Kihagyhatatlan helyek Velencében, amelyeket sokan mégsem keresnek fel

Az egynapos velencézésbe nyilván elég kevés dolog fér bele, mindenki a kötelező látványosságokat akarja kipipálni a Szent Márk tértől a Rialto hídig terjedően, megnézve esetleg belülről a Dózse-palotát és a Szent Márk-székesegyházat, netán a királyi lakosztályoknak is otthont adó régészeti múzeumot, a Museo Corrert. A kanálisok partján vagy a Sóhajok hídja előtt való pózolás alap, amit netán némi gondolázás és muranói üvegmütyürök után való vadászat követhet a városközpont sikátoraiban. De adja magát az is, hogy az ember felhörpintsen egy eszpresszót vagy kapucsínót a két híres, Szent Márk téren lévő történelmi kávéház egyikében, amelyek vendégösszetétele közt ma már nincs olyan éles különbség, mint hajdanán.

Az 1720-ban Itália első kávéházaként nyitott Café Florian ugyanis egykor a tősgyökeres velenceiek törzshelye volt, míg az átellenben lévő Grancaffé Quadri a megszálló osztrákok, később a nácik körében volt közkedvelt. Mindkettő nagyon csinos az enteriőrjeiket tekintve, a mérleg nyelve azonban nálunk az emeleti szinten egy elegáns étteremmel is rendelkező utóbbi felé leng ki, mivel a jelenlegi tulajdonos Alajmo fivérek a francia sztárdizájnert, Philippe Starckot bízták meg a hely újrahúzásával, ami olyan nüanszokban érhető csak tetten – hiszen a történelmi belterek természetesen védettséget élveznek –, mint hogy a kitömött rókák itt bizony szárnyakat kaptak, vagy a sárgaréz cégér alsó fele nem véletlenül korrodált: a tervező a híres velencei árvizekre utalt ezzel.

Sok látogató látómezőjéből kiesnek továbbá a Királyi Kertek is – kár érte, pedig egy szép kis közparkról van szó. Zimankóban a velencei Lido, az üvegmanufaktúráiról közismert Murano vagy a színes házikóiról híres Burano szigete talán nem annyira izgalmas, ezek klasszikusan nyári programok, szeles-esős időben a centrumtól való legtávolabbi pont, ahova érdemes elzarándokolni, azok a Biennálé-kertek, ahol pláne a történelmi kiállítócsarnokok érdekesek, köztük épp a talán legszebbnek számító, szecessziós stílusú magyar pavilon.

Múzeumok csöppet sem marginális belbeccsel

Velence a méretéhez képest számos elsőrangú múzeummal büszkélkedhet, talán nem véletlen, hogy a Prada-csoport és a többek közt a Guccit, az Alexander McQueent vagy a Balenciagát is tulajdonló Kering luxuskonglomerátum is vett a Canal Grandén egy-egy palotát, hogy saját kiállítóhelyeket nyissanak.

A Fondazione Pradában és a Palazzo Grassiban is alapvetően a modern művészeté a főszerep – utóbbiban jelenleg ajánlatos megnézni a többek közt a Vogue, Glamour és GQ magazinokat is tulajdonló Condé Nast lapkiadóval együttműködésben szervezett divatfotó-kiállítást. A híres New York-i örökösnő, Peggy Guggenheim egykori, Canal Grandén lévő villáját is muszáj felkeresni a modern mesterek iránt érdeklődőknek, Picasso, Max Ernst, Alexander Calder és még sok más nagy név műveivel van tele, jelenleg főként Duchamp művészetére irányítják rá azonban a figyelmet a kamarakiállításukkal. (A milliárdosnő saját gondoláját egyébként a hajózástörténeti múzeumban lehet megnézni sok egyéb érdekesség mellett.)

