„Ennyire sehol sem lehet berúgni”

A közelmúltban hungarikummá lett a mohácsi busójárás. Fontos kérdésnek tartjuk, hogy a modern kor viszontagságai között miként lehet életben tartani egy évszázados hagyományokkal rendelkező népszokást. Mohács Fesztivál lesz a hagyományból? Hűtőmágnes a busókból és a sokác lányokból? Az Index helyszíni riportjából talán választ kaphat ezekre a kérdésekre.

„ Azt mindenképpen írjátok bele a cikkbe, hogy itt lehet a legnagyobbat bulizni, a világon sehol sem lehet ennyire berúgni” – mondta szemérmetlenül a kakas helyett kissé erotikus alakú nyalókát szopogató szentlőrinci lány a mohácsi busójáráson. Barátai társaságában céltalanul kóborolt a város utcáin. De mielőtt végérvényesen elmerülnénk a téltemető népszokás alkalmával szerzett tapasztalatainkban, először vessünk egy rövid pillantást a legfontosabb tudnivalókra.

A hatnapos programsorozat múlt csütörtökön vette kezdetét a Kisfarsanggal, a busócsoportok bemutatóival, a kisbusók és a gyermek maskarások farsangolásával, valamint táncházakkal. Az idei tavaszköszöntés alkalmával számos rekord születhetett. A szervezők szerint 2500 maskarás és hetvenegy busócsoport vett részt az eseményen, a látogatók összlétszáma szinte biztos, hogy megközelítette a százezret, csak szombaton és vasárnap napi ötvenezer turistával számoltak. Az irgalmatlan érdeklődést a mi tapasztalataink is alátámasztják, vasárnap már egy gombostűt sem lehetett leejteni Mohács utcáin. Kedden elégetik a telet szimbolizáló koporsót és véget ér az idei kavalkád.

A sokácok (Mohács és környékén élő horvát népcsoport) által meghonosított farsangi eseményt egy 1783-as feljegyzés említi először. A legenda szerint a sokácok furfangos ősei a török megszállás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-szigetre menekültek, ahonnan álruhákat öltve tértek vissza a folyón átkelve, és rajtaütöttek a babonás törökökön, akik az ijesztő maskarásoktól nagyon megijedtek és fejvesztve menekültek a Duna-parti városból.

Távolról is visszatérni és őrizni a hagyományt

„Mi a busójárás lényegi, legfontosabb eleme?” – szegeztük a kérdést a farsangi forgatagban utunkba kerülő busóknak, akik szerint ennél ostobább kérdést nem lehet feltenni. „Hát ez meg milyen kérdés, hogy lehet feltenni egy ilyen hülye kérdést?” – kérdeztek vissza, miközben különböző méretű kolompokkal és dorongokkal, a jelmezükről lógó fallikus szimbólumokkal sújtottak a fenekünkre. A dorgálás ellenére sem adtuk fel, meg akartuk érteni, hogy mit jelent 2024-ben busónak lenni.

Tudni akartuk, hogy egy turisták ezreit vonzó kiüresedett rítusról vagy valami sokkal többről, egy elevenen élő, de mégis tömegek érdeklődésére számot tartó népszokásról van-e szó. Az est leszállt, a táncházak száz százalékon pörögtek, és elapadhatatlan forrásként áradt a sör, a bor és a pálinka. A sokaság önkívületi állapotban ropta, amitől végül még a marcona busók is megenyhültek, egyre több személyesebb történetet osztottak meg, már nem tartották végtelenül banálisnak felmerülő kérdéseinket.

