Bemutatjuk a krízisambulanciát, amelyet nap mint nap elárasztanak az öngyilkosjelöltek

Egy öngyilkosság is túl sok – véli Szilágyi Simon, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízisintervenciós és Pszichiátriai Osztályának vezetője, akit arra kértünk, vezessen minket körbe az épületben, ahova napi szinten mintegy 8-10 fő érkezik kifejezetten öngyilkossági szándék, avagy már konkrét kísérlet következtében.

Az intézménybe belépve nagyjából ugyanaz a látvány fogad bennünket, mint bármely másik kórházban: a folyosón fehér köpenyes emberek jönnek-mennek, két oldalt a székeken betegek várakoznak, beszélgetnek. A többség kedvesen reagál érkezésünkre, érdeklődve kérdezik, melyik újságtól jöttünk, mi járatban vagyunk erre. Beszélgetés közben nehéz elképzelni, hogy ezek az emberek nemrég el akarták dobni az életüket, sőt az sem kizárt, hogy ebben a pillanatban is ezt fontolgatják.

A legijesztőbb az egészben, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe. Balló Henrietta vezető klinikai szakpszichológus szerint fontos megérteni: a lélektani krízis nem egy betegség vagy egy kóros állapot, arról van szó csupán, hogy az adott személy olyan kihívással találta szembe magát, amellyel, úgy érzi, nem tud megküzdeni.

Életünk során mindannyian összegyűjtünk egy csomó szerszámot, mégis könnyedén előfordulhat, hogy éppen az az egy csavarkulcs hiányzik, amelyre épp szükségünk lenne. Mi abban segítünk, hogy hol lehet beszerezni ezt a hiányzó eszközt

– mondja metaforikusan Balló Henrietta, hozzátéve, nagyon sok esetben azt látják, már egy beszélgetés is sorsfordító lehet. Ez igazolja azt a feltételezést, hogy az öngyilkossági kísérletet elkövetők többsége nem meghalni akar, csupán nem tud túllépni azon a problémán, amely aktuálisan megkeseríti a mindennapjait.

Ezért is emlegetik a szakemberek az öngyilkossággal összefüggésben azt a kifejezést, hogy beszűkült tudatállapot. Kérdésünkre, hogy ez pontosan mit jelent, a klinikai szakpszichológus arra kér bennünket, képzeljünk el egy színpadot, amelyen ott sorakoznak életünk építőkockái. Rajta van a családunk, a baráti körünk, a munkánk, a hobbink vagy bármi más, ami egyébként fontos nekünk. Ott van rajta továbbá egy problémahalmaz, amely középen helyezkedik el, és reflektor világítja meg. Nincs abban semmi különös, hogy ebben a szituációban mindenki erre a kupacra szegezi a tekintetét, de ne feledjük: a villanyt máshol is fel lehet kapcsolni, a krízisambulancián dolgozók ebben próbálnak segítséget nyújtani. Ettől persze a probléma nem tűnik el, de a lelkiállapotunk máris rengeteget javulhat.

Alacsony küszöb, egyénre szabott ellátás

Amellett, hogy a Péterfy Sándor Utcai Kórház pszichiátriai részlegének van egy ilyen sajátos, kifejezetten a krízisre, illetve az öngyilkosságra irányuló profilja – amit lakóhelytől függetlenül bárki igénybe vehet –, az intézményben területi ellátás is zajlik, az együttműködés pedig olyan szoros, hogy a személyzet is egy és ugyanaz, az osztályon dolgozó szakemberek forgó rendszerben látják el az ambuláns feladatokat.

„Ez a struktúra azért előnyös, mert így a kollégákat hosszú távon is meg tudjuk őrizni. Nem mintha a mentális betegek ellátása a pszichiátriai osztályon olyan könnyű lenne, de az ambuláns munka bizonyos tekintetben még nehezebb, hiszen a szakemberek nem vagy csak nagyon nehezen tudnak érzelmi távolságot tartani akkor, amikor valaki arról mesél, hogy el akarta dobni az életét, mert meghalt a gyermeke vagy elvesztette a szerelmét. A kollégák ilyenkor zsigeri szinten átélik mindazt, amin a beteg is keresztülment, ezért fontos ezt a tevékenységet limitálni” – mutat rá Szilágyi Simon.

