A verekedő plébánostól a cölibátus feloldásáig

2008.11.14. 18:02
A katolikus egyház szerint az ember eredendően bűnös lény, akinek meg kell bocsátani, de nem kell nagy felhajtást csapni körülötte. Ez persze a közvélemény szemében rossz kommunikációnak, késlekedésnek is tűnhet. Az elmúlt évek katolikuspap-botrányairól kérdeztük Tomka Miklós vallásszociológust.

A múlt hétvégén nagy botrányt kavart, hogy a győrvári plébános megverte a falu postását, volt sekrestyését. Az eset kirívó, bár a katolikus egyháznak szolgáló papok az elmúlt években többször is a bulvárlapok címlapjára kerültek már.

A rádi plébánost nyugdíjazták, mert a telefonjáról szex-sms-t küldött egy ministránsfiúnak, a borsodi Béla atyáról kiderült, hogy két gyermeke is van, a halászi plébános egy zsarolási ügy miatt felakasztotta magát, a dejtári pap pedig saját zsebre misézett.

Valamennyi esetben közös volt, hogy a katolikus egyház hosszasan késlekedett, nem lépett azonnal. A győrvári plébános a verekedés után két nappal még misézett, és úgy néz ki, hogy most vasárnap is szólhat a híveihez.

„Amikor egy papot felszentelnek, és beosztást kap egy szerzetesrendhez vagy egyházmegyéhez, automatikusan jogot kap a misézésre is – mondta Tomka Miklós vallásszociológus. – Ezt a jogot csak akkor vonják meg tőle, ha az egyházi bíróság súlyos ügyben elítéli. Ilyen lehet az eretnekség, az engedelmesség megtagadása, a köztörvényes bűnözés. Az egyháznak nem nagyon van módja közvetlenül letiltani egy papot. Lehetne diszkréten azt mondani: jobb lenne, ha elmennél pihenni. Kérdés, célszerű-e. A papot nem valamiféle szent embernek kell tekinteni, hanem botladozónak, mint bármelyikünk.”

Az, ami a közvélemény szemében ügyetlen kommunikációnak, késlekedésnek tűnik, a vallásszociológus szerint nem feltétlenül az. Minden keresztény vallás jellegéből adódóan abból indul ki, hogy az ember bűnös lény, akinek a bűneit meg kell bocsájtani, és nem kell nagy felhajtást csinálni körülötte. A feszültség abból adódik, hogy a közvélemény ilyenkor – ahogy politikai vagy más közérdekű ügyekben megszokhatta – vár valamilyen felsőbb intézkedést, nyilatkozatot. (Az egyház vélhetően plébánosaira bízza, hogyan kezeljék ügyüket a nyilvánosság előtt. A győrvári plébános például nyilatkozott a sajtónak, vasárnapi miséjére beengedte a kamerákat, a négy évvel ezelőtt önkényeskedéssel vádolt dejtári plébános teljesen elzárkózott a nyilvánosságtól.)

A papok áthelyezése attól is függ, milyen viszonyban van a helyi közösséggel. Ha a helyiek végképp nem tolerálják, a papot elhelyezik. Amúgy is két-három-négy évente költözniük kell, hogy minél több területet megismerjenek, és ne váljanak egyetlen helytől, csoporttól függővé.

A papok a második világháború előtti időszakkal ellentétben a helyi elitnek sem feltétlenül tagjai már. Benne van ebben a rendszerváltás előtti évtizedekből eredő papokkal szembeni gyanakvás is. Tomka Miklós szerint ebből is következik elidegenedésük környezetüktől. És a helyi elitbe történelmi okokon túl azért is nehéz betörniük, mert hétvégenként, amikor más ember a barátjával találkozik, társaságba jár, ő misézik, hitoktatói feladatai vannak, esketnie, temetnie kell.

