Kifütyülték, pfujolták, nem is akárhogyan!

A csoportos nemtetszések szezonja van, az elmúlt napokban több ilyet is sikerült megörökíteni. De értjük-e, amit látunk?

A legtöbbet elemzett eset persze az volt, amikor több ezer magyar kiskorú – szurkolás fedőnéven – kifütyülte a térdelő angol fociválogatottat, de az Erzsébet brit királynő uralkodásának hetvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen is történt két hasonló: Harry herceg és Meghan Markle párosát és Boris Johnson brit miniszterelnököt is füttykoncert fogadta. A hercegébe némi ujjongás is vegyült, a sorozatos politikai botrányokon át bukdácsoló kormányfőnek viszont már cudarabb volt a sorsa.

Az nem kérdés, hogy nem tetszhet mindenkinek minden és mindenki, az viszont már igen, hogy miként is áll elő egy efféle csoportos pfujolás. A banális válasz az volna, hogy sokaknak éppen megegyezett a lesújtó véleményük valamiről/valaki(k)ről, és ezt kifejezésre is juttatták üstöllést.

Ám a helyzet lényegesen bonyolultabb.

A névtelenség átka

Legelőször Gustave Le Bon francia társadalomtudós kezdte el alaposabban vizsgálni a tömegbe verődött ember jellemzőit a XIX. század legvégén (A tömegek lélektana, 1895), a szociálpszichológia egyik alapítójának is szokás őt tartani ezért.

Le Bon iskolateremtő belátásai szerint az egyén gyakorlatilag feloldódik, eltűnik az ilyen helyzetekben, saját személyiségének és szempontjainak helyét átveszi a tömeg saját, önjáró dinamikája, melyet már jóval egyszerűbb, nyersebb és végletesebb reakciók jellemeznek. Az egyén ekkor már csupán sodródik az árral, a teljes anonimitás pillanatnyi biztonságában, valamiféle kollektív erőként megélt totális énvesztésben. Személyes hatalma azonban hamis illúzió, mert ez az erő nem az övé. Sőt ő maga sosem volt még gyengébb, sosem volt még kevesebb – merthogy ekkor ő már nincs is. Semmi nem maradt belőle, ami valaha is egyedivé tette.

Társadalmi szempontból mindebben az a legveszélyesebb, hogy az együtt mozduló tömeg

• érzelmileg könnyedén manipulálható ugyan, de jószerivel zabolázhatatlan;
• a részletgazdag érvekre és ellenvetésekre már immunis, perspektívaváltásra innentől képtelen;
• viselkedése pedig – éppen az egyéni felelősségérzet eltűnése miatt – a létező legritkább esetben tendál a moralitás irányába.

Minél nagyobb a tömeg, annál kisebb ugyanis a személyes tét.

Követés, ismétlés, fertőzés

A kollektív tetszésnyilvánítás ártalmatlan eksztázisa sokáig kemény ellenérvnek bizonyult Le Bon tulajdonképpeni csőcselékelméletével szemben. Hiszen amikor egy tömeg ujjong, például egy koncerten, akkor mindenkit felemel, mindenki boldog, mégsem lesz baj belőle.

Egyrészt persze nagyon nem mindegy, hogy történetesen minek is tapsikol egy tömeg éppen, másrészt a csoportos taps és a csoportos pfujolás között (bár mindkettő afféle fertőző viselkedési mintázat) fontos különbségek is vannak.

A kifütyüléskutatások (igen, tényleg léteznek ilyenek) azt találták, hogy míg a tapsnál úgy hangolódik össze egy tömeg viselkedése, hogy a kiváltó inger után röviddel és sokan egyszerre spontán tetszésnyilvánításban törnek ki, a csoportnyomás pedig már csupán a ritmust, az ováció erejét és hosszát formálja, a pfujolásnál egészen más az események lefutása. Kevesek kezdik, ők a hangadók, majd fokozatosan fejlődnek fel hozzájuk a többiek, amikor már úgy érzik, hogy nekik is biztonságosan lehet ugyanezt (Clayman, 1993).

Ha belegondolunk, ez teljesen logikus is, hiszen egy kollektív gúnyolódás sűrűjében nem elég azt mérlegelnünk, hogy mi a viszonyunk a látottakhoz. Sebesen át kell gondolnunk azt is, hogy kifejezhető-e a lesújtó véleményünk anélkül, hogy egy vadidegenekkel teli tömeg közepén személy szerint veszélybe kerülnénk. Majd pedig azt, hogy milyen következményekkel járna, ha pont mi nem állnánk be a sorba. Mindehhez némi idő kell, alaposabban meg kell figyelnünk a többieket, de minimum a hangadókat – akikből akkor és ott erőt meríthetünk. Azt a bizonyos illuzórikusat.

Aki pedig még mindig nem hisz a kifütyüléskutatásoknak, az saját fülével is meghallgathatja, hogy egy hirtelen kitörő vastaps akusztikai élményéhez képest mennyire lassan is épült fel Boris Johnson körül pár nappal ezelőtt a tömeges megvetés hangja: