Gepárdját sétáltatta az utcán, náci titkokat csempészett a fehérneműjében: ő volt Josephine Baker

A tökéletes kém ismérve, hogy egy pillanatra sem fedi fel magát, ahogy arra is törekszik, hogy gondosan felépített látszatélete még minimálisan se legyen gyanús senkinek. Josephine Bakerre ezek történetesen mind igazak. A táncos-énekes 1906-ban látta meg a napvilágot az Egyesült Államokban, ám fekete nő lévén faji megkülönböztetéssel nézett szembe országában. 19 éves volt, amikor Franciaországba emigrált – később francia állampolgár is lett –, hogy hírnevet és busás vagyont szerezzen, ami sikerült neki.

Ebben az időben ő volt a legtöbbet fotózott nő világszerte. Nem csoda, mivel igen egyedi fellépéseivel hamar felhívta magára a figyelmet. Erotikával túlfűtött műsora, amelyen rendszerint félmeztelenül táncolt, egyrészt provokálta, másrészt elragadtatta a közönséget. Egy pillanat alatt világsztárrá vált, akinek különös ismertetőjegye volt, hogy gyémánttal kirakott pórázon sétáltatta Chiquita nevű gepárdját Párizs utcáin. Népszerűsége gombamód növekedett, így egyre komolyabban vették, és már nem csak szupersztárként tekintettek rá. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a hírnevének, amire a jómódúak és királyi körökben mozgók is elismerően bólintottak – írja a Daily Mail.

Kém lett belőle

Bakerre ellenfélként tekintettek a náci Németországban, mivel a szövetséges csapatok lelkes támogatója volt. A háború közeledtével pedig a francia titkosszolgálatok szabadúszó hírszerző ügynöke lett, magyarul kémként foglalkoztatták, bár fizetés nem járt érte. Egy nemrég nyilvánosságra került aktának köszönhetően kiderültek a második világháború idején teljesített szolgálatának egyes részletei. 1940 őszén épp a francia–spanyol határhoz delegálták, hogy az Ibériai-félszigeten keresztül utazzon Portugália fővárosába, Lisszabonba. Ott egy szállítmányt kellett átvennie, tele titkosszolgálati információkkal, majd eljuttatni a brit képviselőknek. A küldetésre elkísérte egy francia kém, Jacques Abtey is, aki a Deuxieme Bureau titkosszolgálatnál dolgozott akkoriban.

Ám különös lett volna, ha Baker csak úgy megjelenik Lisszabonban, ezért kellett egy fedősztori, így kitalálták, hogy a táncos nemezközi turnéra indul, amelynek első állomása Lisszabon lesz. Az előadóművészek abban az időben az ehhez hasonló körutak alkalmával rendszerint sminktermékekkel, fellépőruhákkal vagy kottákkal tömték ki a bőröndjüket. Ez Bakernél sem volt másképp, ám az ő kottái a hangjegyeken kívül titkokat is tartalmaztak. Társa, Jacques Abtey a legérzékenyebb információkat láthatatlan tintával írta rá a lapokra, ám némelyik adat akkora jelentőségű volt, hogy az eredetit is meg kellett őrizni belőle, illetve szállításkor ügyelni arra, hogy az értékes papírok ne sérüljenek.

Rendkívül kockázatos küldetés volt, amelyen a lebukás szóba sem jöhetett. Annyira hittek Baker sikerében, hogy a Deuxieme Bureau titkosszolgálat még azt is rábízta, hogy juttasson el a briteknek egy fotósorozatot, amelyen partra szálló német hadihajók láthatók, amelyeket a Nagy-Britannia elleni invázióban terveztek használni. Ez a hadművelet az Unternehmen Seelowe kódnevet viselte. Baker küldetésének sikerességén mondhatni életek múltak, ahogy a háború kimenetele is nagyban függött a bőröndjében lévő iratok célba érésétől.

Miért épp Lisszabon?

