„Mi van, ha lefekszem este aludni, és nem kelek fel többé?”

Hogyan beszéljünk a halálról a gyerekekkel? Hogyan gondolkodnak róla ők? Mit jelent számukra a gyász, és hogyan lehet nekik ebben segíteni? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy, a területen jártas tanácsadó szakpszichológussal. Dr. Horváthné Pellionisz Petra lapunknak elmondta:

A családok sokáig tabuként, titokként kezelték a halál témakörét, de ma már szerencsére egyre többen gondolják azt, hogy ez az élet természetes velejárója, a valóságtól pedig kár lenne megvédeni a gyerekeket. Ehelyett inkább arra kell törekedni, hogy felkészítsük őket, és megtanítsuk, hogyan lehet a gyásszal megküzdeni

– fogalmazott, hozzátéve, hogy nem feltétlenül világmegváltó beszélgetésekben kell gondolkodni, apró lépésekkel hamarabb célba érhetünk: mondjuk el a gyereknek, hogy miért hullanak le a falevelek, beszéljünk az elmúlásról egy kisállat elpusztulásakor, vagy épp akkor, amikor meghal egy ismert ember, egy sztár. Megoszthatjuk vele azt is, mi hogyan találkoztunk először a halállal, hogyan éltük meg szeretteik elvesztését, de meséken keresztül is átadhatjuk a legfontosabb információkat, kiváló mű lehet erre például Az Élet olyan, mint a szél, a Nagypapa szigete, vagy A láthatatlan fonal.

Noha egyre többen nyitottak az ilyen típusú kommunikációra, ezzel párhuzamosan bőven akad példa a tagadás kultúrájának építésére is. Sok szülő úgy véli, azzal teszi a legjobbat, ha a gyerek előtt nem beszél nehézségekről, tragédiákról, nehogy azok túlzottan megviseljék.

Pedig épp azzal okozunk bennük stresszt és szorongást, ha nem tudják, mi mit jelent. A kisiskolásnál fiatalabb gyerekek mágikus gondolkodásuknál fogva

egyébként is hajlamosak összekapcsolni a saját érzelmeiket, tetteiket a külvilág eseményeivel: például ők tehetnek arról, hogy a nagypapa elhunyt, mert a múltkor mérgesek voltak rá, és megfordult a fejükben, hogy bárcsak ne is létezne

– mutatott rá a szakember, aki kitért arra is: ami talán még a hallgatásnál is károsabb, ha hazudunk arról, hogy mi történt a nagyszülőkkel.

Bevett szokás például azt mondani, hogy „a nagymama elutazott”, „a keresztanya elaludt”. Ez főként amiatt veszélyes, mert a gyerekek automatikusan a saját életükre vetítik a történéseket: „Mi van, ha lefekszem este aludni, és nem kelek fel többé?”, „Ha apa elutazik egy üzleti útra, soha többé nem fog visszajönni?” – Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel bennük, és az talán mindenki számára egyértelmű, hogy ezek a mindennapokban milyen gondokhoz vezethetnek. Érdemes tehát nevén nevezni a dolgokat, nyugodtan kimondhatjuk a valóságot azokkal a szavakkal, hogy a nagymama meghalt.

Más életkor, más gyász

Az, hogy a gyerekek miképp gondolkodnak a halálról, és hogyan élik meg a gyászt, korosztályonként nagyon változó. A legfőbb jellemzők az alábbiak:

• A kisebbek jellemzően óvodáskorban kezdenek el gondolkodni a halálról. Ekkor még javarészt úgy hiszik, hogy a halottak a sírban ugyanúgy esznek, isznak, éreznek, ahogyan az élők. Fizikálisan leginkább a lecsukott szemmel, a mozdulatlansággal, az álommal azonosítják.
• Kicsit később a halált már meg is személyesítik, megjelenhet a fejükben a kaszás, a csontváz képe, elindulhat ennek mentén egyfajta fantáziálás, és teret kaphat a játékukban is, ami nagyban segíti a feldolgozást. A kisebb gyermekek még másképp fejezik ki az érzelmeiket, a gyász náluk gyakran nem a jól látható szomorúságban, hanem sokkal inkább testi tünetek, alvás- vagy táplálkozási zavarok formájában jelenik meg. A természetes gyászreakció része a szorongás, a düh, és akár az agresszió is, amellett, hogy a társas viselkedés és/vagy az iskolai teljesítmény szintén megváltozhat.
• 9-10 éves korban egy új, reálisabb szakasz jön, felmerülhetnek olyan releváns kérdések, mint például: mitől halt meg, mi történik vele a halála után, milyen lehet a mennyország? Ebben az időszakban is nagyon fontos az őszinteség és a hitelesség, jó, ha a szülő megosztja, hogyan látja, az előre kitalált, betanult szövegeket ez esetben is kerülni kell.
• A kiskamaszok akár erőteljes érzelmi reakciókkal reagálhatnak egy-egy halálesetre: bezárkózhatnak, dühössé, agresszívvé válhatnak.
• A tinédzserek gyásza már nagyban hasonlít a felnőttekére, ugyanakkor náluk is számolni kell szélsőséges reakciókkal. Különösen ügyelni kell arra, hogy a fájdalmaikat ne alkohollal vagy más szerekkel tompítsák.