Mindennek tetejében a katolikus egyháznak még a paphiánnyal is meg kell küzdenie, bár ez korántsem olyan súlyos probléma, mint korábban. Mostanra beállt a létszám, évek óta nagyjából annyi papot szentelnek fel, sőt kicsit többet is, mint ahányan visszavonulnak, meghalnak. A papi feladatok egy részét, például a sok időt elvivő temetést olyan emberek is végezhetik, akiket a helyi közösség tisztel, becsületesnek tart, akik kitűnnek aktivitásukkal az egyházközösségből. Az más kérdés, hogy sokan kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy hozzátartozójukat a plébános temesse.

A papok terheit tovább csökkentette, hogy a rendszerváltás után már nem csak papok lehettek hitoktatók. A világi iskolákban mára szinte csak civilek végzik a hitoktatói munkát.

A papi elmagányosodás ellen érdekes kísérletet dolgoztak ki Hollandiában, ahol több pap lakik együtt, nálunk viszont ez a rendszer nem működhet mindenhol. Hollandia sűrűn lakott ország kis távolságokkal, Magyarországon jóval távolabbra kéne hazajárniuk a papoknak, így romlanának a személyes kapcsolataik az egyházközségükben. Nálunk a rendszeres összejárás lehet a megoldás: néhány, egymással jó viszonyban lévő pap minden héten együtt tölt egy délutánt. A tizenöt-húsz éve elkezdett gyakorlat egyre inkább terjed.

Az elmagányosodás ellen az igazi megoldás a cölibátus feloldása lenne. Tomka Miklós szerint a közhiedelemmel ellentétben a szex csak másodlagos vagy harmadlagos, a legfontosabb az, hogy végre lenne egy ember, akivel minden gondjukat megbeszélhetnék, és házastársuk és gyermekeik hazahoznák a világ dolgait, amiktől a papok most még el vannak zárva. Jellemző, hogy nyitottságban óriási különbség van a protestáns lelkészek és a katolikus papok között.

A cölibátus feloldása ugyanakkor újabb problémákat hozna. Megnőnének a pap költségei, még kevesebb lenne az idejük. A plébánosok most jó, ha hatvan-hetvenezer forintot keresnek havonta, ebből családot nagyon nehéz lenne fenntartani, még akkor is, ha a lakhatásukra nem kell költeniük, az egyházközségtől pedig ellátást kapnak.

Ezzel együtt a vallásszociológus szerint csak idő kérdése a cölibátus feloldása, ami nem feltétlenül attól függ, ki a pápa. Minden új elképzelés megvalósulásához idő kell. A cölibátust Ázsiában vetik el leginkább, ott, ahol a leggyorsabban növekszik a hívek száma. Ázsiában ugyanis a nőtlenségnek (és a férjtelenségnek) nagy a presztízse, és nem csak a katolikus egyházban. Egy biztos, a papi nőtlenség feloldásának teológiai akadálya nincs.

A győrvári eset után felmerült, hogy létezik-e valamiféle pszichológiai alkalmassági vizsga, amin minden papnövendéknek át kell esnie. Tomka Miklós szerint van, és egyre erősebb a szerepe. Részben a pedofil- és a melegügyek miatt szigorítottak, de nem közvetlenül a papok szexuális hajlamait, hanem a személyiségük érettségét vizsgálják. Tizenöt éve még szinte mindenkit felvettek, mivel élt még a pártállami gyakorlat, amikor az állam igyekezett a fiatalokat minden eszközzel lebeszélni a papi hivatásról. Ma már erősebben szűrnek. Most már előfordul, hogy a jelentkezőnek azt tanácsolják, egy-két évig dolgozzon még, akár segítenek is neki elhelyezkedni.

A papok képzése ma öt-hat évig tart, a kollégiumban minden idejük be van osztva, és ketten figyelnek folyamatosan a növendékekre, egy lelki gondozó és egy osztályfőnök. Előfordul, hogy a papként végzett diákot éretlennek találják még a hivatására. Ilyenkor elküldik világot látni, és érzékeltetik vele, akkor sem sértődnek meg, ha megnősül. (A volt NDK-ban a végzetteknek kötelező volt elmenni egy évre civil helyre dolgozni.) A lemorzsolódás egyébként nagyon kicsi, a felvettek kilencven százalékából pap lesz.