Valér
2 °C
8 °C

Az MNK utolsó május elsejéje

2008.05.01. 09:00
A Magyar Népköztársaság utolsó május elsejéje már semmiben sem idézte a korábbiakat. Nem voltak dísztribünről erőltetett mosollyal integető pártvezetők, nem voltak transzparensek a Népszabadságban közzétett kötelező jelszavakkal, nem hordoztak politikusportrékat a felvonulók. Hát akkor mi volt?

Hideg, esős idővel búcsúzott az utolsó szocialista május elseje, a korabeli tudósítások mégis keveslik azt a több tízezer embert, akik részt vettek a Felvonulási téri nagygyűlésen. (Fiatalabbak kedvéért: ezt ma 56-osok terének hívják.)

A Népszabadság vezércikke sem kerülte meg: miért voltak annyira kevesen? „Talán nemcsak a rendkívül rossz időjárás miatt. S talán nem is a sokfelől érkező invitálás miatt. A távolmaradásra késztető okok között – hiszen együttvéve a sokféle helyszínen kevesebben gyűltek össze, mint valaha – a közvélemény-kutatók bizonyára kimutatnák azt is: nemcsak a meteorológia barométere, hanem a politikai bizalomé is alacsonyan állt ezen a május 1-jén. Nehéz volt a szónokok dolga, mert nehéz ma olyasmit mondani, ami hiteles, s szívesen hallgatott.”

Kattintson!

A dísztribün ezúttal üresen maradt, a vezetők – Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, Németh Miklós miniszterelnök, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, Jassó Mihály, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Bielek József, a Fővárosi Tanács elnöke és Nagy Sándor, a SZOT főtitkára – az ország helyzetéhez illő alkalmi emelvényen álltak.

Újdonság volt, hogy az ünnepség a Himnusszal kezdődött, és a transzparenseken nem előre megbeszélt jelszavakat olvashattak Grószék az emelvényről: „Lakást, létbiztonságot minden családnak!”, „Erős, független szakszervezeteket!”, „Adó vagy gyermek”, „A nyugdíj nem kegydíj”, „Munkás nélkül nincs reform”, „Nyilvánosságot, sajtószabadságot!”.

A politikából csak az elmúlt években kikopott Nagy Sándor SZOT-főtitkár hangja is új volt. Annak az embernek a hangja, aki - ha már nem tudja befolyásolni a történéseket - igyekszik az élére állni: „Érdekeltek vagyunk abban, hogy jogállamban éljünk, hogy munkánk alapján boldoguljunk, hogy tisztább emberi viszonyokat teremtsünk, hogy ismét legyen tartásunk, egészséges nemzeti önbecsülésünk, hogy életünkből száműzzük a hazugságokat, így gyermekeinkre, unokáinkra elvállalható örökséget hagyhassunk, hogy mindez ne egyszerűen csak a dolgozó emberek, a családok millióinak érdekében, még kevésbé csupán rájuk hivatkozva történjék, hanem részvételükkel, általuk. Ez az egyetlen garanciája a változások valódiságának.” (Külön elemzést érne, hogy a fenti, nem is túl merész kívánságlistából mi valósult meg mára.)

Grósz Károly semmit sem ígért, ami nem beváltható, sőt – utalva az aznap a Jurta Színházban vitát tartó ellenzéki pártokra –, megígérte, hogy az ígérgetések versenyében nem vesz részt. A nagygyűlés után Grósz lement a tömegbe, ahol hagyta, hogy szeretgesse őt a nép. Mindez a rendszer összeomlásának évében. Nem tudjuk nem szóba hozni, hogy a rendszerváltás után tizennyolc évvel az utódpárt MSZP pártelnöke ezt ma már bajosan teheti meg. (Az igazsághoz tartozik, hogy alig egy évvel később Grósz sem tehette már meg, az akkor még Leninvárosnak nevezett Tiszaújvárosban tüntetők inzultálták, amikor televíziós vitára érkezett a városba.)

