Könnyen kenguruerszényben találhatják magukat az ellenzéki kis pártok

Előző cikkünkben részletesen írtunk arról, hogy a Demokratikus Koalíció lépésről lépésre építkezik azért, hogy tömegpárttá, illetve az ellenzék gyűjtőpártjává váljon, miközben a Momentum próbál „belemarni”, és „nagy hangzavart csapni” maga körül. „Az ellenzéki szavazókért folytatott versengésben a Momentum arra kényszerül, hogy saját csoportképző identitását, autonómiáját megerősítse. A potenciális növekedéshez konfliktusok vállalásán keresztül vezet az út” – mutatott rá Kovács János, a PegaPoll vezető elemzője, aki vázolta a két párt közötti lényeges különbségeket, továbbá azt is, hogy mi a tétje a 2024-es választási évnek a két rivalizáló párt számára.

Most többek között arról kérdeztük, hogy a korábbi ellenzéki összefogás négy kicsi parlamenti pártja (Jobbik-Konzervatívok, MSZP, LMP, Párbeszéd-Zöldek) hogyan viszonyulhat a DK és a Momentum vetélkedéséhez, milyen stratégiát választhatnak a 2024-es évre készülve.

Társutasság, potyautasság, különutasság

A PegaPoll vezető elemzője a 2022-es országgyűlési választás ellenzéki összefogását olyan „omnibusznak” nevezte, amelyre „az ellenzéki véleményformálók és a közvélemény nyomására” a kisebb, kevésbé fajsúlyos szereplők is felszállhattak.

„Az »ültetési rendet« a korábbi választási eredmények és a mért támogatottsági adatok mellett az előválasztási háttéralkuk és erőviszonyok döntötték el. A helyzet kedvezett azoknak a pártformációknak, amelyek önerőből aligha számíthattak volna parlamenti mandátumra, ám ez a körülmény bizonyos mértékben konzerválta is a pártrendszert. Ugyanakkor már az összefogás mikéntjét megelőző viták során is felmerült, hogy hosszú távon bizonyos pártok elveszíthetik autonómiájukat és beolvadhatnak. Az összefogás választási kudarca kibillentette az ellenzéki pártokat a versengő együttműködés állapotából, közöttük ismét kiéleződött a rivalizálás. Ebben a csatazajban az ellenzék kisebb, parlamenti küszöbre vagy az alá mért formációinak meg kell mutatniuk, hogy rendelkeznek saját arcéllel, külön-külön is van helyük a nap alatt” – fejtette ki Kovács János az Indexnek.

Úgy véli, az ellenzék kis pártjainak túlélési esélyeit, felfutási lehetőségeit – a brand- és közösségépítés sikerei vagy kudarcai mellett – a szövetségi politika formálása is nagyban befolyásolja. Az, hogy milyen jelszavak mentén és milyen szereplők irányában mutatnak nyitottságot az együttműködésre. Az elemző hozzátette: ezt látszik igazolni, hogy a parlamenti kis pártok – akár részlegesen nevet változtatva – rétegpárti jelzőket („konzervatívok”, „zöldek”, „az igazi baloldal”) hívnak segítségül az önmeghatározás és csoportképzés érdekében, miközben szövetségeseket keresnek az ellenzék vagy a politikai kultúra megújítására, azaz pólusképzési ambíciót fogalmaznak meg.

Egy ilyen helyzetben, ahol a nagyobb pártok tömegvonzása könnyen elszipkázhat, átigazolásra késztethet karrierpolitikusokat és politikai túlélőket, a kisebb pártok számára helyes törekvés lehet a saját politikai kínálat erősítésével egybekötött, alternatív szövetségépítés, vagyis a siker reményével kecsegtető társutasság a bizonytalan kimenetelű potyautasság és a különutas marginalizálódás helyett. Ez különösen fontos szempont lehet a jövő évi európai parlamenti és önkormányzati választásokra készülve

– vélekedett Kovács János.

Hol a kis pártok megoldókulcsa?

Az elemző szerint „az összefogás viharvert ernyője alól kibúvó kis pártok” a túlélési ösztöneik működéséről tettek tanúságot, amikor felismerték, hogy önmaguk újrapozicionálására van szükség, és ehhez vállalniuk kell az ellenzéken belüli konfliktusokat is: felértékelődött az identitás és tartalmi politizálás szerepe.

Az is látszik, hogy az egyes ellenzéki szereplők tanultak a politikai kudarcokból, azonban még mindig nem rendelkeznek megoldókulccsal akár az ellenzéki erőviszonyok számukra kedvező, radikális újraformálására, akár a Fidesz-erőtér megbontására. Sokszor lehet az a benyomásunk az ellenzéki belviszályokat és kölcsönös üzengetéseket követve, mintha hajótöröttek nyomnák egymást a víz alá, csak hogy maguk a felszínen maradhassanak. Az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben a Momentum és néhány kis párt a »gyurcsánytalanítástól« várná az ellenzék megújítását, a legnagyobb esélye támogatottsága okán most a DK-nak van arra, hogy szervezetileg átszabja, szétzilálja vagy integrálja az ellenzéki kínálatot

– fogalmazott Kovács János. Azt is kijelentette lapunknak, hogy az ellenzéki összefogás tavalyi veresége és a Mi Hazánk parlamentbe jutása újranyitotta a „harmadikutas” politizálás kérdését is, ami szintén vonzó lehet néhány útkereső párt számára.

A jövő évi országos választások fő tétje az ellenzék összessége számára a következő országgyűlési választásra való felkészülés. Az elemző szerint egy, a 2019-es önkormányzati választási sikereit megismételni nem tudó, az európai parlamenti választáson tönkrevert ellenzék ugyanis komolyan vehető ambíciók nélkül futhatna neki 2026-nak.