A velencei természettudományi múzeum sem provinciális éppenséggel, de az biztos, hogy a századfordulós és századelős képzőművészetet nagyon magas szinten bemutató Ca' Pesarót sem érdemes kihagyni, hiszen a legfelső emeleten európai viszonylatban is gazdag ázsiai gyűjteményben lehet gyönyörködni. Aki pedig azt venné szemügyre, hogyan fejlődött a velencei divat, annak ott a Palazzo Mocenigo, a gyönyörű palota egyedülálló viselettörténeti gyűjteménnyel rendelkezik.

Ahol még a luxustermékeket is körbelengi a történelem szele

Velence luxusszívcsakrája a végső formáját Napóleon közbenjárására elnyert Szent Márk tér mellett található, az U alakú, árkádos paloták ugyanis csak apróbb üzleteknek tudnak otthont adni. Persze ezek között is akadnak abszolút A listás márkák, legalább az Olivetti írógépgyártó múzeumának a kirakata előtt érdemes megállni, ha be nem is megyünk.

Szóval Velencében lényegében minden nagy divatház ott van ebben a pár utcában a centróban, mi azonban kettőt emelnénk most ki közülük. A helyi Dolce & Gabbanát a világ egyik legszebb D&G üzletének tartják a római és a miami bolt mellett, ugyanis az első, utcafronti terem eredeti, klasszikus kialakítása szemkápráztató. Az utca (Calle Larga XXII Marzo) végén pedig ott az 1295-ben Muranóban alapított Barovier & Toso kristálycsillár-manufaktúra velencei showroomja is, érdemes rácsodálkozni a mesés kirakatra.

A városnak 2016-tól van egy luxusáruháza is, amelyet a részint az LVMH luxuskonszern tulajdonolta, Ázsiában számos luxusáruházzal rendelkező DFS (Duty Free Shops) nyitott az egykori német kereskedőházban, majd velencei főposta épületében, a Rialto híd melletti Fondaco dei Tedeschiben. Ha nem is veszünk egyetlen Burberry-, Fendi- vagy Ferragamo-terméket sem, akkor is ajánlatos benézni a lenyűgöző, átriumos épületbe: egy aperitivo erejéig a szintén az Alajmo fivérek üzemeltette, Starck által tervezett AMO bárba vagy kimenni az ingyenesen látogatható tetőteraszra, ahonnan remek panoráma nyílik a Canal Grandéra és úgy általában a városra – amit sokan tudnak, így hónapokra előre kell időpontot foglalni.

Velencében vegyük azt, amit egy velencei

Talán nem is lehet velenceibb terméket találni a színes bársonypapucsoknál – természetesen több cég is készít ilyet. Köztük a legnevesebb a Piedáterre és a ViBi, előbbinek gyönyörű márkaüzletei vannak a városban, és úgy látszik, vásárlóik körében már szinte életérzés ezt a tradicionális surranót hordani, amelynek eredeti neve furlana. E lábbeli a XIX. században terjedt el, kezdetben maradékanyagokból készült, ma már azonban nem ritka, hogy 250-300 euróba is kerül egy pár.

Bár a helyiek szerint tökéletes választás a palazzók sérülékeny padlóburkolatához, sokan akár elegáns partikra is felveszik, hogy mutassák, hogy ők márpedig ízig-vérig helyiek, nem átutazók.

A másik termékcsoport – a velencei tükrök és a muranói üveglámpák vagy csillárok mellett –, amelynek hatalmas kultusza van: a Fortuny lámpaburák. Mariano Fortuny y Madrazo textil-, divat-, jelmez- és díszlettervező eredetileg nem is helyi, hanem spanyol (nagyapja a madridi Prado múzeum igazgatója volt), a századelő neves velencei művésze volt, aki leginkább világítótestjeiről és egy különleges plisszírozási technikáról vált híressé, amely alkalmas volt arra, hogy az ókori görögök stílusát megidéző haute couture kreációkat hozzanak létre általa – ami különösen divatos volt a korszakban. Egykori velencei palotája ma egy határozottan megtekintésre javallott múzeum, de ha inkább vásárolgatós kedvünkben vagyunk, a két velencei Fortuny márkaüzlet is vár bennünket. Az elegáns, szecessziós hangulatvilágú márkának Párizsban és Münchenben van egyébként még boltja, ahol a lakberendezési kiegészítőktől a ruhákon át az ékszerekig mindent árulnak.