Egyszerű a válasz a kérdésre. Ahogy Spanyolország, úgy Portugália is semleges országnak számított a háború kitörésekor, így hamar a titkos ügynökök bölcsőjévé vált. Szinte miden országból érkeztek ide kémek, akik elvegyültek a helyiek között. Baker ugyanakkor feltűnő személyiség volt, akinek népszerűsége egyaránt nyújtott védelmet, illetve jelentett kockázatot. Ahogy megérkezett Portugáliába, mindenki azon kezdett el tanakodni, sokáig marad-e, illetve mi szél hozta egyáltalán a háború közepén egy idegen országba.

Táncolni jöttem, énekelni. Csak átutazóban vagyok Lisszabonban, Rióba tartok, ahol egyéb elfoglaltságaim vannak

– mondta akkor az újságíróknak a táncos.

Eközben társa, Abtey azon ügyködött, hogy a láthatatlan tintával ellátott kották, illetve az eredeti dokumentumok a fényképekkel együtt eljussanak a brit hírszerzéshez. Baker erotikus kisugárzása azonban olyannyira vonzotta a szemeket, hogy a hatóságok szinte ügyet sem vetettek a bőröndökre, amelyeket magukkal hoztak az útra. A küldetés sikerrel is zárult, a britek odáig voltak. Ez volt egyébként a páros első közös megbízása a sok közül, amelyet a táncos egy-egy előadásával próbáltak leplezni. Abtey és Baker sok időt töltött együtt, és ugyan mindketten házasok voltak ekkor, előbb-utóbb egymásba szerettek.

Feketelistára került

Josephine Baker Franciaországba visszatérve szembesült azzal, hogy különösen nagy veszélynek van kitéve. Értesült arról is, hogy felkerült a németek feketelistájára, ami nemcsak az esetleges letartóztatást vagy bebörtönzést jelentette, hanem akár az életébe is kerülhetett volna. Ijedtében 1941-ben Abtey-vel együtt Afrikába menekült, és a szintén semleges államnak számító Marokkóba helyezték át a székhelyüket. Itt kezdtek el együtt dolgozni a 12 apostol néven elhíresült hírszerzőkkel, akik az Egyesült Államok első tengerentúli kémei voltak. Ezt követően jött létre az Office of Strategic Services titkosszolgálat, amely, mondhatni, a CIA előfutára volt. A küldetések így a fennálló veszély ellenére is folytatódtak.

A táncos számtalanszor tette tiszteletét Spanyolországban és Portugáliában, ahol fellépett ugyan, de az utazás igazi célja az volt, hogy felmarkoljon néhány szupertitkos dokumentumot, amelyek végül Londonban végezték az akkori miniszterelnök, Winston Churchill asztalán. Egyik informátora történetesen Nicolas Franco, a spanyol fasiszta vezér, Francisco Franco tábornok testvére volt. A Baker fellépéseire ellátogató diplomatáknak és kémeknek úgy tűnhetett, hogy a táncos csak a dolgát végzi a színpadon, így különböző pletykákkal próbálták elkápráztatni őt. Ő azonban csupa fül volt, és minél több információt próbált megjegyezni, hogy utána a női mosdóban a karjára és a tenyerére írja. Világsztár volt, így senki nem gyanakodott arra, hogy vaj lehet a füle mögött. Az ehhez hasonló találkozók végeztével pedig visszatért a hotelszobájába, ahol mindent papírra vetett, majd a jegyzeteket a fehérneműjébe rejtette, ahol senkinek nem lett volna mersze keresni őket. 

Betegsége sem állította meg

A táncosnak Marokkóba visszatérve súlyos betegséggel kellett szembenéznie. Hashártyagyulladásban szenvedett, és már a legrosszabbtól tartottak, mivel a láza mindig akkor kezdett el felszökni, amikor épp gyógyulásnak indult. Hónapokon át imádkoztak az életéért, ám a casablancai klinikán fekve különös dolgot eszeltek ki társával, Abtey-vel. Rájöttek ugyanis, hogy a kórház akár jó találkozási pont is lehetne a kémeknek. Természetesen nem csinálták ilyen nyíltan, hanem úgy próbáltak meg hasznot húzni Baker betegségéből, hogy a vendégek érkezését azzal leplezték, miszerint csak meg akarják látogatni a világsztárt, akinek aggódnak az egészségéért. Ám a valóságban egyáltalán nem erről volt szó.

