A Tímár-per: a lopott holmi visszajár

Az 1937-ben született Tímár György édesapja, Tímár József híres cukorka- és csokoládégyáros után, akinek a nevéhez fűződött például a nyalóka feltalálása, élelmiszervegyész szeretett volna lenni, de „osztályidegen” származása miatt nem vették fel a Budapesti Műszaki Egyetemre.

Megkaptam a felvételi papírt, miszerint első lettem az évfolyamon. Majd három hét múlva küldtek egy újabb levelet, hogy sajnos tévedtek, létszám feletti vagyok. Sok évvel később tudtam meg, hogy négy »kedves« gimnáziumi osztálytársam jelentette az egyetem KlSZ-titkárságán, hogy osztályidegen vagyok.

Aztán 1956-ban, amikor pár hónapig nem volt döntő szempont a származás, követve a családi hagyományt, bekerült a jogi karra, ahol Kádár Miklós jogászprofesszor állítólag kijelentette:

a rómaiak kétezer évvel ezelőtt azért találták ki az ügyvédséget, hogy a Tímárnak legyen egy megfelelő hivatása.

1960-ban szerezte meg a jogi diplomát. 1961 és 1963 között a Budapesti 2. sz. Ügyvédi Munkaközösségben volt ügyvédjelölt, majd 1963-ban miniszteri kitüntetéssel tette le ügyvédi és jogtanácsosi szakvizsgát. 1963–1965 között a Budapesti 13. sz. Ügyvédi Munkaközösségben kezdte pályafutását, de ígéretesen indult ügyvédi karrierjét egy politikai koncepciós per törte ketté.

Részvétel az Onódy-perben

1964 októberében megkereste őt Onódy Lajos édesanyja, hogy a fiát letartóztatták, és kérte a segítségét. Tímár Onódy védelmét ugyan nem vállalta, mert megijedt a feladat nagyságától, de azt igen, ha tekintélyes ügyvédet választanak, azt helyettesként mindenben segíteni fogja.

Az anyai kérés hátterében édesapja és Onódy közti több évtizedes barátság állt. Onódy akkor ismerkedett meg Tímár Józseffel, amikor 1945 után az Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetőjeként a fővárosi édesipari üzemeket látta el cukoralapanyaggal. Az 1949-es államosításkor a Tímár-féle gyárat Onódy vállalata vette át. Mivel igyekezett megőrizni a régi szakembereket, Tímár apja a helyén maradhatott, és üzemvezetőként tovább irányíthatta saját egykori cégét.

Folyt a büntetőeljárás, amikor a sajtó elkezdett megalapozatlan dolgokat szellőztetni. Megpróbáltam fellépni ellenük. Elvittem az újságcikk-tervezetemet először a Népszabadsághoz, majd más lapokhoz, ahol a soros szerkesztők udvariasan fogadtak, meghallgattak, aztán kijelentették: ők csak Onódy-ellenes cikket közölhetnek.

Ekkor kétségbeesett lépésre szánta el magát. 1965 tavaszán titokban lefotózta az Onódy-ügy vádiratát. A képeken 

Úgy döntött, hogy a dokumentumokat külföldre juttatja. A külföldi publikációval – eléggé naivan, ahogy ezt később maga is elismerte – az volt a célja, hogy Onódyt másodfokon felmentsék, vagy legalábbis az első fokon kiszabott ítéletet enyhítsék. Az anyagot egy IBUSZ-út során vitte ki Bécsbe, és megmutatta a Párizsban élő újságírónak, Köves Tamásnak. Tímár cikket is írt „Az Onódy-ügy valódi háttere, avagy a gazdasági ügybe rejtett belső politikai harc Magyarországon” címmel. Kövestől azt remélte, hogy segít az anyagot nyilvánosságra hozni a nemzetközi sajtóban. Az újságíró meg is ígérte, hogy az Osztrák Kommunista Párt lapjában, a Volksstimmében közzéteszik az írást. A cikk azonban Sebes István bécsi magyar nagykövet asztalán kötött ki. Később egy ismeretlen levélíró azt állította, hogy az anyagot a bécsi amerikai nagykövetség első titkári beosztású diplomatájától szerezte, és ezzel „Tímár Magyarország számára káros adatokat szolgáltatott ki”. Sebes minderről jelentett feletteseinek.

