Egy inkubátorban hagyott gyermek vallomása: „Ismerni szeretném azt az embert, akiből lettem”

Nem mindennapi posztba futottunk bele a Redditen. Egy felhasználó a közösségi oldalon kért tanácsot az ügyben, hogy mit tegyen, merre indulhat el abban az esetben, ha meg szeretné találni az édesanyját, aki a születésekor inkubátorban hagyta. Mint írta: egyelőre csupán apróbb részleteket tud a kihelyezéséről, de nagyon vágyik arra, hogy tudja: honnan jön, ki ő valójában.

Nem felhánytorgatni szeretném a múltat, se nem bántani őt/őket. Igazándiból csak megismerni a körülményeket, nem kell családot játszani és vasárnap húslevest enni velem. Tényleg csak megismerni szeretném azt az embert, akiből lettem. Nem vagyok dühös, és csalódott sem lennék, ha zárt ajtókba ütközöm

– fogalmazott a poszt szerzője, akit bár megkerestünk, egyelőre nem áll készen arra, hogy mélyebben beavassa a nagy nyilvánosságot a történetébe.

Mindezek ellenére a kérdés adott: mit tehetnek azok a személyek, akiket anno inkubátorban hagytak? Van-e esély arra, hogy valamilyen módon felkutassák származási helyüket, vér szerinti hozzátartozóikat?

A kérdések megválaszolásához a hazai újszülöttmentő-programok elismert szakértőjét, Székely Zsuzsannát hívtuk segítségül. A Mózeskosár Egyesület alapító-elnöke lapunk megkeresésére emlékeztetett: Magyarországon az első inkubátort a mára már megszűnt Schöpf-Merei Ágost Kórházban helyezték ki 1996 májusában. Idővel a kezdeményezéshez újabb intézmények csatlakoztak, így egyre többen éltek azzal a lehetőséggel, hogy anonim módon, papírok és adatok megadása nélkül inkubátorba helyezzék a gyermeküket.

Azóta felnőtt egy generáció, érhető, hogy az érintettek tudni szeretnék: honnan jöttek, kik a felmenőik. Ugyan a helyzetük egy cseppet sem egyszerű, és senkitől nem venném el a reményt, hogy megismerje a múltját, ráadásul a Polgári Törvénykönyv és az ENSZ-egyezmény is kimondja, hogy a gyermeknek joga van a származása megismeréséhez

– jelentette ki az Indexnek Székely Zsuzsanna.

De mégis merre érdemes elindulni? – kérdeztük.

A származáskutatás hagyományosan a gyámhivatalok feladatkörébe tartozik. Mint azt a Reddit-poszt szerzője is megemlítette: van néhány információja a saját kihelyezéséről. Nem tudni, hogy a felhasználó pontosan mit értett ezalatt, de a Mózeskosár Egyesület elnöke úgy véli, bármilyen apró morzsa alapján érdemes elindulni.

Ha az általa ismert adatokat, információkat elküldi a gyámhivatalnak, és ezzel egy időben a másik oldalról, tehát a vér szerinti szülők részéről is jelzés érkezik arról, hogy amennyiben keresnék őket, nyitottak a kapcsolatfelvételre, akkor elviekben nem kizárt az egymásra találás lehetősége. Ehhez azonban kölcsönös nyitottságra, valamint a gyámhivatal segítőkészségére van szükség, alapesetben ugyanis a talált vagy inkubátorba helyezett, tehát az ismeretlen szülők örökbefogadott gyermekeinek származáskutatásával a gyámhivatal nem foglalkozik.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az inkubátorban hagyott gyermekek első anyakönyve fiktív adatokat tartalmaz. Ha például a csecsemő egy júniusi napon született, könnyen lehet, hogy a vezetékneve Nyári lesz, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben erre egy konkrét példa is volt 2021-ben. A fiktív név azonban az örökbefogadás után megváltozik, így nagy kérdés, hogy az első anyakönyv – amennyiben annak adatait egyáltalán ismeri az érintett – mire elegendő.

A másik, nem hivatalos megoldás a magánúton történő DNS-alapú vizsgálat, amely ugyan a keresett személyhez nem valószínű, hogy elvezet, a szolgáltatás igénybe vevője a származásáról fontos információkat tudhat meg.

Egyed Balázs, az ELTE TTK Genetikai Tanszékének adjunktusa az intézmény weboldalán megjelent cikkben felidézte, hogy a DNS-alapú genetikai leszármazási vizsgálatok a kétezres évek végén törtek utat maguknak, ám ezek a kutatások elsősorban még nem a családfakutatáshoz kapcsolódtak.

A kezdeti szolgáltatások inkább egyfajta genetikai diagnosztikai tanácsadást jelentettek arra vonatkozóan, hogy az ügyfél milyen betegségre lehet hajlamos, mire kell odafigyelnie az életmódjával kapcsolatban. A lehetőségek idővel azonban sokat bővültek.

Minél többen kérnek maguk számára DNS-alapú vizsgálatot, annál biztosabb, hogy a szolgáltató cégek az online adatbázisoknak köszönhetően fel tudják kutatni ügyfeleik rokonait is. Ha valaki ilyen adatbázis rendelkezésére bocsátja a DNS-eredményét, akkor abból nemcsak a földrajzi származását tudják megállapítani, de össze is tudják kötni őt olyan személyekkel, akikkel valamilyen szintű rokoni kapcsolat mutatható ki. Ezek jellemzően alacsony szintű, negyed- vagy ötödrangú unokatestvéri rokonságok, melyeket nem szoktunk a családban nyilvántartani, persze soha nem lehet tudni, hátha éppen az újonnan felbukkant rokon mutat rá a család eredetére

– fejtette ki a genetikus.

