Puzsér Róbert: Berki Krisztián nem ezt érdemelte

Péntek reggel érkezett a hír, hogy meghalt Berki Krisztián. A 41 éves médiasztár holttestére IX. kerületi otthonának teraszán a kislánya talált rá.  Az ügyben jelenleg is zajlik a nyomozás, a rendőrség korábban annyit közölt, hogy kábítószergyanús anyag volt Berkinél, de egyelőre nincs hivatalos megerősítés arról, hogy mi okozta a halálát. 

A kétgyermekes édesapa távozása megrázta a sztárvilágot is, pénteken elárasztották a búcsúzó üzenetek a közösségi médiát, ismeretlenül is nagyon sokan megemlékeztek róla. Ma reggel Puzsér Róbert is a Facebook-oldalán írta meg érzéseit Berki Krisztián váratlan halálhírével kapcsolatban, ám a kritikus posztja inkább a celeb életének egyfajta összegzése lett, a saját szemüvegén keresztül. A bejegyzésben a csütörtökön elhunyt M. Richárd esetét is véleményezte. 

Mint ismert, a kritikus 2020 óta perben állt Berki Krisztiánnal, a köztük lévő vitát még egy YouTube-videó robbantotta ki. Ebben Puzsér bűnözőnek nevezte a bulvárszereplőt, mert szerinte illegitim módon jutott hozzá azokhoz az aláírásokhoz, amelyekre a 2019-es főpolgármesteri választásokhoz szüksége volt, és amelyen mindketten indultak. Berki Krisztián ezt követően perelte be a kritikust.  

Perben és haragban álltam Berki Krisztiánnal, bár részemről ez nem volt személyes – a halálhírét hallva mégis keserűséget érzek. Bármilyen ártalmas és mérgező volt az a szerep, amit játszott, valaki játszotta azt a szerepet, és őt ki lehetett volna menteni a hazugságkonstrukció mögül, így azonban egyszer s mindenkorra elveszett a lehetősége annak, hogy szembenézzen önmagával. Talán nem volt nagy esélye a megtisztító katarzisra, de többé semennyi nincs – a magyarság pedig soha nem tudja meg, mely bűnözői, gazdasági és kormányzati körök döntései nyomán lett Berki Krisztiánból FTC-elnök, trash-celeb, közszereplő és főpolgármester-jelölt 

– kezdte Puzsér Róbert a bejegyzésében, amit teljes terjedelmében közlünk.

„Berki Krisztián nemcsak a személyijét adta, hanem a személyét. Az arcát, az életét, a sorsát tette fel arra, hogy a magyar társadalmat a nagyvállalkozói státuszának és a luxuséletmódjának a hazugságával az elit ellen uszítsa. Az együttérzésre való képtelenségének médiaélménye és a filléres bölcsességei ugyanúgy az összefüggő hazugságfelépítmény részei voltak, ahogy a Molnár Richárdtól kölcsönzött Bentley, a replikaórák meg a hungarocellből gányolt aranytömbök. Berki Krisztián soha nem mutathatott gyengeséget, még maga előtt sem, mert azt hitte, ha az illúzió eloszlik, ő megsemmisül. Nem kellett volna, hogy így legyen, végül mégis teljesült. Berki Krisztiánnak az a sors járt volna, hogy árufeltöltőnek jelentkezik az Auchanba. Az az a sors járt volna, hogy törvényes munkából középosztályos életet él. Ő ezt bizonyára büntetésnek érezte volna, mindenki más meg tudni véli, hogy ez amúgy helyesen így megy. Tíz évre rá már ő is belátta volna. Csakhogy a felső tízezer büntetésnek érezné a luxusmentes életet – márpedig ez az a csoport, amelyikbe Berki Krisztián hazudta magát, és ez az a csoport, amelyik elhitette vele, hogy befogadta őt, mint tiszteletbeli nagyvállalkozót.

Berki Krisztián szélhámos volt, stróman volt, gazdasági bűncselekmények kifutófiúja volt, felfüggesztett ítéletet kapott a költségvetés megkárosításáért, megbízásból demoralizálta és infantilizálta kezébe nyomott aláírások ezreivel az önkormányzati választást – nem kétséges, hogy börtönben lenne a helye. Nemcsak az igazságosság követelné meg, hanem a tanulság igénye a széles magyarságnak meg az őt bálványozó tinédzsereknek arról, hogy mi a cselekmény, és mi a következmény. A tömegközlekedés megrendszabályozása a Bentley volánja mögött már félreérthetetlenül jelezte, hogy az Édes Élet című trash-reality szkriptje és Berki Krisztián sorsa szétbogozhatatlanul összefonódott – a szélhámos elhitte a szélhámosságát: úgy érezte, minél botrányosabban adja elő magát, neki az annál jobb lesz, mert a felső tízezer megvédi bármitől, hisz köztudottan Berki Krisztián az ő önpusztító extrémsportjuk, az élet meg egy országos tévécsatornán futó, aprólékosan megkoreografált, mézédes valóságshow. Most a magyarság megízlel Berki Krisztián életének tényleges zamatából egy leheletnyit, és keserűbb, mint az epe.

Molnár Richárd, a Dózsa György úti mészáros Berki Krisztiánnal ellentétben feketeöves bűnöző volt. A magyarság vele kapcsolatban még érezhet is bizonyos elégtételt, hiszen ő legalább börtönbe került, és így precedensként szolgál arra, hogy bármit azért már mégsem lehet – csakhogy Molnár Richárdot nem fogházba vitték, ahogy az ítélet szólt, hanem meghalni vitték. Akkor még sem ő, sem a magyarság nem tudta ezt. Így zajlik az igazságszolgáltatás a féllegális Magyarországon, hisz felmérték, és népszerű. Magyarország unortodox nemzetállam, amely illiberális szellemben nem jogállam: hozott is halálbüntetést, meg nem is – Brüsszel tiltja, de Magyarország megtalálja a módját.

Molnár Richárd és Berki Krisztián örökre hallgatnak. Tündöklésük és bukásuk minden ízében nyugat-ukrán és észak-balkáni, haláluk keveseknek gyász, sokaknak káröröm, és sajnos vannak, akiknek megkönnyebbülés. A bűnöző Molnár Richárd és a bűnözőt alakító wannabe-bűnöző Berki Krisztián pár órán belül halnak meg: ha nincs a haláluk közt felfogható összefüggés, akkor ez a szinkronicitás majdhogynem paranormális. Mindketten az elit bizalmát hitték maguk körül, azt hitték, szabadon szárnyalnak a normák és a törvények felett, és sokáig ez így is volt – aztán az elit, ahogy a kígyók, levedlette a bőrét. Sokatmondó, hogy Molnár Richárd és Berki Krisztián épp két ciklus közt távoznak az élők sorából: a következő évadra már nem kaptak szerződést. Az elégtétel érzete járja át a magyarságot: az évadzáró epizóddal mindenki elégedett – az antihősök tragédiájára alig fogékony bárki. Molnár Richárd gazember volt. Berki Krisztián magát gazembernek hazudó kisember volt. Berki Krisztián félig elkövető volt, félig áldozat volt mindvégig. Molnár Richárd elkövető volt mindvégig, végül mégis áldozat lett. Az Úristen fogadja be a lelküket.”

Puzsér Róbert bejegyzését itt érheti el:

(Borítókép: Puzsér Róbert. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)