1965. július 13-án tartóztatta le a rendőrség, miután megtagadott mindenfajta együttműködést az akkori legfőbb ügyész első helyettesével, Csendes Károllyal.

Arra akartak kényszeríteni, hogy egy teljesen valótlan nyilatkozatot tegyek egy nemzetközi sajtótájékoztatón. Meg kellett volna rágalmaznom a bécsi amerikai nagykövetséget azzal, hogy bele akar avatkozni a magyar igazságszolgáltatásba. Ha valaki jogászként egy ilyen nyilatkozatba belemegy, azt rendszerint másnap elüti egy autó, hogy ne tudjon visszavonni semmit.

Úgy vélte, hogy az akció hátterében a szovjet állambiztonsági szolgálat, a KGB húzódott meg. Amikor a Gyorskocsi utcában megkérdezte, mivel vádolják, a rendőrtiszt egy névtelen levelet gépelt le előtte, és közölte: ez alapján fogják elítélni. Így is történt.

„Sajtó útján elkövetett izgatás kísérlete”

A zárt tárgyaláson a bíró mindenáron igyekezett összekapcsolni a vádlottat az Onódy-üggyel.

Akár halálos ítéletet is kaphattam volna. Indítványoztam a tanács elnökének elmeorvosi vizsgálatát, mert egy névtelen levél alapján pereltek.

A Fővárosi Bíróság 1965. november 18-án kémkedés bűntettének elkövetése miatt hat év és hat hónap szabadságvesztésre, öt év közügyektől való eltiltásra, továbbá két darab tízezer forint értékű gépkocsi nyereménybetétkönyvének, siófoki házas ingatlanának és a vagyonát képező Volkswagen 1500-as típusú személygépkocsijának elkobzására ítélte.

Az ítéletet megfellebbezte. A másodfokú tárgyaláson bűncselekmény hiányában felmentették ugyan a kémkedés vádja alól, de helyette „sajtó útján elkövetett izgatás kísérletében” mondták ki bűnösnek. A Legfelsőbb Bíróság – szintén zárt tárgyaláson – 1966 februárjában hozta meg a jogerős ítéletet. A börtönbüntetést ugyan öt évre leszállították, viszont a vagyonelkobzást foglalkozástól eltiltással is megtoldották.

Heti kétszeri házkutatás

Meghurcoltatása a börtönben is folytatódott.

Egyszerűen belöktek a zuglói nyilasperben elítéltek közé. Akkor egy Pásztor nevű büntetés-végrehajtási őrnagy csak annyit mondott, hogy itt van ez a zsidó ügyvéd, ilyenek miatt vagytok bezárva. Nem kell vele elszámolni!

A huszonkilenc éves fiatalembert több olyan 56-os rab vette védőszárnyai alá, akit az 1963-as amnesztiakor nem engedtek ki a rács mögül. Csak három és fél év után, 1968 novemberében helyezték feltételesen szabadlábra.

Az egykori ügyvédből segédmunkás, majd technikus lett, de bárhol helyezkedett el, nem sokkal később mindenünnen kirúgták. Szabad- és ünnepnapjait refesként (rendőri felügyeletesként) a VII. kerületi rendőrség Kürt utcai helyiségében kellett töltenie, hetente kétszer pedig megalázó házkutatást is tartottak nála.

Az akkori hatóságok folyamatosan gondoskodtak arról, hogy anyagilag ne tudjak talpra állni.

Rájött azonban arra, hogy van egy lyuk a „védőhálón”. Tudniillik ha valakinek önálló műszaki gondolatai vannak, és azok külföldre is értékesíthetők, akkor – legalábbis anyagilag – talpra állhat. Összesen huszonhárom találmányára kapott szabadalmi oltalmat. Többek között egy olyan szörpre, amely az elfogyasztott hagyma kellemetlen utóhatásait szünteti meg. Ez volt a Timár-itóka rövidítése után a Timóka. Ebből a szörpből annak idején több mint tizenötezer vagont exportáltak. Aztán kitalálta a gyümölcsízű szénsavas patront is.

