Még egyszer a Burai-perről, avagy kiderülhet-e valaha az igazság?

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának részvételével folyó kutatás során állították össze az 1945. február 4-től az utolsó halálbüntetés végrehajtásáig, 1988. július 14-ig hazai bíróságok jogerős ítélete alapján kivégzettek névsorát. A több mint 1200 nevet tartalmazó listán az államellenes (politikai), a háborús és népellenes, valamint a köztörvényes bűntettek vádjával elítéltek is szerepelnek.

A Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke és Zinner Tibor történész által vezetett kutatás szerint a halálos ítéletek kilencven százalékát 1945 és 1961 között hajtották végre. A Rákosi-diktatúra legsötétebb időszakában (1950–1952) és a kádári megtorlás csúcsra járatásának idején (1957–1959) egyaránt mintegy 300-300 embert hurcoltak vérpadra. Ebben a hat évben csaknem ugyanannyi embert végeztek ki, mint a többi harmincnyolcban összesen.

Az adatsorok összeállításakor elsődleges forrásként különböző (büntetés-végrehajtási, bírósági) irattári nyilvántartásokat használtak, ezeket, ahol tudták, összevetették a levéltárakban őrzött, fennmaradt peranyagokkal, valamint átböngészték a korabeli sajtó esetleges híradásait is. A kutatás vezetői is hangsúlyozták, hogy

a rendelkezésre álló kontrollforrások hiányos és töredékes volta miatt a táblázat nem tekinthető véglegesnek, az adatok pontosítását tovább folytatjuk.

Tévesen elítéltek felmentése

Az Alkotmánybíróság több mint három évtizede, a 23/1990. (X. 31.) AB-határozattal törölte el hazánkban a halálbüntetést. Az ügy előadó alkotmánybírója, Ádám Antal (1930–2020) utóbb így kommentálta a döntést:

A tes­tület hu­szonnégy fő ér­vet so­ra­kozta­tott fel álláspontja mellett, mi­köz­ben hosszú hónapokon át huszonhárom kontra­érvet is megvizs­gált. A vélet­len úgy hozta, hogy a huszonnegyedik érv a jus­tiz­mord volt, azaz ha valakit tévedésből kivé­geznek, nem lehet újraélesz­teni, a téves ítélet alapján vég­rehaj­tott kivég­zést soha nem le­het helyre­hozni.

A justizmord általában egy folyamat eredménye, és korántsem csak a végső döntést meghozó bíró egyedüli felelőssége; azaz a nyomozási szakban elkövetett hibák, tévedések óhatatlanul hozzájárulhatnak a tárgyalási szakban meghozott téves ítélethez.

Az Egyesült Államokban működő Innocence Projekt az elmúlt három évtizedben 362 (!) tévesen – jellemzően halálra vagy súlyos börtönbüntetésre – elítélt személyt mentetett fel DNS bizonyítékok alapján. Az esetek több mint kétharmadában az elítélésnél döntő szerepet játszott, hogy egy vagy több tanú tévesen azonosította a terheltet.

Hazánkban nem készült ugyan átfogó vizsgálat a köztörvényes bűncselekmény miatt ártatlanul elítéltekről, de a húsz évvel ezelőtti móri ügy is szemléletesen példázza, hogy a megtévesztő tanúvallomások teljesen félrevezethetik az igazságszolgáltatást. A 2004-ben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélt Kaiser Edét öt évvel később felmentették a móri bankrablás vádja alól, ugyanis kiderült, hogy bár sok más bűncselekményt elkövetett, a 2002. május 9-i mészárláshoz nem volt semmi köze.

Kaiser ügyvédje egyébként már a védőbeszédében kiemelte, hogy a szemtanúk leírásai oly mértékben különböznek egymástól, ami önmagában kétségessé teszi megfigyelésük helyességét, és többször olyan személyt választottak ki, köztük a védencét, aki egyáltalán nem hasonlított arra, akit korábban leírtak.

