volna történelmet mérlegelni, mert „a történelemre való odafigyelés és hivatkozás talán épp a jelenbeli feladatokról terelte volna el a figyelmet. Ha így nézzük, akkor a sokat emlegetett »történelem vége« tétel egy fontos korigazságot fejezett ki: a demokratizálás nemzedékének cselekvési igényeit. Ezeket az igényeket pedig fel kellett szabadítani, és nem szabadott a történelem béklyójába szorítani.”

Később viszont változott a helyzet, ahogy a magyar demokrácia is. Változott a történelemről való gondolkodás, „merthogy ami a rendszerváltáskor bénító lett volna (a történelemmel való foglalatosság), az később felszabadító jellegűvé vált, főként azok számára, akik a jelent a múlt folytatásaként képzelik el. Hiszen a történelem mégiscsak foglalata annak, amit egy társadalom visszatérően tud és alkalmaz.”

Ilyen értelemben érdemes felfigyelnünk arra, hogy Magyarországon mindig létrejött a történelemben egy nagy párt. A fentebb bemutatott mainstream elemzések azért nem tudnak ezzel mit kezdeni, mert ők 1990-et választják kiindulópontnak, illetve kizárólagosan a nyugati elméleti mércéket alkalmazzák a magyar helyzetre is

– hangsúlyozták a szerzők, jelezve: „Ha pedig nincsenek meg, vagy hiányosak a nyugati struktúrák, akkor – s ez magyarázó elvünk második eleme – a magyar történelem állandó struktúrái könnyen újjáéledhetnek. Mint például a domináns pártrendszer, ami persze nem csak magyar szabadalom.”

„Ami teljesen magyar szabadalomnak tűnik, az valójában nem az”

Az elemzés harmadik magyarázó elve a nemzetközi összehasonlítás. Itt arra hívták fel a figyelmet, hogy „nagyjából az 1960-as években jutott el oda a politikatudomány, hogy egyáltalán felfedezze a kis nyugat-európai országokat. Addig a klasszikus (amerikai és angol) demokrácia elemzése vitte a prímet. Ehhez aztán hozzájöttek a Benelux majd a skandináv országok, de a kelet-közép-európaiak szinte 1990-ig nem. A mi régiónk ugyanis diktatúraként volt számontartva (ami persze jogos), de ennek annyi negatív hozadéka volt, hogy a mélyebb összehasonlítás erre a régióra nemigen terjedt ki. Szinte egyidős tehát a kelet-közép-európai összehasonlítás az 1990-es demokratizálással.”

Ebből azt a következtetést vonták le, hogy bármennyi idő is telt el az átmenet óta, nem igazán alakultak ki fogalmi és módszertani keretek, hogy az újonnan demokratizálódó országokat hogyan hasonlítsák össze például a régebben demokratizálódó országokkal.

Adná magát, hogy ne ugyanazokat a módszereket akarjuk érvényesíteni, ha a fejlődésben nagyon különböző országokat hasonlítunk össze, ez mégsem evidens. Sőt sokszor azt látjuk, hogy univerzális elveket kérünk számon, azaz olyasmiket, amelyeket a nyugati klasszikus demokráciák is csak hosszú idő eltelte után tudtak érvényesíteni.

A tézisük az, hogy „a már említett domináns párti mintát érdemes nemzetközi keretekben is vizsgálnunk. Mindez azért lényeges, hogy megmutassuk: ami teljesen magyar szabadalomnak tűnik, az valójában nem az. Ezzel a pontunkkal azonban az is a célunk, hogy oldjuk a magyar közélet eléggé zárt, csak a magyar határokon belüli eseményekre nyitott jellegét. Akkor tudunk sikeresebb elméleteket alkotni, ha a magyar folyamatokat nemzetközi keretbe is belehelyezzük.”

„Csak azt nem fogjuk érteni, hogy miért jöhetett létre ez a Fidesz-fölény”

A negyedik elem a szereplők közötti interakció, a legtöbb problémát talán itt látják a mainstream elemzésekkel. Ezek kiszakítanak egy szereplőt az összfolyamatból, és azt kvázi önálló, sőt, egyedüli szereplővé teszik. Ezt módszertanilag hibás megközelítésnek tartják, mert a politika mindig sokszereplős.

Példaként a rendszerváltás előtti időszakot (1985–1990) hozták: „Akkor egy sokszereplős palettán zajlott a politika, amelyben formális, hatalmi helyzetben lévő és informális, hatalmon kívüli szereplők is helyet foglaltak. Könnyedén belátható, hogy az 1990 után felálló demokratikus rendszerben ezek között, a korábban már megnyilvánuló szereplők között történt a hatalmi pozíciók és a szellemi szféra felosztása.”

Az tehát, hogy ki került kormányra, és ki ellenzékbe, valamint a megszerzett pozíciókat meddig tudta birtokolni, soktényezős játszmában dőlt el, amelyben a generációs kérdéseken túl szerepe volt például a szellemi erőforrások birtoklásának is.

Kijelenthetjük, hogy ha a politikát és a demokráciát nem állapotként, hanem folyamatként fogjuk fel, akkor ezek az induló pozíciók később nagymértékben változtak, és ennek alapvető kihatása lett a demokrácia általános állapotára is. Magyarán az, hogy a Fidesz 1990-ben még nem volt „kész” párt, továbbá, hogy a szellemi szférában gyengén volt beágyazott, szinte előírta ennek a pártnak, hogy hol kell erősítenie. A nagy rendszerváltó párt, az SZDSZ esetében viszont fordított a helyzet: hiába tett erőfeszítéseket, hogy megőrizze generációs és szellemi erőforrásait, az 1990-es évek végétől ez egyre kevésbé sikerült neki. És így sorban végigmehetnénk az összes párton, megjelölve azokat a pontokat, ahol az adott párt dinamikusan változott. Természetesen nem állítjuk azt, hogy egy ilyen – módszertanilag sokszereplős – politikafelfogásból közvetlenül levezethető lenne a Fidesz kiemelkedése és lényegében egyeduralkodóvá válása.

Azt azonban bízvást állítják, hogy „ha mellőzzük a pártpolitika vagy az értelmiségpolitika összetettségének bemutatását, akkor magyarázatunk megint csak oda lyukad ki, hogy minden a Fideszen múlik. Csak azt nem fogjuk érteni, hogy miért jöhetett létre ez a Fidesz-fölény.”

A teljes elemzés itt olvasható.

(Borítókép:  Orbán Viktor miniszterelnök a Karmelita kolostorban tartott kormányülésen 2023. július 26-án. A kormányfő mellett Pintér Sándor belügyminiszter, Orbán Balázs a miniszterelnök politikai igazgatója, Bordás Gábor a Miniszterelnöki Kormányiroda közigazgatási államtitkára, Vargha Tamás a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára és Nagy István agrárminiszter. Fotó:  Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán/ MTI)