'A Fideszt a polgároknak kell legyőzniük'

– Térjünk vissza a populizmus kérdéséhez. A populizmus ostorozásában, meg abban, ami eddig elhangzott a választók irracionális döntéseiről, ott lapul az a felismerés, hogy a nép felelőtlen, tájékozatlan, hogy nem lát az orránál tovább, hogy a demokratikus rendszer legveszélyesebb alkatrésze maga a démosz. Hogy az emberek hülyék, magyarán. Hogy nem biztos, hogy rájuk lehet bízni a döntést.

– Igen, csak mindig, amikor másra bízták, az még rosszabb volt. A demokrácia nem fenékig tejfel, de minden másról kiderült, hogy méregpohár. Én nem hiszek a meritokratikus vagy arisztokratikus rendszerekben. A modern állam rengeteg szaktudást követel. Mi pedig négyévente azt mondjuk a népnek, hogy "mondd meg, hogy ő vagy inkább ő csinálja". Persze, hogy nem tudja minden részletében átlátni! De amikor megpróbáltuk másképp, az jobb lett vagy rosszabb?

– Univerzálisnak tartja a demokráciát? Kína például erősebb ország lenne demokráciaként?

– Én csínján bánnék azzal a divatos nyugati értékszupremáciával, amely alapján exportáljuk a saját demokráciánkat. A demokráciának vannak nagyon fontos, megkerülhetetlen feltételei. Erős polgári attitűd kell hozzá. Anyagi, morális vagy intellektuális értelemben vagyonos polgárok, mert ez az autonómia fundamentuma. Ez akadályozza meg, hogy a polgár megvehető, megfélemlíthető legyen. Tudnia kell, hogy elöljárói tőle függenek.

– De hiszen itt is megvehetők az emberek, éppen ezt illusztrálja a populizmus.

– Magyarország történelmileg a félperifériáról indul a centrum felé. A magyar demokrácia legnagyobb problémája, hogy a hozzá szükséges polgári társadalom alulfejlett. Nem tudom, mennyi idő kell a változáshoz. Ahogy az angol füvet nyírni kell évszázadokig, a demokráciához is évszázadok alatt megerősödött, saját erejükben hívő polgárok kellenek, akik pontosan tudják, hogy ők az állam pillérei. Magyarországon ez az érzés sokakban nincs meg, vagy nem elég erős. Az egyik nagy Fidesz-hazugság éppen az, hogy polgári Magyarországot hirdetnek, miközben kifejezetten alattvalói attitűdökre építenek. Aki közülünk polgári politikát csinál, azok mi vagyunk.

– Van-e világháború? Lesz-e világháború? Hol vagyunk mi ebben a világháborúban, ami van vagy lesz? Mit tanultunk az első és a második világháborúból, mit tanultunk azoktól, akik kimaradtak belőle? Mik a lehetőségeink egy olyan – szükségszerűen bekövetkező – helyzetben, amikor a nyers erő dönt?

– A demokratikus rendekben van egy belső törekvés, hogy a belső viszonyaikat a polgári jogegyenlőség bázisán, az ellenőrzött hatalom igényével alakítsák ki. A külpolitika és a globális hatalmi versengés ezzel szemben még csak nem is nagyon rejti, hogy nem demokratikus, hanem hatalmi alapon működik. Nincs világháború. Van egy erőteljes kihívás a kialakult globális renddel szemben, amelynek intézményrendszere a II. világháború után jött létre. Ez az intézményrendszer – az ENSZ, a Biztonsági Tanács stb. – szemmel láthatóan jelentős reformra szorul. A korábban nem ismert kihívás a globális terrorizmus, de én ezt nem huntingtoni civilizációs konfliktusnak látom. Nem számítok civilizációs központok nyílt konfrontációjára. A konfliktus nem kultúrák között zajlik, hanem terroristák és demokraták között. Mondjunk egyetlen okot, amely feljogosít valakit arra, hogy ártatlan embereket öljön meg egy metróban!