Szeretetkoldus vagyok, iszol velem valamit? – egy narcisztikus férfi vallomása

Régóta kerülgettük egymást Pozsgai Zoltán Péterrel. Az első telefonbeszélgetésünk 2022 őszén volt, nem sokkal azután, hogy a negyvenes éveiben járó, narcisztikus személyiségzavarral küzdő férfi – látva az Index mentális betegségekről szóló sorozatát – levélben jelezte: szívesen megosztaná a történetét. Jó ideje foglalkoztatta őt egyfajta coming out gondolata, az éveken át tartó rejtőzködés után nagyon vágyott arra, hogy széles körben is felvállalhassa önmagát, és immár nyíltan, őszintén vegyen részt abban a nagy közös játékban, amit úgy hívunk: élet.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor kétségei is voltak afelől, egyáltalán élhet-e az önkifejezés jogával, van-e értelme annak, ha ő elmeséli a saját kálváriáját vagy az esetleg csak egy újabb kapálózás lenne a figyelemért, egy újabb kísérlet arra, hogy törődést, szeretetet és megértést kapjon – mert az korábban nem jutott neki.

Az interjú akkor végül elmaradt, részben mert Zoli attól tartott: egy pár ezer karakteres cikk nem lenne elegendő arra, hogy mindent elmeséljen, az olvasók talán nem látnák a nagy egészet. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk az egyik alapproblémájához, a szégyenhez és a félelemhez, miszerint a társadalom őt nem érti meg.

Szinte napra pontosan egy év telt el az ominózus telefonbeszélgetés után, amikor a férfitől idén októberben újabb levelet kaptunk, melyben azt írta: a velünk folytatott beszélgetés után fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy talán egy könyvben kellene összerendezni mindazt, amit a narcizmusról és a saját betegségmegéléséről mondani akar. Így született meg röpke három hónap alatt a Nem is látszik – kulisszajárás egy narcisztikus életében című kötet (Oriold és Társai, 2023). 

„Itt aztán nem kellett visszafogni magam” – fogalmazott közvetlenül a könyvbemutató előtti délutánon, amikor egy, az Írók Boltja melletti kávézóban végre elérkezettnek láttuk az időt, hogy a narcizmust egy cikk formájában is bemutassuk.

Úgy nőtt fel, mint út szélén a gaz

Zoli 1980-ban született Budapesten, egy olyan családba, ahol látszólag minden adott volt egy szép és kiegyensúlyozott élethez. Felmenői között szinte kivétel nélkül mindenki tehetséges volt valamiben. Nagypapája, Pozsgai Zoltán közel két évtizeden át vezette a Vas Népe szerkesztőségét, édesanyja és édesapja is az akkori Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát, mindketten koncerteket adtak, tanítottak. A szülők a gyerekekkel eleinte Budatétényben éltek, majd a nagyszülőkhöz költöztek egy háromszobás lakásba a Móricz Zsigmond körtérre.

Kívülről tehát úgy tűnhetett, hogy egy átlagos, mi több, sikeres családról van szó, mégis mindaz, amit odabent, a négy fal között történt, saját leírása szerint

De mégis hogyan kell ezt elképzelni? – merülhet fel a kérdés.

Alkoholista és szintén narcisztikus személyiségzavarral küzdő édesapja nap mint nap dühkitörésekkel küzdött, rémes jeleneteket rendezett, a tányérokat sokszor levesestől vágta hozzá a falhoz. A verbális és fizikai, akár ütésig, rugdosásig fajuló csaták ugyancsak a mindennapok velejárói voltak. Menekülésképpen Zoli gyakran bújt a takarója alá annak érdekében, hogy a viszonylagos csendben és sötétségben a lehető legkevesebbet érzékelje abból, ami körülvette.

Annyira félt szembesülni a valósággal, hogy sokszor inkább a fantáziájába menekült, de családszinten is egyfajta pszeudovilágban éltek, csak így tudták elviselni azt a fájdalmat, amit egymásnak okoztak.

Reggeltől estig tartó állandó törvényszék előtt zajlott az életünk

– fogalmaz interjúalanyom, aki egyik szülőjétől sem kapta meg azt, amire szüksége lett volna. Édesanyja ugyan nem volt agresszív, mivel neki is el kellett szenvednie férje viselkedését, elegendő mennyiségű gondoskodással, szeretettel és pozitív megerősítéssel sosem szolgált fiainak, hiába vágytak rá mindennél jobban.

