Ki dönt a halálról? – szerzetessel és lelkésszel vitázott Karsai Dániel

Koroknai Zoltán jezsuita szerzetes atya, a Párbeszédek Háza képviselője elmondta, hogy először rendezik meg a „Szólj be a papnak!” elnevezésű rendezvényt, amelynek központi eleme a kiengesztelődés, aminek egyik útja a párbeszéd. „A mostani esemény is lehetőséget ad arra, hogy különböző hátterű emberek elmondják véleményüket életről, halálról, megértéssel egymás véleménye felé” – mondta.

Meskó Zsolt író-moderátor a közönséghez intézett kérdésekkel indította el a beszélgetést, a közös gondolkozást. „Önök szerint nevetett-e Jézus vagy volt-e halálfélelme? Önök közül átélt-e valaki valaha olyan szenvedéseket, hogy megfordult a fejében a halál gondolata?”. Ez utóbbira meglepően sokan tették fel a kezüket. Ezután Karsai Dánielhez fordult azzal a kérdéssel, miért döntött úgy, hogy a nyilvánosság elé áll saját ügyével.

„Megpróbálom én magam felhívni a nyilvánosság figyelmét az eutanáziára, párbeszédet indukálva. Magam is tapasztaltam, hogy nem merünk erről beszélni. Meglepődtem azon, hogy milyen sokan érdeklődnek az ügy iránt, eddig csak higgadt, empatikus kommunikációban volt részem” – emelte ki válaszában az ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász.

Félünk tőle, ezért nem beszélünk róla

Hofher József jezsuita szerzetes elmondta, hálás Karsai Dánielnek, amiért olyan témát hozott felszínre, amit mindenki kerül. „Nélküle most üres lenne ez a terem, pedig fontos a halálról beszélni, hiszen egyszer mindenkinek szembe kell nézni ezzel” – húzta alá.

Orosz Gábor Viktor evangélikus teológus hangsúlyozta, hogy pszichésen is megterhelő ezzel a témával foglalkozni, erről sokat beszél a hallgatóival is. Felhozott egy példát: amikor a vadnyugaton összeütközött két vonat, és az egyik fűtője beszorult a lángoló mozdonyba, és haláltusájában azt kiabálta, hogy lőjék le. „Érdekes, hogy a lelkésznek készülő hallgatók évfolyamonként máshogy reagálnak arra kérdésre, hogy mit tennének. Legutóbb 70 százaléka megszüntette volna ennek az embernek a szenvedését.” Hozzátette, hogy ez mindig eszébe jut, amikor az életvégi döntések kerülnek szóba. „A halálba történő segítés az élet egyik legszentebb pillanata, a születés fogható még ehhez” – fogalmazott.

Karsai Dániel szerint az életnek sok szent pillanata van, a születés és a halál abból a szempontból különleges, hogy azokból egy van, „és ez az, ami keretet ad létezésünknek”. A súlyos betegségben szenvedő jogász kitért arra, hogy sokat gondolkozott azon, mi az, amiről eddig még nem beszélt. „Azt még sose kérdezte meg tőlem senki, hogy akarnék-e örökké élni. Biztos, hogy nem, mert akkor elvész belőlem az a drámai feszültség, ami a tettvágyat szüli” – jegyezte meg. Szerinte tízezer év alatt a világ legszorgalmasabb emberén is úrrá lenne a fásultság.

A jog csak lehetőség

Az evangélikus lelkész szerint fontosabb kérdés, hogy miért éljünk. „A keresztény egyház közös álláspontja, hogy élet és halál kérdésében Isten dönt, aki Jézus Krisztusban örök élettel ajándékozott meg minket. Ugyanakkor vannak eltérő nézőpontok az eutanáziával kapcsolatban. A protestánsok úgy vélik, hogy az ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor a szenvedései elviselhetetlenek” – mondta. Kitért arra, hogy a palliatív (az életvégi szenvedést csökkentő) ellátáshoz mindenkinek joga van Magyarországon.

Karsai Dániel erre úgy reflektált: a jogászok ezt emberi jogi nézőpontból vizsgálják, az emberi méltóságot kell védeniük. Orosz Gábor Viktor szerint a törvényeket filozófiai, teológiai eszmefuttatások előzték meg. „A jogalkotók feladata, hogy valamilyen harmóniát teremtsenek a társadalmon belül, amelyben eltérő vallású vagy épp ateista emberek élnek” – magyarázta.