„Komoly kihívás, hogy míg az arányos választási rendszer szerint tartott európai parlamenti választás az önálló pártlistaállítás logikáját erősíti, addig az önkormányzati választások az összefogást és az alkalmi koalíciókat. Az európai parlamenti választás tétje az ellenzéken belüli erőviszonyok fixálása, aminek komoly szerepe lehet a későbbi, ellenzéki tárgyalások során, míg az önkormányzati választás tétje az ellenzéki hátország további szűkülése vagy konszolidálása. Vagyis azok az ellenzéki kis pártok, amelyek saját EP-listával nem szereznek mandátumot, és az önkormányzati közgyűlési, képviselő-testületi jelenlétük is elenyésző marad, jó eséllyel maradhatnak kívül egy későbbi választási koalíción, illetve veszíthetik el szervezeti önállóságukat” – hívta fel a figyelmet Kovács János.

Összegzése szerint a jövő évi választások eredményei tehát „beárazzák” az egyes pártokat, a gyengén szereplők „zsarolási potenciálja” jelentősen csökkenhet.

Médiapártként ettől még hangosak lehetnek ezek a szereplők, de »parlamenti inkubátor« nélkül, a túlélés parancsának engedelmeskedve könnyen egy felívelő párt kenguruerszényében találhatják magukat. Ami játékteret biztosít ezeknek a pártoknak, az leginkább az, hogy a politikai realitásokat idejekorán felismerve mennyire ügyesen képesek manőverezni, szövetségeseket és ellenfeleket választani

– tette hozzá az elemző.

Le kellett porolniuk az irányjelző zászlóikat

Kovács János arról is beszélt, hogy van-e érdemi hatása a már említett ideológiai jelzőtábláknak („konzervatívok”, „szociáldemokraták”, „zöldek”) a kis pártok „kiugrása” szempontjából. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy az összefogás és az azt megelőző közeledés elmosta a világnézeti, politikai értékrendbeli határokat az egyes ellenzéki pártok között, ezért jogosan merülhet fel a kérdés – különösen a választási vereséget követően – egy ellenzéki szavazóban: miért van hát szükség ennyi pártra?

Maguk az ellenzéki pártok is sokáig szem elől tévesztették a célcsoportos kommunikációt, és a leginkább elkötelezett, kormányellenes szavazók szimpátiájáért versengtek egymással. Mikor aztán kiderült, hogy a Facebook-lájkok nem konvertálódnak automatikusan szavazatokká, markáns önmeghatározás, saját narratíva nélkül pedig nincs közösségformáló erő, kénytelenek voltak leporolni és újra felvonni az ideológiai irányjelző zászlóikat. Néppárti, gyűjtőpárti karakter és szervezeti háttér hiányában »aki sokat markol, az keveset fog«, így hát kifizetődőbb lehet egy szűkebb, ám könnyebben aktivizálható, elkötelezettebb választói réteg képviseletét felvállalni – amennyiben a kínálat politikailag hiteles, a kommunikációs célcsoport pedig jól megválasztott

– fejtette ki az elemző.

Az „ellenzéki torta újraszeletelése” helyett az új választók bevonásának, megszólításának célján és a törzsszavazói bázis konszolidálásán túl Kovács János szerint az ideológiai irányjelző üzenetek hivatottak még jelezni a többi párt számára, hogy egy fontos szavazói szegmens reprezentálása révén az adott párt nehezen megkerülhető, saját jogú szereplője a pártrendszernek. Emellett az ideológiai alapú önmeghatározás a szövetségépítési és pólusképzési törekvéseket is segítheti azáltal, hogy egy politikai koordináta-rendszerbe helyezi az egyes szereplőket.

„Az LMP-nek és a Párbeszédnek kihívást jelenthet, hogy mindketten az autentikus zöldpárti címért versenyeznek, miközben a két párt szervezeti különállása ideológiai szempontból egyre nehezebben indokolható, a zöld gondolatiság pedig önálló hívószóként aligha biztosít felhajtó erőt egyszerre több párt számára. A Jobbiknak és különösen az MSZP-nek a régóta húzódó, belső válság mellett az is problémát okoz, hogy egykori, széles tömegbázison álló pártokként miként tudnak adaptálódni a kispárti léthez, a politikai karakterüket és alkalmazott stratégiájukat a megváltozott erőviszonyokhoz és a vélelmezett kitörési pontokhoz igazítani” – értékelte az ellenzéki kis pártok jelenlegi helyzetét a PegaPoll vezető elemzője. Utóbbiakkal kapcsolatban hozzátette még, hogy a kirakatba helyezett szlogenek mögül jól érzékelhetően hiányzik az átélhető küldetéstudat, a populáris üzenetek, a szervezeti agilitás és a vezetői vízió.

Így állnak most

A Republikon Intézet októberi kutatása szerint a teljes népesség körében az MSZP és az LMP 3-3 százalékon, a Jobbik 2 százalékon, a Párbeszéd 1 százalékon áll. A biztos pártválasztók esetében az MSZP-nek és az LMP-nek 5-5 százalékot, a Jobbiknak 3 százalékot, a Párbeszédnek 2 százalékot mértek.

Az IDEA Intézetnél a következőképpen alakult (szeptember/október) a négy kispárt támogatottsága: a teljes népesség körében az MSZP 2 százalékon, a Jobbik, az LMP és a Párbeszéd is 1 százalékon áll, a biztos pártválasztók esetében az MSZP-nek 3 százalékot, a Jobbiknak, az LMP-nek és a Párbeszédnek is 1 százalékot mértek.

A legutóbbi Závecz Research- és Medián-kutatásról már többször is írtunk, többnyire hasonló támogatottsági számokat mértek.

(Borítókép: Németh Emília / Index)