„Van élet az öngyilkossági kísérlet után” – vallja Márton, aki túlélte a lehetetlent

„Nem tudom, ki intézi a szálakat odafenn, de neki köszönhetem, hogy végül itt maradtam” – ez az első gondolat, ami eszébe jutott Mártonnak akkor, amikor arról kérdeztük: hogyan emlékszik vissza a 2019-ben történtekre.

A fiatal srác – akinek a sípcsontja máig nem jött rendbe az esés következtében – felidézte, hogy tette nem volt előzmény nélküli, korábban többször is volt mentális összeomlása, tinédzserként egy alkalommal búcsúlevelet is írt a szüleinek, majd elment otthonról, végül azonban épségben hazatért. Az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap ugyanakkor másképp alakult.

Arra, hogy milyen érzések kavarogtak benne akkor, úgy felelt:

„Depresszióval küzdöttem, és bár a szüleim gyerekkorom óta hordtak pszichológushoz, nehezen tudtam a segítséget elfogadni, 16-17 éves koromban megesett, hogy sorra mondtam le egymás után az alkalmakat, így a szakemberekkel való kapcsolat rendszeresen elapadt” – fejtette ki Márton, aki úgy véli: depressziója, majd öngyilkossági szándéka kialakulásában több tényező is szerepet játszott.

Kiemelte, hogy az édesanyjával való kapcsolata mindig is toxikus volt, kiskorától kezdve azt érezte, bármit tesz, nem tud neki megfelelni. Emellett szerinte nem lehet elmenni a genetika mellett sem: családjában többen is valamilyen mentális betegséggel küzdöttek, illetve küzdenek. Közvetlen környezetében skizofréniára, borderline-ra és narcisztikus személyiségzavarra, valamint bipoláris depresszióra is van példa.

Erre a csomagra jött még rá egy tanulmányi kudarc az egyetemen, valamint egy olyan tragédia, amire tényleg még csak számítani se lehetett: egy nap belecsapott a villám a házunkba, az otthonunk lakhatatlanná vált. Depressziós emberként én ezt úgy éltem meg, mintha szó szerint egy burkot téptek volna le a fejem fölül, egyik pillanatról a másikra semmissé vált az a közeg, ami addig a biztonságot nyújtotta nekem

– emlékezett vissza.

Mártonban mindezek hatására fogalmazódott meg az öngyilkosság gondolata, azonban tudta: más fantáziálni valamiről, és más azt meg is tenni. Az, hogy aznap végül egy konkrét cselekedetig is eljutott, részben egy banális veszekedésnek köszönhető, az édesanyjával rúgta össze a port amiatt, mert aznap nem otthon ebédelt.

Mint kiemelte: reggel nem úgy kelt fel, hogy ma megteszi, az órarendnek megfelelően az egyetemre is elment, majd részt vett egy focikupán, amit egyébként kifejezetten várt. Az említett veszekedés, illetve egy friss szerelmi csalódás hatására ugyanakkor elszakadt nála valami, mintha mindazok a terhek, amelyeket már egyébként is cipelt, egy csapásra a felszínre kerültek volna.

Annak, aki mentális betegséggel küzd, egy hangyányi dolog is gyújtópont lehet, az én történetem is ezt bizonyítja

– jegyezte meg, majd hozzátette: „Szintén olaj volt a tűzre, hogy megittam három sört, és megállás nélkül depressziós zenéket hallgattam, öngyilkosságról szóló videókat néztem. Sajnos ezek hatására egyre inkább belelovalltam magam abba, hogy megteszem, így minden krízishelyzetben lévő embernek azt javaslom: a legnagyobb mélypont közepette kerülje a káros szereket és az ilyen típusú tartalmakat”.

Noha Márton odafenn a magasban az ötletét illetően igencsak elbizonytalanodott – és két kutyát sétáltató járókelő a helyszínen meg is próbálta lebeszélni –, végül mégis megtette, a 19 méteres zuhanást azonban csodával határos módon túlélte, sőt a kiérkező rendőröknek még az adatait is bediktálta, igaz, ő erre nem emlékszik. Utólag azt is megtudta, hogy az eset után a földön fekve megállás nélkül azt ismételgette:

„Nem akarok meghalni, de nem akarok így élni.”

A fiatal srác az öngyilkossági kísérlete után tíz és fél hónapot töltött kórházban, ideiglenesen három végtagja is mozgásképtelenné vált. A kiszolgáltatottságot rendkívül nehezen viselte, nem tudta elfogadni, hogy azért is nővért kellett hívnia, ha épp át akart fordulni a másik oldalára, vagy inni szeretett volna egy korty vizet.

„Azt sem volt könnyű megemészteni, hogy a betegtársak csak jöttek-mentek, de én mindig ott voltam egymagam, elzárva a külvilágtól, ráadásul ebben az időszakban jelent meg Magyarországon a koronavírus, így látogatót sem fogadhattam” – mesélte.

Márton még intézményi keretek között vágott bele egy több mint féléves terápiába, pszichológusával sok olyan témát érintettek, amelyről korábban nem beszélt nyíltan, ez pedig nagyban hozzásegítette ahhoz, hogy feldolgozza a múltat.

A konzultációkkal azután sem hagyott fel, hogy hazaengedték a kórházból, mert megtanulta: a depressziót nem lehet egyik napról a másikra letenni, folyamatosan kordában kell tartani, és ha nem is mindig külső segítséggel, de a lelki békéjéért nap mint nap érdemes tenni valamit – ebben ma már a párja és a barátai is nagyon sokat segítenek neki.

„Érdekes, hogy a baleset óta teljesen más perspektívából közelítek meg mindent. Már nem az történik, hogy jön egy probléma, és az maga alá temet, hanem automatikusan kinyúlok segítségért. Egy picit olyan ez, mintha a túlélési ösztöneim felerősödtek volna. Máig gyakran ellátogatok oda, ahonnan anno leugrottam, de amikor ott állok, már nem tudom elképzelni, hogy újra megtegyem. A le helyett inkább felnézek, és érdekes módon már nem a felhőket látom, hanem azt, hogy süt a nap” – zárta sorait Márton.

Az Index korábban a különböző mentális betegségekről is készített egy cikksorozatot, melynek részeként olyan emberekkel is beszélgettünk, akik már szintén megpróbálták eldobni az életüket. Többször is öngyilkossági kísérletet követett el a borderline személyiségzavaros Carmen – az ő történetéről itt írtunk –, de ugyancsak búcsúzni akart az anorexiás Lili is, akinek küzdelmét ebben a cikkben mutattuk be.

Emellett a szeptember 10-i öngyilkosság-megelőzés világnapja alkalmából egy minisorozatot is indítottunk, az első és a második részt itt és itt olvashatja.

Mentális egészség témakörben írt egyéb tartalmainkat itt tekintheti meg.

(Borítókép: Miholina Márton. Fotó: Németh Kata / Index)