Papp Szabi: Azonnal elárulom a PIN-kódomat bárkinek

Papp Szabi talán a legmókásabb karakter a TV2 Sztárban Sztár című műsorának zsűritagjai között. A Supernem frontembere immáron negyedik alkalommal ül a döntnökök asztalánál, hogy véleményezze a különféle sztárelőadókat megformáló versenyzőket. Bár korábban hosszú éveken keresztül padlógázzal nyomta a rock and rollt és amennyire lehetett, távol tartotta magát a bulvártól, a műsornak köszönhetően az utóbbi években már a magazinok is felfedezték maguknak az énekest, akinek ennek ellenére is sikerült megőriznie a hitelét a szakmában.

Az ország egyik legautentikusabb punkrockerarcaként számon tartott kétgyermekes családapával a budapesti Robot klubban vitattuk meg az életében bekövetkezett változásokat, de az aktuális projektjeiről is beszámolt, és az is kiderült, miért marad ki az online téren zajló vitákból, és min jár az agya, amikor egymagában ücsörög egy fotelben.

Mit kell tudni a helyről, ahol vagyunk?

A Robot egy óriási fúzió része, ahol egyszerre több szórakozóhely működik, mi képviseljük a rock vonalat. Annak idején a feleségem és az én fejemből pattant ki, hogy kellene nyitni egy klubot. Később megismertünk olyan szakavatott kollégákat, akik akkor már a vendéglátásban dolgoztak, és tulajdonképpen sok ember együttes munkájának eredménye, hogy ez a hely létrejött. Marha jól megy, mondom ezt úgy, hogy nyilván nem csak a profitorientáltság a lényeg. Folyamatosan figyeljük, milyen zenekarok működnek a világban, értve ezalatt a külföldi, fiatal bandákat, meg a feltörekvő, magyar zenekarokat is, amelyek alternatív punkrock, hardcore, heavy metal vonalon mozognak. De vannak olyan kult és huligán zenekarok is, akik már abbahagyták a zenélést, de még összeállnak néha és előszeretettel jönnek hozzánk játszani. Tokióból és Los Angelesből is érkeztek már fellépők, nem beszélve a közeli országokról, úgyhogy tényleg egy álmunk vált valóra ezzel. Az egész szellemiségét mi találtuk ki, még azt is, mi kerüljön a falakra. A klub egyfajta olvasztótégelye azoknak a fiataloknak és a velem egykorú, nevezhetjük idősebb embereknek is, akik ebben a zenei világban nőttek fel. Őket szolgáljuk ki – folyik a pia, óriási a röhögés, mindenki szép és jól öltözött.

Vendéglátós-zenészként akkor önt duplán érte veszteség a járvány miatt.

Sokként érintett ez az egész, elsősorban a Robot szempontjából, mert azért indítottuk be a vállalkozást, hogy több lábon álljunk. Autófényező műhelyt is nyithattam volna, de bármennyire szeretem az autókat, ilyesmihez nem értek. A szórakoztatáshoz viszont igen, a kapcsolatrendszeremből fakadóan pedig kézenfekvő volt, hogy a zenélés mellett egy klubot működtessek és ezáltal legyen a családnak egy másik bevételi forrása. 2020 márciusában aztán be kellett zárni. Épp a Pilvakerre próbáltunk, amikor szóltak, hogy elmarad, aztán hívott a menedzserünk, hogy a Supernem is off, és már elkezdték bedeszkázni a Robot ablakát. Úgyhogy

nekem totál elvágtak egy nap alatt mindent, amit szeretek csinálni és amiből pénzem van. 

A zenekar szempontjából viszont valahol jólesett, hogy leálltunk, mert mi nagyon intenzív zenét játszunk és nagyon megszórakozunk minden koncertet. A klub- és a fesztiválszezonban reggeltől estig bulizunk, egyszerűen ilyenek vagyunk, ezt csinálom megállás nélkül 20 éve. Terveztem is már egy szünetet, hogy beinduljon a kreatív énünk, mert ha mindent kizenélsz a színpadon, meg otthagysz az autópályán és a benzinkúton, nagyon nehéz egyről a kettőre jutni. Úgyhogy tényleg jót tett az agyunknak a leállás, vissza tudtam építeni, amit korábban leépítettem, és igyekeztem előnyt kovácsolni ebből a helyzetből. A családnak is jó, hogy többet voltunk együtt, persze próbálok óvatosan fogalmazni, hiszen a járvány miatt emberek haltak meg, remélem mindenki érti, hogy mire gondolok. Nyilván akinek tudtunk, segítettünk és közben figyeltünk és fohászkodtunk, hogy kilábaljunk a Covid-helyzetből. Most meg kitört a háború! Erre mit mondjak? Egyszerűen agyrém.