Grósz az ünnep délutánján a Népszabadság klubjának vendége volt, ahol a kékfényes Szabó László mellett a nézők tettek fel kérdéseket. Egyikük Kádár János egészségi állapota felől érdeklődött. (Kádár néhány héttel korábban mondta el, már megbomlott elmével, a lelkifurdalás súlya alatt, az MSZMP KB ülésén a megdöbbent tagok előtt híres-hírhedt utolsó beszédét: „Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én felelősségemre gondolok”. A beszédet a közvélemény elől eltitkolták.) Grósz megmondja, hogy Kádár nincs jól, kiújult egy tüdőbetegsége, amit – fontos kitétel – Horthy börtönében szerzett. Kádár Rákosi börtönében is ült, a Rákosi-korszakról viszont Grósz évekkel korábban büszkén jelentette ki: „Az ötvenes éveket mi csináltuk!”

Gyurcsány Ferenc nevét is őrzik a tudósítások: a Demisz alelnökeként vett részt egy fórumon, de hogy mit mondott, mondott-e valamit (bizonyára), azt már nem közölték a lapok.

Egy valamiben viszont ez a május elseje is olyan volt, mint a boldog kádári békeidőké: estére megteltek a fővárosi detoxikálók.

Mit ünneplünk május elsején?

Május 1-je 1890-től egy évszázadon át a munkások nemzetközi ünnepe, a munka ünnepe volt, az 1990-es évektől a munkavállalók szolidaritási napja.

Az ünnep előzményei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követeléseit, köztük az addig 10-14 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, s a megmozdulások hatására 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain. A nagy előrelépés 1856. április 21-én történt: ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, s a parlament elé vonulva követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Akciójuk sikerrel zárult, a rövidebb munkaidő ellenére még a fizetésük sem lett kevesebb. Angliában a 10 órás munkaidő is csak az 1870-es évekre vált általánossá.

1866-ban az I. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek első nemzetközi egyesülése) genfi kongresszusán alapelvként fogadták el: "A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé".

A XIX. század második felében az Egyesült Államokban is napirendre került a nyolcórás munkanap követelése, s voltak olyan államok, ahol ez törvénnyé is vált. Az akkor alig ötvenezer tagot számláló Amerikai Munkásszövetség (AFL) 1884. évi, chicagói kongresszusán azt ajánlotta a törvényhozóknak, hogy 1886. május 1-jétől az országban mindenütt vezessék be a nyolcórás munkanapot. Sztrájkot hirdettek erre a napra, és 350 ezren le is tették a munkát. Milwaukee-ben a rendőrök a tömegbe lőttek, kilencen áldozatul estek a golyóknak, de végül is sikerrel járt a megmozdulás: az állami alkalmazottak számára bevezették a nyolcórás munkanapot.

Chicagóban a sztrájk hatástalanításához sztrájktörőket alkalmaztak. A munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, amelynek négy ember esett áldozatául. A helyi anarchista vezetők a Haymarket térre másnapra tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, de ott provokátorok a tömegbe bombát hajítottak, amely egy rendőrtiszt halálát okozta. Megtorlásul nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s bizonyítatlan vádak alapján el is ítélték őket, közülük négyet 1887-ben kivégeztek. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s ezeket nemzetközi szintre emelik.

Ezt a döntést erősítette meg a II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben Párizsban. Úgy határozott, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezése érdekében. Magyarországon is először 1890-ben tartottak május 1-jei tömegdemonstrációt. Az Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a "munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé" nyilvánították.

A munkásünnep - amely időnként nem volt mentes véres eseményektől sem - a XX. század folyamán a legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát, különösen a Szovjetunióban, majd a II. világháború után létrejött szocialista blokk országaiban. Hivatalos állami szabadnap lett, amelyen nagyszabású, látványos felvonulásokkal a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat ünnepelték. A munka ünnepét a múlt század kilencvenes éveitől - a szocialista rendszerek bukása után - a munkavállalók szolidaritási napjának nevezik, s a külsőségek elhagyásával sok helyütt majálisokat rendeznek ezen a napon. A világ számos nagyvárosban a szakszervezeti szövetségek szerveznek megmozdulásokat, melyeken főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj, a munkahelyek megőrzése szerepel központi kérdésként.

Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. XII. Piusz pápa 1955. május 1-jén rendelte el Jézus ács nevelőatyjára emlékezve.

(MTI)