A klinika magánterülete tökéletes helyszínt biztosított egy-egy bizalmasabb beszélgetéshez. Kevés volt az alkalmazott, így nem is kellett feltétlenül arra ügyelni, hogy hallja-e bárki a csevejt. Sőt Abtey akár dokumentumokat is hagyhatott Bakernél, amelyért egy látogatója, azaz valamilyen kém jött el. Nagy előnye volt ugyanis a kórházban való tartózkodásának, hogy biztonságos környezetben volt. Népszerűsége miatt nem tudott volna semmilyen álcát felvenni annak érdekében, hogy ne jöjjenek rá, ő az, ám a hírnév biztosította védelem épp elég volt. 

Titokban végzett munkájának hála mindeközben egyre több ellenséget is gyűjtött, mivel náciellenes hozzáállása nyilvánvalóvá vált. Sőt német és francia ügynökök leplezték le, valójában mi célt is szolgál a kórház, ahol Baker lábadozik. Ám a találkozók ennek ellenére ugyanúgy folytatódtak, mivel elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy gyengélkedő világsztárt fognak eltenni láb alól.

Elismerték a munkáját

Az 1942-es Torch hadművelet során azonban – amikor a szövetségesek Észak-Afrikában szálltak partra – ő sem maradt tétlen, és még annak ellenére is utcára vonult, hogy még mindig nem épült fel teljesen. 

Ez az óra túl szép ahhoz, hogy a négy fal között ülve éljem meg 

– mondta akkor Baker, aki csak az ezt követő esztendőben lépett a gyógyulás útjára.

Ebben az időben kereste meg őt Sidney Williams, az Amerikai Vöröskereszt első fekete igazgatója, aki egy olyan szórakozóhelyet akart létrehozni Marokkóban, ahol a fehér és színes bőrű katonák egyaránt múlathatják az időt, ami ekkor még nem volt jellemző. Williams szerette volna, ha a Liberty Club megnyitóján Baker is tiszteletét teszi, amit el is vállalt. Fellépését a közönség vastapssal jutalmazta, sokan könnyekig hatódva éljeneztek J’ai deux amours című dalának végeztével. Az újabb siker pedig arra ösztökélte, hogy turnézni kezdjen Algériában. Az egyetlen kikötése az volt, hogy csak olyan helyen lép fel, ahol fekete és fehér ember egyaránt szórakozhat. Fellépett többek között Belfortban, Mulhouse-ban, Colmarban, Strasbourgban és Nancyben, sőt a németországi Karlsruhe, Stuttgart és Hamburg városban is. Bárhova ment, nem akarta, hogy különleges bánásmódban részesítsék.

Én is katona vagyok

– jelentette ki akkor Baker.

A művész a kelet-közép-németországi buchenwaldi koncentrációs tábort túlélő betegeknek, illetve a haldokló embereknek is előadott. Mosolyt csalt az arcokra, finom hangjával igyekezett jobbá tenni a háború sújtotta területekről kiszabadítottak napjait. Azonban amit akkor látott, csak még inkább alátámasztotta, hogy az elmúlt években végzett, igazságért folytatott harca nem volt hiábavaló.

Az életét tette kockára, hogy egyszer majd eljöjjön a béke, amiért nemegy kitüntetéssel jutalmazták. Megkapta a Croix de Guerre hadikeresztet, illetve a Médaille de la Résistance-érmet, ahogy a Francia Köztársaság Becsületrendje elismerést is odaítélték neki. 1975-ben bekövetkező halálát követően csak tavaly döntött úgy a francia miniszterelnök, Emmanuel Macron, hogy a Panthéon kriptájában helyezik végső nyugalomra, ahol a nemzet első hősei nyugszanak. Mindössze kevesebb mint száz embert, köztük öt nőt érhetett eddig ez a megtiszteltetés. Ez is azt mutatja, hogy Josephine Baker második világháború alatt teljesített szolgálata nem csupán bátor tett volt, de az egész világ hálás lehet neki.

(Borítókép: Josephine Baker amerikai születésű énekesnő és táncosnő 1925 körül. Fotó: Hulton Archive / Getty Images)