A zenészeket azért eléggé húzták is, ezek szerint akkor ez annyira nem viselte meg.

A zenészeket bántották, folyton megkapták, hogy keressenek rendes munkát, ami szerintem egy kissé unintelligens húzás volt. Aztán elkezdődtek az interneten az acsarkodások, hogy ki vett föl segélyt, még a szakmabeliek is írogattak egymásnak emiatt. Ezt azért egy kicsit döbbenten néztem. Engem is simogattak az utcán a szomszédok, mert csóró zenészeknek állítottak be minket. Na de azért álljunk meg, srácok! Először is ezt kikérem magamnak, másodszor,

mi soha nem a pénzért csináltuk.

A magamfajta ember nem azért kezd el zenélni, mert ez egy tök jó üzleti befektetés és egyszer majd milliomos lesz belőle, hanem mert szereti csinálni. Én a koncertekbe a szívemet-lelkemet beleadom, ha ezzel boldoggá teszek másokat és még pénzt is keresek vele, attól pedig szuperboldog ember vagyok. Nyilván a leállás hatalmas érvágás volt, nemcsak a zenészeknek, hanem mindazoknak, akik nélkül nem tudnánk színpadra állni. Elton John még levelet is írt az angol királynőnek Mick Jaggerrel és Liam Gallagherrel karöltve, hogy valamit találjanak ki, mert meg fog dögleni az egész szakma. Remélem, hogy sikerül talpra állítani, és nem egy halálos szérummal oltották be az egész világot – nem vagyok egy konspiratív ember, de hozzáteszem, azon se lepődnék meg. Az a baj, hogy én már mindent kinézek ebből az egészből.

Ezt hogy érti?

Nem igazán hiszek a világnak, a sajtónak, meg az internetnek sem, szerintem katyvasz az egész. És mérhetetlenül elítélem azt, amikor ezt felhasználják mások ellen. Egyébként nagyon keveset vagyok fenn az interneten, nem véletlenül. Egyszerűen nem érdekel, ami ott van, nem hoz lázba és nem is gerjeszt, főleg abból kiindulva, hogy szerintem az egész egy nagy kamu, és számomra rossz üzenete van annak, ami ott történik. Nagyon kevés embertől és fórumon látom azt, hogy próbálnak tenni ez ellen ahelyett, hogy instabillá téve összezavarnák az egészet.

A médiával már korábban is voltak fenntartásai. A tévés munkáinak viszont, amik azért nagy segítséget jelenthettek az elmúlt időszakban, a bulvár szinte már kötelező hozadéka. Az, hogy az utóbbi években elvállal olyan műsorokat, mint a Love Bistro és a Sztárban Sztár, azt jelenti, hogy megbékélt a sajtóval?

Magammal békéltem meg. Meg egyszerűen kedvem is van hozzá. Tulajdonképpen mindig közel voltam ehhez az egészhez. Mániákusan soha nem akartam újságok címlapján szerepelni, nem vagyok egy taposógép, nem hívogattam ismerősöket emiatt. Egyszer csak megjött a kedvem, de ez már az ezredik felkérés volt, amire igent mondtam végül.

A Sztárban Sztár esetén hogy került képbe?

Majoros Peti fejéből pattant ki, hogy engem is ki lehetne próbálni. Mivel mindig is volt kötődésem a médiához meg különböző tévéműsorokhoz, nem kaptam olyan visszajelzéseket, hogy „na öregem, köszönjük szépen”, mert

igazából magamat adom ebben a szerepben is.

Szerintem egyébként tök jó, hogy a TV2 beenged egy magamfajta embert egy ilyen nézett műsorba, és nem mondják meg, mit csináljak, hanem az én hülyeségeimet vagy épp a bölcsességeimet akarják hallgatni, amiket akkor is nyugodtan elmondhatok, ha dadogok. Úgy veszem észre, az emberek szeretik is, ahogy működöm, kedvelik a világlátásom és azt, ahogy véleményezek, ezáltal pedig egy erős színfoltja tudok lenni a műsornak. A mai napig nagy élvezettel megyek be, a szereplésemen felbuzdulva pedig további felkéréseket is kapok, olyanokat is persze, amiket nem vállalok el, mert nem érzem zsigerből, hogy ott lenne a helyem.