A bizonyítékok királynője

Érdekesség, hogy az Innocence Projekt adatai szerint a tévesen elítéltek több mint negyede hamis beismerő vallomást tett, tehát úgy vállalt magára egy bűncselekményt, hogy azt nem is ő követte el. Sokszor a nyomozók vezetik rá a gyanúsítottat a „helyes” válaszra, a bűntett elkövetésével kapcsolatos körülményekre, úgynevezett taktikai blöfföt alkalmazva. De az is gyakori, hogy a gyanúsított tudatosan vállalja magára az elkövetést, legtöbbször érzelmi okból vagy éppen a valódi elkövetőtől való félelmében, esetleg fenyegetés, kényszer hatása alatt. A sztálini büntetőjog apostola, Visinszkij főállamügyész (1883–1954) hirdette meg azt a tételt, hogy „a bizonyítékok királynője” a terhelt beismerő vallomása. Ez a felismerés nem is maradt meg elméleti síkon, hiszen a későbbiekben a kipréselt, kicsikart, kivert beismerő vallomások százezreket juttattak börtönbe, munkatáborba, a Gulagra vagy éppen a bitófára.

A téves ítéletekhez vezető okok között van még:

• a rossz védőügyvéd,
• a szakértői hiba és nem utolsósorban
• a bíró személye.

Bárándy György (1919–2014) ügyvéd így látta a büntetőügyekben a bíró szerepét:

A bíró a vádiratból értesül először egy ügyről. Rászignálják, beviszik hozzá, átveszi, elolvassa a vádiratot. Bármennyire is igyekszik, hogy tárgyilagos maradjon, tudat alatt akkor is benne van az, hogy vádiratom van, ami szerint ez az ember bűnös.

A bíró a jegyzőkönyvek összevetésével, a tárgyaláson felvett bizonyítás alapján zárja ki az ellentmondásokat. Sokat nyom a latban a bíró bizonyítékértékelő szerepe is, ami adott esetben odáig vezethet, hogy egyes bizonyítékokat megfelelő indok nélkül figyelmen kívül hagy vagy nem súlyuknak megfelelően értékel.

És végül ne feledkezzünk meg az egyik leggyakoribb okról, a külső nyomásról. Egy-egy nagy közérdeklődést, közfelháborodást kiváltó ügyben igen hatalmas lehet a közvélemény nyomása, amely a nyomozókat, az ügyészeket, de a bírókat is befolyásolhatja. Nem beszélve a politika nyomásáról, amely közvetve vagy akár közvetlenül is kihathat az ítéletre. Mint például az 1969-ben készült, de csak 1979-ben bemutatott, A tanú című filmszatírában látható bírósági ügyben, amelyet egyébként a Rajk-per ihletett.

A martfűirém-ítélet

Nagy külső nyomás nehezedett az 1957-ben elkövetett martfűi gyilkosság nyomozóira is, akik egy cipőgyári munkásnő emberölési ügyében kutattak a tettes után. Rá is találtak gyorsan a nő barátjára, Kirják Jánosra, aki nem tudott elfogadható alibivel szolgálni a gyilkosság időpontjára. Garai Géza ügyész ezt követően Kirjákot átszállíttatta a törökszentmiklósi rendőrkapitányságra, ahol „súlyos testi bántalmazással kényszerítették arra: tegyen beismerő vallomást”. A bíróságot az sem befolyásolta, hogy a gyilkosság éjszakáján egy mozdonyvezető a reflektorok fényében látta a valódi elkövetőt.

A bíróság azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a tanú szembesítéskor nem ismerte fel a vádlottban az elkövetőt. Kirjákot a Szolnok Megyei Bíróság mégis halálra ítélte, és csak fellebbezés után változtatták a halálbüntetést jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre.

A magányos nők elleni gyilkosságok azonban évekkel később folytatódtak. Ekkor fogták el a valódi tettest, Kovács Pétert, aki négy emberölést és két sikertelen támadást is beismert. A Szolnok Megyei Bíróság őt is halálra ítélte, és a Legfelsőbb Bíróság ezúttal jóvá is hagyta az ítéletet. A martfűi rémet 1968. december 1-jén végezték ki.

Kirják János tíz év és nyolc hónapot töltött teljesen ártatlanul a szegedi Csillag börtönben. Az államtól 110 ezer forint kártalanítást kapott.

Burai Árpád kromoszómái

A magyar kriminalisztika történetének egyik legkegyetlenebb és egyben talán legrejtélyesebb bűnügye 1966. szeptember 13-án történt Mezőtúron. A tettes három asszonyt és két kislányt ölt meg baltával. 