A szakemberek megóvása mellett az ambulancián mindig is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy alacsony küszöbön tartsák az ellátást, vagyis nem kérnek beutalót, 

A másik, amire szintén nap mint nap törekednek, hogy a szolgáltatás egyénre szabott legyen, ami annyit tesz: bárki bármilyen úton-módon kerül az intézmény látókörébe, térben és időben is úgy látják el, hogy a felépülés a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb legyen.

Segítséget nyújtanak többek között azoknak a toxikológiára bekerülő pácienseknek, akik túladagolják magukat gyógyszerrel, droggal vagy alkohollal, de a baleseti osztályon is megfordulnak olyanok, akik nem véletlen folytán kerülnek oda, hanem például hasba szúrták magukat, vagy leugrottak valahonnan.

Ugyancsak terápiát biztosítanak azoknak, akik ügyében egy hozzátartozó telefonál. Szükség esetén az ambulancián dolgozók az érintetthez mentőt küldenek, de az is előfordul, hogy a pácienst a szerettei hozzák be. Kényszeríteni természetesen senkit sem lehet, kivéve, ha az illető ön- és közveszélyes.

A pszichológiai boncolás – és ami mögötte van

Ami az ellátás módját illeti, előfordul, hogy valakitől azt kérik, hetente párszor látogasson el az ambulanciára. Súlyosabb esetben a krízisosztályra való befekvés is indokolt lehet, de ez is önkéntes alapon működik. Látogatásunk napján éppen egy anyuka költözött be, mert úgy érezte, nem bírja tovább a mindennapok nyomását.

Mindig jó látni, ha egy betegnek van motivációja a gyógyulásra. Szerencsére egyre többen vannak azok, akik mernek segítséget kérni, de a társadalom jelentős részének még mindig el kell magyarázni: attól még, hogy a lelki seb nem látszik, nem szabad rá legyinteni. Ha valakinek eltörik a lába, teljesen egyértelmű, hogy elmegy, és begipszelteti. Valahogy így kellene működnie a mentális problémáknál is

– mondja Balló Henrietta.

Megjegyezte, különös figyelemmel kell lenni azokra, akik szuicid gondolatoktól szenvednek – esetleg már konkrét cselekedeten is túl vannak –, esetükben ugyanis ötven-százszorosára nő az esélye annak, hogy valóban öngyilkosságot követnek el.

Utólag, a pszichológiai boncoláskor (azt a tevékenységet hívjuk így, amikor az öngyilkosságot követően egy szakértői csapat a hozzátartozók segítségével felderíti az okokat) nagyon sokszor beigazolódik, hogy az esetek kétharmadában súlyos depresszióval küzdött az elhunyt.

„Nem könnyű erről újra és újra meggyőződni, hiszen mi tudjuk, hogy kellő odafigyeléssel és terápiával a legnagyobb gödörből is ki lehet mászni” – egészíti ki a klinikai szakpszichológus.

A terápia szó említésekor rögtön beugrik a nyilatkozat, amelyet Vektor Éva adott lapunknak a közelmúltban. A gyászfeldolgozással foglalkozó nő – aki kifejezetten azoknak nyújt segítséget, akik öngyilkosságban vesztették el valamely szerettüket – azt mondta: „Nagyon sok öngyilkosságot meg lehetne előzni, ha nem lenne luxus terápiára járni.”

Szilágyi Simon arra a kérdésre, hogy mit gondol erről a kijelentésről, úgy felel:

A pszichiátriai szolgáltatások hozzáférhetőségének egyértelműen van szerepe abban, hogy miképp alakulnak az öngyilkossági mutatók közép-hosszú távon hazánkban. Az ellátórendszer kereteit megfelelőnek tartjuk, azonban – ahogyan mindenhol – itt is mindig lehet jobbra törekedni.

Az elhangzottakat Balló Henrietta annyival egészíti ki, hogy a magán-pszichoterápiát sokan valóban nem tudják megfizetni, de mindenütt van egy területileg illetékes pszichiátriai gondozó, ahol lehet segítséget kérni.

„Továbbá azt gondolom, hogy az öngyilkosság ellen össztársadalmi szinten is küzdeni kellene, a prevenciót már az iskolában el lehet kezdeni” – emeli ki.