A Love Bistro viszont még belefért.

Azt a feleségem miatt vállaltuk be, mert remekül főz. Egyébként utálja a kamerát, de azt mondta, most ezt is leküzdi és hát tényleg egy fantasztikus kirándulás volt. Nagyon izgultunk, de zseniálisan megszerkesztik ezeket a műsorokat, keményen meg is tekerik az ember fizikai és lelki tűrőképességét. Konkrétan sírtunk és nevettünk, szenzációsan jó játék, és jóleső presszió – egy csomó mindent megtanul magáról az ember.

A gyermekei mit szólnak a tévés szerepléseihez?

Mivel ők is zenei pályára léptek, imádják, hogy apa zenei műsorban szerepel. A Sztárban Sztárt követik és véleményezik is persze. Én egyébként nemcsak a humoros oldalát nézem ennek, hanem azt is, hogy ki mennyire készül fel és hogyan teljesít. Magam is tanulok ebből, miközben másokat tanítok. Marha jó érzés instrukciókkal ellátni embereket, és így a zenei karrieremben is hiteles maradok. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy a műsor miatt ez csorbulna.

Akkor nem tartja összeegyeztethetetlennek, hogy punkrockerként beül a díszletek közé.

Igazából a Supernemmel már annyiszor igazoltuk magunkat, hogy ha ezért valaki megorrol, akkor az magára vessen, nem tudok vele mit kezdeni. Tudják, milyen vagyok, soha nem ködösítettem magam körül, azonnal elárulom a PIN-kódomat bárkinek. (nevet) Most sem zsákban ugrálok vagy mondok olyanokat, amiket különben nem mondanék, úgyhogy számomra ez tök oké. Hozzá kell tennem, hogy 46 éves lettem. Nyilván 21 évesen teljesen máshogy gondolkodtam, de ennyi idős korára az ember változik. És engem érdekel is az, amit csinálok.

Miben változott leginkább? Mert a képernyőn még most is ugyanolyan pörgősnek tűnik.

Pörgök, mint az állat, mert nagyon jó kedvem van és nagyon boldog vagyok. Ha iszom és szórakozom, akkor meg azért, mert ünnepelhetnékem van. Az a fajta sebes életmód, amit az elmúlt 15-20 évemben követtem, azért változott meg, mert én magam is változom. Nem lettem unalmas, csak közben lett két gyerekem, akikkel együtt akarok lenni ahelyett, hogy valamelyik haverom konyhájában ülnék délután kettő órakor.

Felelősséggel tartozom a családomért, a vállalkozásomért, és tele vagyok ötletekkel, amiket még meg akarok valósítani, kialvatlanul és másnaposan pedig nem lehet.

Különben meg alig várom, hogy fellépjünk a Supernemmel, most adtunk egy marha jó koncertet az Akvárium Klubban, mindenki ordított, nagyon hangosak voltunk, őrjöngve táncoltak az emberek. Azért, mert nem dülöngélek az utcán hajnalban, az intenzitásomat nem veszítettem el, és nem is fogom, mert én egy ilyen habitusú ember vagyok.

És ha épp nem pörög, azt hogyan kell elképzelni?

Olyankor csendben ülök otthon egy fotelben és nézek magam elé, még a telefon is le van fordítva. Tényleg egyre jobban esik a csönd. Van, hogy előveszek egy könyvet és olvasok, mert egy csomó minden érdekel, máskor Bachot hallgatok vinylről, vagy felteszek egy Ramones- vagy David Bowie-lemezt. Marha jó az önfejlesztés, sokat foglalkozom ezzel. Kívülről nézem és vizsgálom magam, hogy megértsem, ki vagyok én, és hol helyezkedem el a világban. Az ember egy csomó mindent meg tud oldani külső segítség nélkül, én ezt próbálom fejleszteni, ami marhára szórakoztat. Nagyon szeretek egyedül lenni.

És mire jutott eddig? Mit tudott meg magáról?