A városban meglehetősen sok vendéglátóegységben függnek Fortuny lámpák, ez is egyfajta lokálpatriotizmus. A Dózse-palotához közeli Hotel Londra Palace szobáiban ilyenek adják a fényt, az éttermében mondjuk pont nem, amit mi is kipróbáltunk. Ettől függetlenül határozottan ajánljuk, igazi klasszikus velencei hangulatban költhető el egy nagyon izgalmas koncepciójú vacsora, akár a föld, akár a víz, akár a levegő tematikára felfűzött menüt is választja az ember. Bár az utcákon –amelyeket egyedülálló módon Olaszországban nem Viának, hanem Callénak hívnak – kóricálva rengeteg érdekes impulzus éri az embert a Jeff Koons lufikutyaszobroktól kezdve a manufaktúrák showroomjaiig (kifejezetten a világhírű és szuperdrága Rubelli textilgyártó vezetett háznézését ajánljuk), azért megkérdeztünk egy helyi bennfentest is, ő mit javasol még ezeken túl.

Az új-zélandi születésű Mimi Todhunter több mint két évtizede él egy Canal Grandéra néző XV. századi palota egész piano nobiléjét elfoglaló lakásában, művészi igénnyel terített, elegáns vacsoraestjei híresek a városban. De ott van minden fontosabb társasági eseményen is, legyen az kiállításmegnyitó vagy fényűző parti, így érdemes az Instagram-csatornáját követni, ha valaki a velencei magaséletre kíváncsi.

Két manufaktúrát ajánlott az Indexnek: az eredetileg vázákkal induló, de ma már bútorokat és kiegészítőket is gyártó Yali Glasst, de szintén nagy kedvence még a többek közt csodás, fújt üvegpoharakat gyártó Micheluzzi Glass is. Ha pedig dizájntermékeket forgalmazó multibrand üzlet, akkor az Everything I want nevű boltot ajánlotta felkeresésre a társasági előkelőség.

Vannak hotelek, amelyek már nem kérnek a barokk mintákból

Velence nem panaszkodhat, ha elegáns szállodákról van szó, kifejezetten különleges egységek is akadnak itt, mint például az egykori tésztagyár hatalmas épületét elfoglaló Hilton Molino Stucky Venice vagy a saját szigetet magáénak tudható San Clemente Palace Kempinski Venice. Érdemes még megemlíteni az egyik legpatinásabb hotelt, a dózsét is kiállító Gritti család egykori palotáját a Canal Grandén: a The Gritti Palace, a Luxury Collection Hotel, Venice abban is különleges, hogy összeálltak a Riva motorcsónak- és hajógyártó céggel, így az opatijai Ikador Luxury Boutique Hotel & Spa mellett itt van egyedül Riva Lounge a régióban. De 2025-ben nyílik a városban a Four Seasons is, 2026-ban pedig a The Langham-láncolat várva várt helyi egysége.

Sok jelenlegi szálloda a klasszikus velencei stílust választotta, azaz barokk mintás selyemtapéták és függönykárpitok, blondelkeretes vagy velencei tükrök, muranói kristálycsillárok és antik szobrok mindenütt. Ezek a terek – és a sokszor felújításra szoruló szobák és lakosztályok – már nem vonzzák a new millennials generációsokat, így megjelent egy új stílus is a velencei vendéglátásban, amelyet az egyik szállodánk csak úgy jellemzett, hogy „posztvelencei”, azaz úgy próbálták kialakítani a jövő Velencéjének hangulatát, hogy a régiből is megtartottak valamennyit, amit modern elemekkel ötvöztek.