A büntetett előélethez fűződő hátrányok alól csak 1975-ben mentesítették, ám ügyvédi tevékenységét így sem tudta folytatni, mivel nem kapott feddhetetlenségi igazolást, de útlevelet sem. Ez utóbbi pótlására egy ötlete támadt:

Kiderült, csak akkor tudok külföldre utazni, ha sportoló leszek. Mivel már nem voltam tinédzser, egyetlen sportág adódott, amelyben első osztályba verekedhettem magam. Ez volt a bridzs, amit gyermekkorom óta műveltem. Egy év múlva megszereztem az első osztályú minősítést, és ezt követően sorra kaptam a bridzsszövetség útján a személyre szóló külföldi meghívásokat. Bridzsversenyzőként bejártam egész Európát, ötször voltam Amerikában.

Nincs üres íróasztal

A rendszerváltozás hajnalán, 1989-ben a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt a javára. A Legfelsőbb Bíróság 1989 decemberében felmentette az ellene emelt korábbi vád alól, és mivel bűncselekményt nem követett el, az akkori ítéletet – a bűnösség kimondása és a büntetés kiszabása miatt – törvénysértőnek minősítette. Tímár úgy okoskodott, hogy a legfelsőbb bírósági ítélettel a zsebében, negyed század után végre ismét ügyvédként praktizálhat.

Mintha az ügyvédi kamarában megállt volna az idő

– emlékezett vissza a kamarai eljárásra. A fegyelmi megbízott rögtön rátámadt: mit képzel, hogy még ebben az életben ügyvéd akar lenni? Aztán azt is a fejéhez vágták, hogy neki már semmi jogtudása nem lehet. Meg azt is, hogy aki beszennyezte az ügyvédség hírnevét, ne számítson arra, hogy visszakerül.

Ezt követően újra beadvánnyal fordult a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez és a legfőbb ügyészhez, amelyben megírta, hogy a bíróság törvényességi határozatát semmibe veszi az ügyvédi kamara. Erre ők átírtak az igazságügyi miniszterhez. Elvileg vissza kellett volna helyezni a 13. sz. Ügyvédi Munkaközösségbe, azonban 

 És mindez 1990 májusában, a hosszú évtizedek utáni első szabad választások után történt!

Mondanom sem kell, hogy ezek után csak formailag vállaltam velük közösséget, és a lakásomon kezdtem ügyvédkedni.

Négymillió forint kártalanítás

Felmentését követően teljes körű kártalanítást kért a bíróságtól. Keresetében a megalapozatlan elítélése miatt elszenvedett összes anyagi és nem anyagi, személyiségi jogaiban bekövetkezett valamennyi kárának megtérítését igényelte. Kérte abba a helyzetbe történő visszaállítását, amelyben lenne, ha a törvénysértő határozat nem született volna meg vele szemben.

1993. február 19-én a Fővárosi Bíróság a letöltött 40 hónapi szabadságvesztésre figyelemmel négymillió forint kártalanításban részesítette, míg az ezt meghaladó kérelmét egyéb törvényes útra utasította. Az ügyvéd nem nyugodott bele a döntésbe, mert 1993. június 29-én a Magyar Állammal szemben, bírósági jogkörben okozott kármegfizetésére kötelezés iránt terjesztett elő kereseti kérelmet, amiben utóbb – a bíróság felhívására – alperesként a Fővárosi Bíróságot jelölte meg. Kereseti kérelmében arra utalt, hogy az eddig eljárt büntetőbíróságok igényét csak részben bírálták el, és hogy az 1965. július 13-ától 1990. február 1-ig terjedő időre nézve nem kapott semmiféle kártérítést. A kárigénye 46 millió forint volt.