Hogy mi az, ami nem kellene, hogy nyomasszon, meg hogy igazából sokkal könnyebbé és boldogabbá tudom tenni az életem. Azelőtt például legendás rémálmodó voltam. Még egy baltás feldarabolásra is immunis lettem volna, hiszen minden áldott este ilyeneket álmodtam. Aztán ezek szépen elmúltak, mert étrendet váltottam, ami nagyon fontos, hogy normálisan tudj aludni. Arra is rájöttem, hogy nekem 4-5 óra alvás elég, így tudok a legnagyobb fordulatszámon működni. Bevezettem azt is, hogy délután három óra után már nem veszem föl a telefont, onnantól kezdve a gyerekeimmel vagyok, megyek értük suliba, bevásárolunk, nyilván a feleségemmel megosztva. Mióta egy csomó mindenen változtattam, sokkal nyugodtabb lettem, és még akkor milyen nyugodt lennék, ha közben a világ sem az őrület felé haladna, ami akarva-akaratlanul szomorúságot és idegességet okoz az embernek.

A környezete mit szól ezekhez a változásokhoz?

Én burokban élek. De úgy látom, egy csomóan változtak a baráti körömből is. Nyilván a klubba, amit közösen csinálunk, én is lejárok, és olyankor iszogatunk mindig. Miért ne? Imádok bódulni. De a két kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van körülöttem, akikkel rendszeresen összejárunk. Újakat viszont – nem mintha tolonganának – már nem is nagyon akarok az életembe. Tök jól elvagyok így, alig várom, hogy a családommal el tudjak utazni valamerre, közben készül az új Supernem-lemez is, amit a 30Y pécsi ZAJ-zaj-zaj Stúdiójában veszünk fel. Szóval próbálom finomhangolni az életem, már csak olyan zenét csinálok, ami szórakoztat és a világot is előbbre viszi, és kizárólag olyasmivel foglalkozom, aminek tényleg van értelme. Ilyen a Pilvaker is, amiben már vagy 6-8 éve benne vagyok, és amit utoljára csinálunk ebben a felállásban március közepén.

Mi motiválta, hogy csatlakozzon a produkcióhoz?

Azt hiszem, a Flour Tomi motivált. (nevet) Felhívott, hogy lenne egy dal, amiben énekelhetnék. Akkor épp négy másik zenekarral szántottam az országot egyszerre, arra sem volt időm, hogy felfogjam, miről is van szó. Mikor letisztult a kép, zseniális ötletnek tűnt, amit az is igazol, hogy egy garázsból indulva egészen az arénáig jutott. Ennek az evolúciónak már én is a része voltam, mert még az Erkel Színházas korszakban csatlakoztam a produkcióhoz. Befogadtak, elfogadtak és idővel egyre több dalban énekeltem, egy zseniális workshoppá vált az egész, nagyon jó érzés egy ténylegesen jól működő dolog részese lenni. Nem én vagyok a főszereplő, de nagyon is szeretek fogaskerék lenni, a csapatmunka maximálisan inspirál és gerjeszt. Ráadásul most dupla aréna lesz, nyomunk egyet délután, meg este. Én négy-öt dalban énekelek, de részleteket nem tudok mondani, mert csak most kezdődnek a próbák. A látványterveket ugyan fél szemmel láttam már – hatalmas show lesz, és marha nagy az érdeklődés, csaknem az összes jegy elkelt már.

A Sztárban Sztárnál is már rutinosnak számít, ez a negyedik évad, amiben szerepel. Bár a szórakoztató produkciók nézettségére általában nem lehet panasz, ezeknek a tartalmaknak azért elég vegyes a megítélése. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy vállalható maradjon a műsor, és zsűriként mi a felelőssége ebben?

Ügyesen balanszban kell tartani az értékeléseket. A zsűrinek óriási része van abban, hogy egyensúlyban maradjon a szakmai véleményezés és a poénkodás. Nyilván ez egy szórakoztató műsor, ha úgy tetszik, az ország házibulija, akikkel eddig beszélgettem, azok közül többen meg is jegyezték, ha jó poént mondtam, de sokkal többen voltak, akik a szakmai hozzászólásaimat értékelték.

Az emberek kíváncsiak a szakmaiságra, hogy mitől működik egy ilyen produkció.