Dr. Horváthné Pellionisz Petra felhívta a figyelmet arra is: a gyerekkorban átélt veszteséget a különböző életszakaszokban újra és újra meg kell dolgozni, amiből az következik, hogy a gyásznak nincs végpontja, hagymahéjszerűen bomlik ki, az idő előrehaladtával új aspektusok is megjelenhetnek.

Mikor van szükség külső segítségre? – kérdeztük.

A szakértő szerint még nem kell kétségbeesni akkor, amikor esetleg a kisebb gyermeknél életkortól függően a legutóbb megtanult funkció átmenetileg visszaesik (például ha már szobatiszta volt a gyerek, de aztán újra bepisil). Gond akkor van, ha a gyászoló kiskorú hosszabb távon is megreked egy érzelmi állapotban, a tünetek tartósan, hónapokon át változatlanul fennmaradnak, súlyos magatartási zavarok, étkezési zavarok, szerhasználat, öngyilkossági gondolatok jelennek meg.

Ilyen jelek, tünetek esetén érdemes külső segítséget kérni, amennyiben egy szülő elbizonytalanodik abban, mi normális, és mi nem. Első lépésben célszerű az iskolában, óvodában érdeklődni, hogy van-e helyben pszichológus. Sokszor már egy szülőkonzultáció is támpontot adhat arról, hogy mekkora a probléma, és mivel lehet a gyászolónak segíteni.

Ha nincs, vagy ennél többre van szükség, még mindig fordulhatunk külső szakemberhez, legyen az egy gyásztanácsadó vagy egy pszichológus. De hazánkban már számos gyászcsoport is működik, ezek szintén nagyon hasznosak lehetnek – főleg nagyobb korban. A kisebbekhez leginkább rajzon, kreatív technikákon, játékon keresztül lehet eljutni, a mese-és a művészetterápia is hasznos lehet.

Mit tehet a pedagógus?

A már említett őszinteség és a hitelesség az iskola falai között is nagyon fontos. Ha például az osztályban vagy az intézményben történik egy haláleset, arról mindenképpen beszélni kell. A hallgatás, a titok ebben a közegben is rendkívül káros, ilyenkor feltétlenül érdemes az intézményi pszichológus segítségét kérni.

Ha a gyerekek közül gyászol valaki, akkor sem világmegváltó beszédekben kell gondolkodni, elég, ha a pedagógus kifejezi együttérzését, és jelzi az érintett diák felé, hogy van elérhető segítség, továbbá mellette áll a hétköznapokban, segíti az alkalmazkodásban, például lehetőséget teremt az elvonulásra, ha a tanuló sírva fakad. Érdemes a többi gyereket is felkészíteni, hogy mire számítsanak a gyászoló diáktól, hogyan lehetnek társuk mellett. Ha egy tanár ezeket megteszi, rengeteget tehet a közösségért

– jelentette ki, megjegyezve, hogy amire még mindenképpen oda kell figyelni, hogy akárcsak a szülő, úgy a tanár se tiltsa meg a gyerek számára az érzései megélését. A „ne szomorkodj” , a „ne légy dühös”, a „szedd már össze magad” típusú kifejezéseket érdemes kerülni, hiszen nemcsak hogy nem visznek előre, de még ártanak is.

„Egyik érzés sem rossz, mindegyiknek megvan a maga szerepe, a gyászolónak mindegyiket meg kell engedni. Ha ebben nem szabunk határt, a felépülés hamarabb bekövetkezhet” – tette hozzá.

(Borítókép: Index)