A The Venice Venice hotel 2022-ben nyílt meg a Canal Grande egyik legrégibb palotájában, közel a Rialto hídhoz. A tulajdonosai a népszerű Golden Goose Deluxe Brand egykori alapítói, akiknek sajátos, egykor sportcipőkön és ruházati termékeken megmutatott esztétikai ízlése most enteriőrökben köszön vissza. A 70-es, 80-as évek stílusát ötvözték a klasszikus elemekkel, jól megfér itt a kazettás mennyezet a modern bárkialakítással, a tégláig málló vakolat a fine bistro ételekkel, amelyet közvetlenül a csatornaparton lévő teraszon is elfogyaszthatunk. A Cannaregio negyedben, két csatorna kereszteződésében megbújó villában üzemelő Madama Garden Retreat butikhotel is ezt a sötétebb tónusú irányzatot választotta magának, amelyet a belvárosi dzsungelhangulat ellensúlyoz. Belül a holland Moooi dizájnbrand meseerdőt megidéző tapétájának köszönhetően, kívül meg a rózsalugasos kertnek hála, ahol különleges élmény úgy reggelizni a citrom- és gránátalmafáktól övezetten, hogy keresztbe-kasul motorcsónakok süvítenek el.

A párizsi Nolinski új, velencei egysége is ezt a divatirányzatot kultiválja, a szintén francia Experimental Group úgyszintén, akiknek Il Palazzo Experimental névre hallgató, a Dorsoduro negyedben lévő egységük stilárisan az egyik legkülönlegesebb velencei hotelnek tekinthető. A stílusa kissé olyan, mintha egy Wes Anderson-filmbe csöppentünk volna, minden elemében nagyon látványos. Hatalmas kert is társul egyébként a szállodához, ami elég ritka velencei viszonylatban.

Egy botrányos család Insta-szenzáció tortaszelete

Ma már a világ számos nagyvárosában jelen van a tradicionális olasz konyhát vivő Cipriani étterem- és hotelláncolat, akár ezzel a névvel, akár a Harry'szel. Honnan is jön az utóbbi? Az éttermes dinasztia alapítója, Giuseppe Cipriani a velencei Hotel Europa (ma The Westin Europa & Regina Hotel) bártendere volt, akihez rendszeresen járt italozni egy Harry Pickering nevű bostoni fiatalember, akinek egyszer csak a szülei – megtudva, hogy fiuk éppenséggel nem veti meg az alkoholt – elvágták az apanázsát. Cipriani akkor 10 ezer lírával segítette ki törzsvendégét, aki két évre rá kamatostul megadta tartozását, sőt, az 50 ezer lírát további 40 ezerrel fejelte meg, hogy abból megnyissanak egy bárt, amelynek Harry's Bar lett a neve 1931-ben – és ahol kitalálták a híres Bellini koktélt és a bélszíncarpaccio műfaját is.

A vendéglátós hálából a születendő fiát Arrigónak nevezte el – ami a Harry olaszul. A család később New Yorkban találta meg igazán a számításait, ahol viszont örökösek voltak körülöttük a gazdasági botrányok, az egyik leszármazott még a börtönt is megjárta. Velencében az ikonikus bár mellett van egy szálloda is, a Hotel Ciprianit jelenleg a Belmond-lánc üzemelteti, ahol az éttermek közt van Harry's Dolci cukrászda is.

Az Instagramon népszerű kontent a cég híres Meringue Vanilla Cake-jét (tojásfehérjehabos vaníliakrémes tortáját) falatozni, amely minden éttermükben konstans az étlapon van. Amennyiben azonban nem vagyunk édesszájúak, és csak aperitívóznánk egyet, a helyi, minden bárban kapható Select Spritzet válasszuk! A Select kvázi a Campari helyi megfelelője, és menőbb itt ezt kérni, mint egy Aperol Spritzet – még ha a márkának Milánó után itt is van az egyedüli bárja. Kóstoltuk a Terrazza Aperolban is a cichettinek hívott helyi tapast – azaz koktél mellé kérhető falatokat –, de egyetértünk a The New York Timesszal, akik a csak Cichettikirálynőnek hívott Alessandra de Respinis kreációit ajánlják a Cantine del Vino giá Schiavi bárban. Amondók vagyunk, kár lenne kihagyni a kakaóporos-tonhalkrémes falatkát!

A szerző luxusszakértő.