Székely Zsuzsanna úgy véli: bármelyik úton is indul el az illető – akár a gyámhivatal, akár a DNS-vizsgálat felé –, a folyamat közben mindenképpen érdemes megismerni a sorstársak tapasztalatait. A Mózeskosár Egyesület 2005 óta működtet egy csoportot felnőtt örökbefogadottaknak, ahol az érintettek megoszthatják egymással történeteiket. „Van, aki már a hat testvéréből ötöt megtalált, de persze minden eset más és más” – jegyezte meg.

Megváltozott az inkubátorok szerepe

A Pro Caritate díjjal is kitüntetett gyermekvédelmi szakember emlékeztetett, hogy a 90-es években tíz felett volt a felderített csecsemőgyilkosságok száma, a döntéshozók számára pedig egyre inkább világossá vált, hogy tenni kell valamit. Ehhez adott egy nagy löketet Cseres Judit Eltékozolt újszülöttek című tanulmánykötete, melyben a pszichológus az 1982 és 1999 közötti újszülöttgyilkosságokat elemezte, művében alaposan bemutatta a minden túlzás nélkül hátborzongatónak számító hazai helyzetet.

Többé nem volt kérdés: a szociális szférának és az egészségügynek össze kell fognia.

Székely Zsuzsanna ekkoriban a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál dolgozott a fővárosban, majd pszichológusi pályafutását a már említett Schöpf-Merei Ágost Kórházban is folytatta, ahol komoly előkészület után, nagy médiafigyelem kíséretében végül elindult Magyarország első babamentő programja. Az inkubátor kihelyezése mellett az intézményben dolgozók fizikálisan és lelkileg is segítették azokat a nőket, akik már várandósságuk alatt azt fontolgatták, hogy elhagyják a gyermeküket.

Az esetek közel felében sikerült úgy segítenünk a nehéz helyzetben lévő anyáknak, hogy vállalják a csecsemő felnevelését. Természetesen ezt az opciót csak akkor szorgalmaztuk, ha a körülmények megfelelőek voltak. Amennyiben az újszülött megtartására nem volt mód, tájékoztattuk az anyát a további lehetőségek mellett az örökbeadáshoz hozzájáruló nyilatkozat előnyeiről, mely segítségével a kicsi sorsa hosszú távon is rendezhető

– magyarázta a pszichológus, hozzátéve: még ha az anya végül az örökbeadás mellett is döntött, a folyamat végre transzparensen, hivatalos úton történhetett, azzal szemben, hogy korábban a nőgyógyászok igyekeztek „házon belül” csecsemőt találni a meddő nőknek. A nővérek kockás füzetben vezették, hogy hány babát hagytak a kórházban, és hányan várnak újszülöttre. Arról, hogy egy-egy ilyen ügyletnél a háttérben milyen pénzmozgás ment, máig csak találgatni lehet.

Ahhoz, hogy a kétezres évektől kezdve egy, a korábbinál sokkal tisztább rendszer alakulhasson ki, nagy szükség volt azokra a civil közvetítő szervezetekre is, akik újszülöttek örökbeadásával foglalkoztak.

Sokak szerint az, hogy napjainkra jelentősen visszaesett a felderített csecsemőgyilkosságok száma – évi két esetről beszélhetünk –, elsősorban nem is az inkubátoroknak köszönhetők, hanem annak, hogy a nyílt örökbefogadás keretei kialakultak, és a lehetőségek ma már az internet segítségével bárki számára könnyen elérhetőek.

Mindezek ellenére a szakember úgy véli, a jelenleg is működő mintegy 36 inkubátornak máig megvan a maga szerepe,

Székely Zsuzsanna arra a kérdésre, hogy jellemzően kik élnek még ma is ezzel a lehetőséggel, úgy felelt: vélhetően azok, akik prostituáltként vagy bántalmazott nőként arra kényszerülnek, hogy titkolják a terhességüket. Ők többnyire elszigetelten élnek, nem járnak terhesgondozásra, és a gyermeküknek otthon adnak életet, így a csecsemőnek az egészségügyi ellátórendszerben semmilyen nyoma nincsen.

A kezdetekhez képest a helyzet mára annyiban változott, hogy amennyiben valaki úgy dönt, inkubátorba helyezi a gyermekét, 42 napon belül még újra jelentkezhet érte. Az örökbefogadásnál ez annyiban bonyolítja a helyzetet, hogy az örökbefogadónak vállalnia kell: hat héten belül a vér szerinti szülő még felbukkanhat, és elviheti az újszülöttet.

A pszichológus cikkünk zárásaképp azt tanácsolta azoknak a szülőknek, akik inkubátorban hagyott gyermeket nevelnek, hogy ne próbálják meg kitalált történetekkel elfedni a múltat. Látókörébe került már olyan család, ahol az örökbefogadók elvitték gyermekeiket azokhoz a kórházakhoz, inkubátorokhoz, ahol anno ott hagyták őket. Természetesen ez a folyamat nem könnyű, de a pszichológus vallja, hogy hosszú távon csak és kizárólag az őszinteséggel lehet előrébb jutni, előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból.

„Furcsának tűnhet de az inkubátorban hagyott személyek számára már az is komoly támpont lehet, ha tudják, hol töltötték első napjaikat, hol dőlt el a sorsuk egy életre. Fontos, hogy elmondjuk az érintettnek azt is: a szülők többsége azért él az inkubátor adta lehetősséggel, hogy jobb életet biztosítson neki, akkor és abban a pillanatban, ezt így tudta a leginkább kivitelezni.”

(Borítókép: Németh Emília / Index)