A Legfelsőbb Bíróság a kérelem elbírálására – összeférhetetlenség miatt – a Fővárosi Bíróság helyett a Pest Megyei Bíróságot jelölte ki. És bár a Pest Megyei Bíróság a kérelmet a jogalap tekintetében alaposnak találta, a közbenső ítéletet a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte és a pert megszűntette. A legmagasabb bírói fórum indoklásában rámutatott, hogy

az állam a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik.

A Lex Tímár

A kilencvenes évek első felében három nagyobb témakörben is indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezekben

1. a képviselők visszahívhatóságát szerette volna elérni;
2. az államosítások ügyében az eredeti tulajdoni állapot visszaállítását vagy a Polgári törvénykönyv szerinti teljes es tényleges kártérítést szorgalmazta;
3. a volt politikai üldözöttek teljes erkölcsi, jogi és anyagi rehabilitálást kezdeményezte.

A képviselők visszahívhatóságával kapcsolatos indítványát elutasították, viszont az államosításokat alkotmányellenesnek minősítették. Igaz, ez csak felsiker volt, mert az alkotmánybírák hozzátették:

Ami a politikai üldözöttek kártérítését illeti, itt teljes győzelmet aratott, ugyanis a bírák kimondták, hogy a büntetőeljárási törvény kártalanítási szabályai sértik az alkotmányt.

A kormány törvényjavaslata azonban mindezt figyelmen kívül hagyta volna, mert eredetileg úgy rendelkezett, hogy ezekben az ügyekben is kárpótlási jegyekkel történhet a kártalanítás. Ekkor valamennyi parlamenti képviselőhöz levelet írt, mire a kormány módosította a javaslatát, és a tizenkilencedik paragrafushoz hozzábiggyesztette a Lex Tímárt. Vagyis 

Ítélet Strasbourgban

A saját ügyében viszont újra zátonyra futott, mivel az Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB határozatában leszögezte:

A jogállami alkotmányt megelőző időben az állam kártérítési felelőssége személyi károkozásért egyáltalában nem, illetőleg csak nagyon korlátozott mértékben állt fenn.

Nem adta fel, rendületlenül írta tovább a bírósági és az alkotmánybírósági beadványait, mert – mint fogalmazott – a lopott holmi visszajár. Csakhogy 2001. június 5-én a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa írásbeli eljárás keretében elutasította a panaszát. A bírák szerint az alsóbb bíróságok eljárása, különösen a bizonyítás módja, amelyet a kártérítésre vonatkozó büntetőeljárási normák szabályoztak – összhangban állt a polgári perrendtartás rendelkezéseivel.

Mivelhogy kimerítette a hazai jogrendszer által biztosított összes jogorvoslati lehetőséget, 1997. március 30-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult vagyoni és nem vagyoni kárainak teljes megtérítése céljából. A strasbourgi bírák azonban előbb „idő előttinek” minősítették az előterjesztését, a belső jogorvoslati lehetőségek ki nem merítésére hivatkozva, majd – többszöri tiltakozása után – kerek hat esztendő elteltével, 2003. február 20-án hozott ítéletükben elismerték, hogy az eljárás elhúzódása miatt a kérelmező nem vagyoni kárt szenvedett, ezért nyolcezer eurót ítéltek meg számára.

Epilógus

Tímár György több mint fél évszázada indult kálváriája tehát nem zárult happy enddel. Hiába vett részt 1989-ben a Kisemmizettek Egyesületének alapításában, majd vállalt képviselőséget is a Kisgazdapárt színeiben, mert elmondása szerint ez volt az egyetlen párt, amely programjába emelte a teljes reprivatizációt, soha nem kapta vissza azt a vagyont, azt a negyedszázadot, amit törvénytelenül elvettek tőle. Összesen négymillió forint kártalanítást kapott a börtönéveiért és nyolcezer eurót az igazáért folytatott eljárás elhúzódásáért. Pedig szerinte a rendszerváltozás lényege az igazságtétel lett volna, de a régi rendszer súlyos visszaéléseinek feltárása, a bűnösök felelősségre vonása és a kisemmizettek megfelelő elégtétele elmaradt. Tímár György hosszú betegség után, 2021. január 15-én hunyt el.