A Legfelsőbb Bíróság előbb alapvető eljárási hiányosságok miatt hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét, majd új eljárás után, amelynek bírája, Lomjapataky Béla (1914–2009) is megbízható kádernek számított, hiszen az 1956-os forradalom utáni megtorlások során három halálos ítéletet is kihirdetett, jóváhagyta Burai büntetését, akit 1968. szeptember 14-én ki is végeztek. Két és fél hónappal korábban, mint az igazi martfűi rémet, Kovács Pétert, akinek az ügye egészen Kádár Jánosig („Lássa: Kádár elvtárs!”) jutott. 

Mint megírtuk, a történtek után évtizedekkel egy újságíró, aki a hetvenes években főállásban humángenetikával foglalkozott, a leghatározottabban állította, hogy a valódi elkövető utóbb előkerült, és őt is felakasztották. Bár az informátor a Burai-per aktáit annak idején behatóan vizsgálta, a tényleges elkövető nevét nem ismeri.

Elmondása szerint a korabeli büntetőeljárásban kulcsszerepet kapott a genetika, hiszen akkor végeztek hazánkban először gyanúsítotton kromoszómavizsgálatot. Az analízis meglepő eredményt hozott, hiszen Burainak a normálisnak tartott 46 kromoszómánál eggyel több, 47 volt.

A plusz genetikai részecske egy, a férfiasságért felelős Y volt, vagyis a gyilkossággal vádolt Burai szexkromoszómája így nézett ki: XYY. Hasonlóval nálunk addig még nem találkoztak, ugyanis az ilyen kutatások Magyarországon több évtizedes lemaradásban voltak az angolszász országokkal szemben. Akkoriban a szakirodalomban elterjedt, hogy az XYY-kromoszómások, akiknek testi adottságai amúgy semmiben sem különböznek a többi férfitól, viszonylag nagy számban fordulnak elő egy skóciai börtönben. Ebből aztán arra következtetésre jutottak, hogy a férfikromoszóma többlete agresszívebb jellemet eredményez. Azóta kiderült, hogy erről szó nincs. Igen ám, de a Burai-ügyben vádat emelő ügyész és az eljáró bíró is ebből, az akkor még nem cáfolt tételből indult ki. Így történhetett meg, hogy 

Ennek az értékelésnek azért volt jelentősége, mert Burait a büntetőeljárás során olyan agresszív bűnözőnek állították be, aki minden további nélkül képes több embert különös kegyetlenséggel megölni. Jóval később, a börtönbe került rabok körében végzett teljes körű kutatások viszont azt bizonyították, hogy az XYY-kromoszómások között nincsenek élet elleni bűncselekményt elkövetők, viszont szignifikánsan nagy számban vannak megrögzött bűnözők. Burai korábbi bűnlajstroma is hosszú volt: elkövetett ő súlyos testi sértést, hivatalos személy elleni erőszakot, garázdaságot és önbíráskodást is, de egyetlen cselekedete se irányult élet kioltására.

Régi lezárt ügyek megbolygatása

Pálinkás György (1929–2004), az egyik legismertebb büntetőbíró Requiem egy jogintézményért című cikkében kereken tagadta, hogy konkrét köztörvényes (nem politikai) bűncselekményben Magyarországon justizmordra került volna sor. Tóth J. Zoltán jogászprofesszor A halálbüntetés kérdései: a humanitás, a szükségesség és a justizmord problémái című tanulmányában viszont ellenvéleményének adott hangot:

Valójában azonban nem vehetjük ezt bizonyosra, hiszen a hatóságoknak Magyarországon sem érdeke, hogy régi lezárt ügyeket megbolygassanak csak azért, hogy kiderítsék saját hibáikat és rehabilitáljanak egy halottat.

Egy nevének elhallgatását kérő büntetőjogász Burai vagy más halálra ítélt esetleges ártatlansága kapcsán nehezen elképzelhetőnek nevezte, hogy ilyen súlyú bűnügyekben hosszú évtizedekig titokban maradhasson a valódi gyilkos személye. Szerinte ez legfeljebb csak úgy történhetett meg, ha a tényleges elkövető egy másik bűncselekmény miatt került később bíróság elé, és az általa elkövetett bűntett önmagában is elegendőnek bizonyult a halálbüntetés kiszabására.