Zolinak és az öccsének jobb híján már gyerekként felnőttszerepbe kellett bújni, maguktól jöttek rá arra, hogyan maradhatnak életben. Ha mostak magukra, volt tiszta ruha. Ha szereztek ételt, akkor volt mit enni, és így tovább. Miközben úgy nőttek fel, „mint út szélén a gaz”, volt néhány dolog, amit viszont alaposan megtanítottak nekik. A jó tanácsok között szerepelt – akár kimondottan, akár nem –, hogy a közüzemi számlák befizetését a végsőkig el lehet odázni, a tömegközlekedésért sosem kell fizetni – az ellenőrt ugyanis könnyedén át lehet vágni –, de elhangzott az is: úgy általában az élet bármely területén simán lehet hazudni, manipulálni, bárkitől el lehet venni bármit, mert nekik ez jár, és kész.

Szeretetkoldus lett belőle

A sorozatos fizikai és lelki értelemben vett megvonások mellett édesapja kegyetlen, toxikus és kiszámíthatatlan magatartását is kénytelen volt elviselni.

„Te nulla. Te senki. Te fing” – nap mint nap így szólt a gyermekeihez és a családtagjaihoz a férfi, aki a folyamatos bántással, szidással, alázással a saját omladozó egóját próbálta valamiképp táplálni, fenntartani.

Édesapja több évtized alatt oly sokszor kérdőjelezte meg az emberi mivoltát, hogy végül valóban elbizonytalanodott abban, egyáltalán önmagát a társadalom részének tekintheti-e. Bármerre nézett, azt érezte, valamilyen behozhatatlan lemaradása van a világgal szemben. A jó értelemben vett emberi játszmákban, amik a mindennapi életet jelentik, nem tudott érvényesülni, mert már a legelején lekerült arról a pályáról, ami képessé tette volna arra, hogy a korosztályával együtt fejlődjön. Zoli ezt az érzést egyébként a könyvében is jól érzékeltette abban a fejezetben, ahol a húszéves kori énje azon mélázott, vajon hogyan tudna egy lánynak bemutatkozni. Úgy véli, akkoriban – és még utána nagyon sokáig – ez valahogy így nézhetett volna ki:

Szia, egy sz*rrá nyomorított sz*r vagyok, és ezt csak azért mondom így, mert apám mindennap elmond sz*rnak, tehát gondolom, az is vagyok, szóval itt lennék én, egy meglehetősen instabil minden szempontból, mélyen belül egy sírdogáló gyermeket őrzök, most így húszévesen is, teljességgel lemaradtam a világ folyásáról, a korosztályommal nem tartom a lépést, fogalmam sincs, mit szeretne egy lány, mert nem volt mintám elsajátítani, miképpen bánjak helyesen a nőkkel, de irgalmatlanul csimpaszkodnék rád, mint egy majom, mert szeretetkoldus vagyok, iszol velem valamit?

Noha ez volt a saját magáról kialakított képe, egy éles szituációban nyilvánvalóan nem így mutatkozott be. Ehelyett inkább minden alkalmat megragadott arra, hogy kicsinységét, elesettségét, gyámoltalanságát valamiképp palástolja: másképpen nem is tudott volna létezni. Tulajdonképpen felvett egy maszkot, és amögül kommunikált, mind a munkában, mind a magánéletben.

Mindez végül egy „úgy csinálok, mintha” életet eredményezett, ami nem a valóság volt, hanem annak csak egy olcsó utánzata.

Rejtőzködő narcisztikusként ugyan kevésbé volt agresszív és dühös, mint például az édesapja, de ettől függetlenül rá kellett ébrednie arra, hogy a személyiségzavar tipikus tüneteit jócskán magával hordozza – az így már érthetőbb okok miatt. Ilyen volt például

• a saját szükségleteinek az előtérbe helyezése,
• a hit, hogy neki mindenből a legjobb jár,
• mások lealacsonyítása, kontrollálása – csak hogy érezhesse magát valakinek,
• és ott voltak persze a grandiózus, nagyívű elképzelések is, amelyek jól jöttek akkor, amikor a saját sikertelenségét akarta elrejteni, hiszen mindig könnyebb azt mondani, hogy „valami nagy dolog van készülőben”, semmint beismerni azt: „még nem tartok sehol”.

Mégis, valahogy mindig úgy sikerült lavíroznia, hogy a többség meg sem mondta volna róla: narcisztikus.

Rákapott a szeretet ízére

Zoli életében a traumák feldolgozása az után indult el, hogy a nagyszülei, szülei elhunytak. Legutoljára édesapja távozott, 2017-ben, ami furcsa időszakhoz vezetett az akkor 37 éves férfi életében, már csak azért is, mert korábban többször „megölte” a felmenőjét – gondolatban.

