Hergel vagy csitít Joe Biden?

Ha az Egyesült Államok Oroszország ukrajnai agressziójára adott reakcióját vegytisztán kommunikációs szempontból vizsgáljuk, nem is az a legérdekesebb, amit Joe Biden mond, hanem amit sosem mondana ki. Mégpedig teljesen tudatosan.

Nem kell nagyon megerőltetni a fantáziánkat, hogy elképzeljük a következő forgatókönyveket:

1. Putyin véres inváziójában az Egyesült Államok lehetőséget talál arra, hogy végre összehangolt csapást mérjen az összes kommunista diktatúrára. Maccarthysta retorikával bizonygatja, hogy lám, ezek mind ilyenek, közönséges gyilkosok.
2. A világcsendőri szerepbe beleállva, afféle őskonzervatív héjaként bizonygatja, hogy be kell vonulnia Ukrajnába rendet teremteni, ami egyszerre erkölcsi kötelessége és történelmi felelőssége, és a szent feladatra egyedül ő alkalmas most.
3. Mismásol, hogy lélekben a megtámadottakkal van ugyan, de ez nem az ő háborúja, nem fog amerikai életeket kockáztatni külföldön csak úgy, ugyanakkor feszült figyelemmel és mély aggodalommal követi az eseményeket, és a távolból hevesen szurkol.
   

   Joe Biden amerikai elnök beszédet mond Varsóban 2022. március 26-án

   Fotó: Evan Vucci / MTI

Ám az amerikai elnök ezek egyikét sem üzeni most. Nem hangsúlyozza az ideológiai különbségeket, mert nem akar összeveszni még Kínával is a mostani törékeny világpolitikai helyzetben. Nem lép be nyíltan a konfliktusba, mert egy katonai beavatkozással a harmadik világháború kitörését kockáztatná. És nem sunnyog, mert az orosz érdekszféra erőszakos terjeszkedése a nyugati világ egészének szóló hadüzenet volt.

Begyakorolt kötéltánc

Úgy közbelépni, hogy a háború ne terjedjen tovább – ezt az ördögi feladványt kell most megoldania a Nyugatnak. A választott diplomáciai stratégia és az ahhoz kapcsolódó kommunikációs kampány egy – szinte napra pontosan – 75 éves recepten alapszik: az amerikai kormány fegyverekkel segít, de amerikai katona nem lép Ukrajna területére, és reagál ugyan az orosz agresszióra, de elsősorban gazdaságilag.

Ez gyakorlatilag szó szerint az ún. Truman-doktrína, melyet az Egyesült Államok 33. elnöke 1947. március 12-én hirdetett meg az amerikai Kongresszusban, még a görögországi polgárháború idején.

Pillanatnyilag a görög kormány képtelen úrrá lenni a helyzeten. A görög hadsereg kicsi, fegyverzete szegényes. Hogy a kormány az ország teljes területén érvényesíthesse hatalmát, hadianyagra, fegyverre van szüksége. Ha azt akarjuk, hogy önerejére támaszkodó és önmagát megbecsülő demokráciává váljék, Görögországnak támogatást kell kapnia. (...) Hiszem, hogy az Egyesült Államok politikájának nem lehet más célja, csak a szabad népek támogatása, hogy sikerrel vívhassák meg az őket leigázni akaró fegyveres kisebbségek vagy külső erők elleni harcukat. Hiszem, hogy segítenünk kell abban, hogy a szabad népek a maguk módján alakítsák sorsukat

– mondta akkoriban Harry Truman, és ugyanezen logikát visszhangozzák ma Joe Biden szavai is.

(Itt írtunk arról a kommunikációs stratégiáról, amellyel sikerült elérni, hogy Putyint egyöntetűen agresszorként ítélje meg és el a Nyugat politikai elitje.)

Truman köpönyegéből bújtunk elő mind

Innen nézve semmi újszerű vagy különösebben megfejtendő nincsen abban, ahogyan az Egyesült Államok kormánya most az orosz–ukrán konfliktusra reagál. A katonai és gazdasági segítségnyújtás célja 1947–49-ben is az volt, hogy a kommunista hatalomátvételt megakadályozzák Görögországban (és Törökországban), miközben elsősorban a humanitárius támogatást hangsúlyozták az indoklásban, nem a világnézetit vagy hadászatit.

Pontosan ugyanezen üzeneteket hallhatjuk manapság is, ami annyiban nem is meglepő, hogy a direkt beavatkozás helyett „feltartóztatás elvének” nevezett politika bő hét évtizeddel ezelőtt bizony sikerrel járt; sem Görögország, sem Törökország nem vált végül a sztálini világ részévé.

A korabeli biztonságpolitikai kötéltánc ráadásul jóval többnek bizonyult egy jól sikerült retorikánál, máig tartó történelmi korszakot nyitott meg a nyugati civilizációban: a Truman-doktrína alapján jött létre ugyanis 1949-ben maga a NATO.