Ugyan nincs túl sok időnk a véleményezésre, nekem ráadásul sokszor szófosásom van és elbeszélem akár Kökény Attila idejét is, de azért próbálunk figyelni egymásra. Ráadásul ez egy élő műsor, ha elveszíted a fejed, belebukhatsz. Hatalmas a nyomás, és marha fárasztó folyamatosan koncentrálni, hogy jól teljesítsen az ember, egy-egy adás után úgy esek haza, mint aki tíz órán keresztül csákányozott egy szénbányában. Az viszont már eleve kivételes állapot, hogy egyáltalán ott ülhetek. Szerintem mindenkinek óriási flash, aki részt vehet ebben.

Ha már szakmaiság, biztos benne, hogy az értékelésnél jól eltalálják az arányokat? Néha az az érzése az embernek, hogy túlpontoznak egyes produkciókat.

Én nem vagyok olyan ember, aki megsért másokat, próbálok nem bunkó lenni. Nálam sokkal jobb énekeseket kell véleményeznem, és ha közülük valakinek nem megy valami, nem oktathatom ki, hogy rosszul énekelt. Ez egy kicsit ambivalens lenne. Nehéz, mert fontos, hogy azért hiteles is maradjak, meg magamat se hozzam kellemetlen helyzetbe azzal, hogy próbálok felülről beszélni, de nem akarom, hogy a műsor bármilyen szinten is ordenáré legyen. Ez intelligencia kérdése, én igyekszem nagyon tapintatos lenni, hiszen nem az a cél, hogy földbe döngöljük a másikat, hanem hogy meghozzuk a kedvét, hogy a jövő héten még jobb legyen.

Ugyan nem a zsűrin múlt, de érdekes szituáció volt, amikor az egyik versenyző mikrofonja nem működött. Erről mindenkinek más a véleménye, szerintem újra kellett volna indítani.

Szerintem is. Meg kellett volna állni, Tilla mond valami vicceset, a következő értékelésünk kimarad és kezdjük elölről. Persze nem biztos, hogy jobban énekelt volna. Marics Petin azért érződik, hogy még nincs akkora színpadi rutinja. Marha tehetséges gyerek, még nagyon sok mindent tartogat neki az élet zenei téren, de ha újraindítjuk, az lehet, hogy még jobban megfagyasztotta volna. Képzeld el a szituációt! Meghűl a levegő a stúdióban, megállunk, érkezik Tilla, akinek ugye ezt le kell kommunikálnia, és azt mondja: ilyen még nem volt a műsor történetében! A csávó meg ott áll, mint Tina Turner. Legalább gyorsan túl volt rajta, a hangszíne pedig még így is stimmelt. De az első gondolatom nekem is az volt, hogy öregem, ezt meg kellett volna állítani.

Bár alapvetően a szórakoztatás a cél, az orosz–ukrán háborúra Till Attila azonnal reagált a műsorban és most ön is többször utalt rá – mennyire frusztrálja a jelenlegi helyzet?

Borzalmasan. Egyszerűen egészen elképesztő, hogy még ki sem jöttünk ebből a Covid-katyvaszból, amit érezhetően egyik ország rendszere sem tudott normálisan kezelni, erre most háború van, ami nyilván az egész világot lesújtja, de mi itt vagyunk a szélén. Nagyon félek. Esküszöm, hogy félek! Nyilván a családom, a gyerekeim, az irántuk érzett felelősségem és szeretetem felnagyítja ezt az érzést. De azt a szürreális dolgot, öregem, hogy most kitört konkrétan egy háború, és még senki nem tudja, hogy ebből mi lesz! Ki sem mondom a nevét annak az embernek, nehogy valaki megtaláljon. Úgy mentünk be a stúdióba, hogy nem tudtuk, meddig engedik, hogy nevessünk, meg hogy morálisan hol a határ, ameddig elmehetünk. Mindenre fel vagyok készülve, elfogadnám, ha azt mondanák, hogy holnap nem lesznek ilyen típusú műsorok. Mert én meg aztán ha kell, ha nem, teli pofával röhögök még a saját poénjaimon is, ami a leghülyébb tulajdonságom. Folyamatosan nézem a felvételeket, olvasom a híreket, hogy naprakész legyek. Mit csináljunk a családdal, ha itt valami történik?

Gondolja, hogy belekeveredhetünk a háborúba?

Szerintem simán. Olvastam olyat is, ha már elindult, nem fog megállni a gépezet, ami abszolút kézenfekvő. De ha az van, hogy holnap vége, nem tudom, hogy fog kijönni ebből az úriember. Ezután mit vár? Hogy nézzenek rá az emberek? És ennek milyen lesz a szele Magyarországon? Borzadály, de tényleg.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)