„Nem akartam én neki rosszat, de egyszerűen olyan mértékű szenvedést és nyomást éltem át általa, hogy az automatikusan ilyen fantáziákat eredményezett. Természetesen egy ujjal sem értem hozzá, és amikor meghalt, amellett, hogy megkönnyebbültem, előjöttek a »mi lett volna, ha« kezdetű mondatok is. Azt éreztem, szívesen újrakezdeném a játékot – hiszen a lelkem mélyén mindig is szerettem –, de erre nem volt lehetőség” – fogalmaz az egyébként szülei nyomán szintén művészpályát választó, színészvégzettségű férfi, aki immár hetedik éve jár terápiára, még mindig ugyanahhoz a szakemberhez, aki 2017-ben a diagnózist is felállította.

Zoli tapasztalatai szerint a felépülés nem olyan, mintha hirtelen felkapcsolták volna a villanyt. Sokkal inkább hasonlít arra a folyamatra, amikor fokozatosan lesz egyre világosabb.

Érdeklődésemre, hogy ha egy skálán próbálná meg elhelyezni magát, akkor hol tart most, úgy válaszol: még hosszú út áll előtte, de egy összesített potméteren talán tízből nyolcast mondana. Vélhetően a narcisztikus huzalozottsága mindig megmarad, de a funkcióin sokat tud javítani, mint ahogyan azt tette már eddig is. A fejlődés egy fontos állomása volt számára a könyv megírása, mint irodalomterápiás eszköz, érzése szerint ezzel maga mögött hagyott egy meglehetősen hosszú és fájdalmas időszakot.

Kicsit olyan, mintha ezzel a kötettel kanonizáltam volna magam az élők közé, és most tiszta lappal indulhatnék. Bizakodó vagyok, mert már tudom és érzem, mi az az empátia, örülök, ha más örül

– mondja, majd zárásképp hozzáteszi: „Azt hiszem, tényleg igaz a mondás, hogy ahol az ember eltörik, ott erősödhet meg a legjobban. Van valami katartikus és felszabadító abban, hogy miközben szembenéztem a legnagyobb sötétséggel, a másik oldalon létrejött valami jó, ami legalább akkora erőt adott számomra, mint amekkora erővel fogva tartott a múlt. Nem kizárt, hogy rákaptam a szeretet ízére.”

A hozzátartozók is segítséget igényelnek

Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, ezúttal is felkerestünk egy szakértőt annak érdekében, hogy a személyes történeten túl egy kicsit más megvilágításból is bemutathassuk az adott betegséget. Miután a narcizmus nemcsak az érintettek életét nehezíti meg, hanem a környezetet is komoly kihívások elé állítja, Barcs Krisztinát arra kértük, leginkább ebből a szempontból foglalja össze a személyiségzavarhoz kapcsolódó legfontosabb tudnivalókat. A pszichológus a következő leírást adta:

Egy-egy narcisztikus rengeteg csodálót gyűjthet maga köré, gyakori, hogy lehengerlő, megnyerő stílusukkal elbűvölik a felületes szemlélőket. Szomszédaik, munkatársaik talpig becsületes, jóravaló embernek ismerhetik őket, miközben azok, akik közeli függésben vannak tőlük (családtagjaik, beosztottjaik, párkapcsolati társak) borzasztó cserbenhagyásokról, felelőtlen magatartásról, megalázó helyzetekről számolnak be.

Az élet, így vagy úgy, de mindig róluk szól: vagy azért, mert harsányan a figyelem középpontjába tolakodnak, vagy azért, mert olyan módon mutatnak elesettséget és gyámoltalanságot, hogy mindig őrájuk kell figyelni. A legapróbb kritikát is csak nehezen vagy egyáltalán nem viselik el, agresszívvá, bosszúállóvá válhatnak tőle, ezért a hozzájuk közel állók úgy érzik, tojáshéjakon kell lépdelni körülöttük. Mély, bensőséges kapcsolatok helyett se veled, se nélküled viszonyokba kezdenek, akár párhuzamosan többe is. Személyes ismeretségeiket gátlástalanul használják, amíg számukra az előnyös, és pillanatok alatt képesek ejteni a másikat, ha az éppen nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Amennyiben a személyiségzavar az egyszerűbb, grandiózus formáját veszi fel, könnyebben felismerhető, ám van az a típusú rejtett narcisztikus, aki a normalitás álcája mögé bújva csak hosszú évek alatt, lakva ismerszik meg.