A fiatal busók közül sokan már nem Mohácson élnek és dolgoznak, mégis hazatérnek a tavaszt köszönteni, hogy a dédszülőktől örökölt ruhákban űzzék el a telet, ahogyan őseik is tették. Egybehangzó véleményük szerint a busójárás által újra és újra visszatalálhatnak a gyökereikhez, láthatóan mélyen ragaszkodnak hagyományaikhoz, a lehető legautentikusabban szeretnék megtartani és továbbadni a szokásokat, de a modern kor kihívásaival természetesen nekik is szembe kell nézniük. Vannak busók, akik szerint az összetartozásukat fejezi ki a hatnapos ünnep. „Nekünk ez az életünk” – mondták, hozzátéve, hogy idén szerencséjük van, mert a turisták „a jobb fajtából valók”, tudomásuk szerint nem történt rendbontás, senkit sem ért atrocitás.

A megváltozott tudatállapot és erő teszi lehetővé a tél elűzését, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a busók varázslók is, a termékenység, a bőség letéteményesei. Apropó termékenység, a busók szerint a MeToo mozgalom új helyzet elé állította őket, már nehezebben, sokkal körültekintőbben tehetik meg azt, ami egykor a szokások része volt. A bennünk kialakult kép vegyes. A helyiek nyitottsága és vendégszeretete, valamint elszántságunk ellenére sem tudtuk magunkat teljes mértékben átadni az ünnepnek. Úgy tűnik, egy ilyen helyzetben a látogató, az idegen mindig kívülálló marad. Világos: busónak születni kell.

Kínai büfé

Meglepetésként ért minket, hogy a nők nemcsak sokác lánynak, hanem busónak is beöltöznek, ha úgy tartja kedvük, de talán az esemény iránti elképesztő érdeklődést kell sejtenünk a szerepek felbomlása mögött. Az egyre több látogató minél több busóért kiált. A belföldi turistákkal folytatott beszélgetésünkből kiderült, hogy tizenöt évvel ezelőtt még nem övezte ekkora felhajtás a busójárást. A visszatérő idősebb látogatók szerint évtizedekkel ezelőtt busókból és látogatókból is jóval kevesebb volt, a fiatalabbak pedig úgy vélik, hogy a busójárás a téli időszak egyik legnagyobb partijával kecsegtet, ezért térnek vissza évről évre a Duna-parti városba. Táncolni, énekelni, enni és inni.

Tapasztalataink szerint a külföldi turistáknak halványlila gőzük sincs, de a belföldi turisták sem állnak túl jól a tekintetben, hogy mit jelentenek a busójárás hagyományai. Lehet, hogy a népszokásból így lesz fesztivál, a busókból pedig hűtőmágnes. Számunkra egyértelmű, ha a népszokásból fesztivál lesz, a többség megelégszik a pénisz alakú nyalókával, a kuruzslók által árusított gyógyító kavicsokkal, a súlyos ezrekért árult kürtőskaláccsal.

Azzal, ha egymást taposva a legádázabbnak tűnő busóval készíthetnek pár közös képet, amit aztán feltölthetnek valamelyik közösségi oldalra és begyűjthetik érte a nekik járó lájkokat. Érthető, hogy a busókban partnerre találhatnak ebben, Mohács és a megfáradt Baranya vármegye gazdasági érdekeit szolgálják vele.

A város kifejezetten nehezen kezeli az érdeklődés ekkora volumenét. Ezreket nem tud kiszolgálni pár étterem, slusszpoén, hogy még a gyönyörű ruhákba öltözött sokác lányok is kínai gyorsétteremben vacsoráznak a főtéri máglyagyújtás után. A busójárás mellékprogramjai szervezetlenek, a délelőtt 10 órára meghirdetett ételkóstolásról ne is beszéljünk, mert nem volt mit megkóstolni, a meghirdetett előadást pedig egy okostévén levetített dokumentumfilm pótolta. Fájlaljuk, hogy a helyi ételeket nem tudtuk kipróbálni, miközben lépten-nyomon burgeres, tacós és gyrosos standokba botlottunk. Nem értjük, hogy a dunai átkelést miért kell hermetikusan elzárni az érdeklődök elől, a parton állva több ezer ember videózhatta egymás hátát.

Annyi, amennyit a busók beletesznek, őket pedig egy percig sem kell félteni.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)