A hallgatóságból a jogász felé az a kérdés érkezett, hogy miért akarják jogi procedúrával a társadalomra hárítani a döntést. Karsai szerint egy esetleges megengedő szabályozás nem hárítja át a döntést másra, egy teljes belátási képességében lévő ember maga felelős ezért. „A jognak van egy olyan jellemzője, hogy nem kell vele élni” – hangsúlyozta az alkotmányjogász, hozzátéve, az egészségügyi dolgozó vagy orvos is visszautasíthatja a feladatot.

Megérett erre a magyar társadalom?

Hofher József jezsuita szerzetes szerint egy megengedőbb eutanáziatörvényhez egy felnőtt társadalom kell, a mai Magyarország pedig nem nevezhető annak. „Rengeteg a kiskapu, az egészségügy helyzete sem megfelelő ehhez, kevés az ágy stb. Volt, hogy egy idős nő nem kapott elég folyadékot a kórházban, majdnem teljesen kiszáradt, ez mégsem eutanázia” – érzékeltette az esettel. Úgy véli, amíg olyan a gondolkodásmód, hogy csak az egészséges fiatal ember a teljes értékű, addig nem lehet az így szocializálódott felnőttekre ilyen döntéseket bízni.

Karsai Dániel felvetette a kérdést, hogy hány generáció kellene ehhez. „Tekintsük nagykorúnak Magyarországot, az is ezt mutatja, hogy ilyen sokan érdeklődnek az ügy iránt”. Példaként hozta fel Hollandiát, ahol 20 éve van hatályban megengedőbb szabályozás, mégis a halálesetek 3,9 százaléka történik eutanázia útján. „Meghalni, haldokolni nem jó. Higgyék el nekem, ez nem akkora buli, hogy tömegek jelentkezzenek rá. Nagyon félünk tőle, mert nem beszélünk róla, nem tudjuk, mi van utána” – fogalmazott.

Empatikusnak maradni

A jogász leszögezte, hogy belátási képességek birtokában önmagukról dönteni tudó emberekről van szó, akik orvosi diagnózissal rendelkeznek gyógyíthatatlan betegségükről. Pontosan ezért nem lesz ügye precedens értékű az alzheimeresekre nézve. Ezt a választ adta a Magyar Alzheimer Társaság korábbi vezetőjének felvetésére, aki elmondta, hogy rengeteg olyan idős ember szívszorító állapotát követte végig, akik utolsó 5-8 évükben elveszítették emberi méltóságukat, ezért reméli, rajtuk is segít a strasbourgi döntés.

A közönség soraiban volt egy középkorú, szintén ALS-sel küzdő nő, aki elmondta, hogy abból a három és fél évből, amit az orvosok jósoltak neki, másfél év letelt. Már a fürdéshez is segítséget kell kérnie, egyre kevesebb dologra képes önmagától. Kétségbeesetten vetette fel: miért nincs halálhoz való jog, ha élethez való jogunk van. A jezsuita lelkész szerint ez abszurd kérdés, hisz a halál az biztos, a hit a jognál erősebb kapaszkodót jelent.

Egy, a hallgatóság soraiban ülő orvos megkérdezte, hogy mi többet tehetnének még az ilyen helyzetben lévő betegekért. Karsai Dániel úgy felelt, hogy a körülmények ellenére maximális segítségnyújtási vágyat tapasztalt az egészségügy részéről. „Talán abban lehetne fejlődni, hogy a halálos ítéletet hogyan közölje az orvos empatikusabban, miközben én is nap mint nap távol tartom magam a jogszabályok szövege mögé bújva” – mondta.

„Ha van értelme, maradok”

Meskó Zsolt megkérdezte, hogy fél-e a haláltól. Karsai azt felelte, hogy egyelőre az állapotromlása aggasztja, az az ijesztő, hogy eljön egy olyan pillanat, amikor már nem fog tudni eljönni egy ilyen beszélgetésre, mert már önellátásra sem lesz képes. „Elképzelhető, hogy olyan fizikai és lelki állapotban leszek, hogy semmi más nem lesz, csak a szenvedés. A végébe nem is tudok belegondolni, még eltaszítom magamtól. Nem tudom, hogy képes leszek egyszer majd azt mondani, viszlát, és kösz a halakat. Az ehhez való jogot azonban követelem, nem kérem. Még nem hoztam meg ezt a döntést, ma még nem akarok meghalni, lehet, hogy holnap se” – zárta a gondolatait.

(Borítókép: Meskó Zsolt, Orosz Gábor Viktor, Hofher József és Karsai Dániel 2023. október 30-án. Fotó: Eperjesi Viktor / Szólj Be a Papnak!)