Nehéz pontos képet kapni arról, mi okozhatja a személyiség ilyen fokú sérülését. Egyes elméletek rideg, visszautasító vagy hiányzó szülőket feltételeznek, akik nem tükrözik vissza a gyermek belső egyediségét, nem örülnek neki, így nem alakul ki egy reális énkép és önszeretet, hanem ehelyett eluralkodik a grandiózus én. Mások szerint úgy jön létre a narcizmus, hogy a szülők bensőséges szeretet helyett csupán felszíni jegyek alapján (szépen táncol, jól tanul, stb.) ajnározzák és túlidealizálják a gyereket, megtanítva ezzel önmaga túlbecsülésére. Végül vannak, akik a társadalmi hatásokat hangsúlyozzák: szerintük az anyagelvű, énközpontú világunk termeli ki a narcisztikusokat.

Mivel az érintettek saját belátásukból ritkán fordulnak szakemberhez, nem egyszerű pontos becslést megfogalmazni a számukról. Kutatások szerint a népesség 1 százaléka szenved ettől a személyiségzavartól, a narcisztikusok 75 százaléka férfi.

Ez a szám kevésnek tűnhet, hiszen manapság mindennapos szitokszóvá vált ez a diagnózis, könnyedén használjuk ezt a címkét bárkire. A jelenség oka véleményem szerint egyrészt az lehet, hogy a fogyasztói kultúra beszivárgott az emberi kapcsolatainkba is: „ha nem elégíted ki az igényeimet, keresek helyetted mást”. Mintha úgy válogatnánk az emberi kapcsolataink között, ahogy a boltban válogatjuk az almákat. Felszíni jegyek és hasznosságok alapján ítélkezünk. A szexualitásban is tárgyiasítjuk a másikat, a test kinézete dominál a bensőségesség helyett.

Hozzájön még ehhez, hogy másra neveljük a lányainkat és a fiainkat. A kisfiúkat sajnos hamar leszoktatjuk az érzéseik átéléséről, a fájdalmuk kifejezéséről, így ami megengedhető marad számukra, az a harag és az agresszió. Márpedig ha valaki levágja magát a saját érzéseiről, az természetszerűleg empátiahiányossá válik. A lányokat ezzel szemben arra szoktatjuk rá, hogy feleljenek meg a férfi igényeinek, gondoskodjanak róla, szolgálják ki minden vágyát. Ebből egyenesen következik, hogy számos olyan kapcsolat jön létre, amiben egy empátiahiányos, egocentrikus férfi köré szerveződik a család élete, akiről így könnyű azt hinni: narcisztikus. Holott nem az, csak belenevelődött egy borzasztóan toxikus nemi szerepbe. A szakmai tapasztalat az, hogy ezt a fajta férfifeljogosítottságot – ha egyszer már kialakult – legalább olyan nehéz megváltoztatni, mint a narcisztikus személyiségzavart.

Tényleges diagnózis esetén a gyógyítás nehézsége leginkább a motivációhiányban rejlik, az érintettek ugyanis csak ritkán látják be, hogy segítségre van szükségük. Ha mégis elkeverednek pszichológushoz, könnyen lehet, hogy az idő nagy részét a terapeuta manipulálására, idealizálására, majd lealacsonyítására szánják. Előfordul azonban, hogy a motiváció mégis megjelenik, mert például az érintett felismeri: összeférhetetlensége okán folyton otthagyják, vagy kirúgják a munkahelyéről. Ilyenkor egy rendkívül felkészült, képzett és tapasztalt pszichoterapeutára, klinikai szakpszichológusra lesz szüksége. A szakemberek finomabb vagy konfrontatívabb módszerekkel hosszú évek alatt próbálhatnak csiszolni rajta, például abban, hogy jobban viselje a kritikát, vagy igyekezzen kicsivel több empátiát mutatni. Tapasztalatom szerint alapvetően inkább a hozzátartozókat lehet eredményesen segíteni, hogy húzzák meg a határaikat, akár a kapcsolat megszakításának árán is. Paradox módon ez a sokszor fájdalmas határhúzás adhatja meg az esélyt a narcisztikusoknak is, hogy egy kicsit más szemmel kezdjenek el ránézni a döntéseikre és önmagukra.

A sorozat korábbi részeit idekattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7. rész (anorexia), 8. rész (pánikroham), 9. rész (alkoholizmus), 10. rész (kényszerbetegség), 11. rész (szerencsejáték-függőség), 12. rész (dadogás).

(Borítókép: Pozsgai Zoltán Péter. Fotó: Németh Kata / Index)