Tiltás, tűrés, támogatás

A szakértőknél arról is érdeklődtünk, hogy távolabbról nézve mi lehet az oka annak, hogy nemzetközi viszonylatban hazánkban máig az átlagosnál több öngyilkosság történik. Mint ismert, uniós szinten második-harmadik helyen állunk, míg Európában a jellemzően hetedikek, nyolcadikok vagyunk.

Úgy vélik, a probléma multikauzális (több okra is visszavezethető), így nem lehet egy okot megnevezni, leginkább szociokulturális, társadalmi, mentális, fizikai és politikai összefüggésekről beszélhetünk.

Magyarországon éves szinten mintegy 1500-1700-ra tehető a befejezett öngyilkosságok száma, ami bár így is borzasztóan sok, jelentős javulást jelent a 30-40 évvel ezelőtti állapothoz képest.

Nem véletlen, hogy a Krízisambulancia is éppen négy évtizedes múltra tekint vissza.

Az 1980-as évek közepén katasztrofális volt a helyzet Magyarországon. A szocializmus keretei akkor már recsegtek-ropogtak, mindenki érezte, hogy a gazdaság nem működik rendesen. 1982-től létrejöttek a gazdasági munkaközösségek, ami a családfőknek különös terhet jelentett, az otthoni teendők és egy 8 órás állás mellett még ott is feladatot kellett teljesíteni. Ez az életmód a férfiak egészségi állapotára jelentős negatív hatást gyakorolt

– jelenti ki Szilágyi Simon, hozzátéve, hogy extrém magas volt a szív- és érrendszeri panaszokkal, valamint a rákos megbetegedésekkel küzdők száma, de az alkoholizmus is körülbelül kétszer akkora problémát jelentett, mint napjainkban, miközben a helyzeten ma is lenne mit javítani.

Utóbbit azért is fontos megemlíteni, mert az addikciók és a befejezett öngyilkosságok között régóta ismert a szoros összefüggés. Még ezt figyelembe véve is sokkoló az adat, miszerint az 1980-as években évi 4800-an vetettek véget az életüknek, tehát csaknem háromszor annyian, mint most, a 2020-as években.

„Persze az egypártrendszerben a statisztikai adatokat is titkolták, nemegyszer csak a nemzetközi konferenciákról szivárogtak ki olyan információk, amelyek megmutatták, mekkora nálunk a baj. A szocialista ember nem lesz öngyilkos, hiszen egy tökéletes társadalomban ilyesmi nem történik. Ez volt az alapállás, ami köszönőviszonyban sem volt a valósággal” – fejti ki a főorvos.

A 3T (tiltás, tűrés, támogatás) fogalma ezen a területen is tetten érhető volt, és ennek az „evolúciónak” az eredménye többek között az is, hogy a Péterfy kórházban működő krízisambulancia anno egyáltalán létrejöhetett.

Szilágyi Simon elődje, Csiszér Nóra főorvosnő és egy másik nagyon lelkes szakember, Füri Anna pszichológus hamar felismerte, mekkora a gond hazánkban, kapcsolatok nélkül ugyanakkor nem mentek semmire. Kapóra jött, hogy a lipótmezei elmegyógyintézet tekintélyes osztályvezető főorvosa pártkapcsolatokkal is rendelkezett, így sikerült időpontot egyeztetni Csehák Judittal, az MSZMP egészségügyi, szociális és családügyi miniszterével, aki áldását adta arra, hogy létrejöjjön egy olyan hely, ahol kifejezetten az öngyilkosságra fókuszálnak.

„A tiltásból támogatás lett, végre elkezdtünk beszélni a valóságról, és elindult a munka. A dicsőség ettől függetlenül korántsem az akkori minisztériumé, az áttörés az intézmény mindenkori vezetésének érdeme” – teszi hozzá a krízisosztály jelenlegi vezetője, aki azt reméli, a történelmi kitekintés jól szemlélteti, mekkora utat tett meg eddig a hazai ellátórendszer, de mint mondja: „a munka természetesen nem ért véget, a tennivaló rengeteg”.

Mint ismert, az Index a szeptember 10-i, öngyilkosság-megelőzés világnapja alkalmából minisorozatot indított, a témában megjelent korábbi cikkeket itt olvashatja: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)