Negyven éve még elképzelhetetlen volt, ma már könnyedén zsebre vágjuk

További FOMO cikkek

Ma már az okostelefonjainknak és a különböző streamingszolgáltatásoknak köszönhetően szinte bármelyik okoseszközünkről, bármikor elérhetünk szinte bármilyen zeneszámot havi néhány ezer forintos díjért cserébe, korábban azonban az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a megafonok, lemezlejátszók és rádiók adta lehetőséget a házból kilépve is megtapasztalhatjuk. De hogyan készülhetett el a walkman és a discman, és miért nem kell ma már másoknak is a mi zenénket hallgatniuk?

Ma már szinte embert nem látni a tömegközlekedésen, az utcán, sőt akár a munkahelyünkön úgy, hogy a fülébe ne lenne belenyomva egy fülhallgató, amelyen zenét, podcastet vagy rádiót hallgat. Emiatt még a mai napig lehet hallani az idősebb korosztály sokszor rosszalló papolását arról, hogy ezek a mai fiatalok már észre sem veszik, mi folyik körülöttük, mert már megint bömböl valami a fülükben.

Ez persze érthető is, hiszen az okoseszközök ezerféle funkcióját leginkább a fiatalok használják ki, az idősebbek pedig annak ellenére, hogy ma már bármilyen kedvükre való tartalmat le tudnak játszani, a telefonjukon az ő fiatalságuk alatt még gyerekcipőben vagy abban sem járó hordozható zenelejátszóktól továbbra is idegenkednek.

Pedig már több mint negyven éve, hogy személyre szabottan tudunk zenét hallgatni az otthonunkon kívül is, a bakelitek és kazettás magnók uralma után ehhez mérten pedig meg is lett minden kornak az adott vívmánya, amellyel kézbe vehettük, majd zsebre vághattuk a kedvenc számainkat.

De honnan indult a fülsüketítő forradalom?

Először zsebbe, majd a fülbe kellett varázsolni

A hordozható zenelejátszók megálmodásához alapvetően két találmányra volt mindenképp szükség:

a tranzisztorra és a fej- vagy fülhallgatóra.

Régebben tipikusan kisebb bútor méretű elektroncsöves rádiókat gyártottak, ám a tranzisztor feltalálása után elterjedt az ilyen táska-, illetve zsebrádiók gyártása. Táska- és zsebrádiókat már ezt megelőzően is gyártottak miniatűr elektroncsövekkel, amelyek a tranzisztoros készülékek megjelenésekor még jobb hangminőséget tudtak nyújtani az új vívmánynál.

Ezekhez a napokhoz nem is kell túl sokat visszamennünk az időben, a tranzisztort ugyanis csak a második világháborút követően, 1947-ben találták fel. Ez forradalmasította az átlagemberek számára is elérhető kis méretű, de nagy teljesítményű kézi eszközöket. Olyannyira, hogy 1954-ben kiadták a Regency TR-1-et, amely az első kereskedelmi forgalomban lévő tranzisztoros rádió volt. Igen ám, de az 1957-ben kiadott kisebb és olcsóbb Sony TR-63 lett az, amely tömegpiaci sikert ért el, ami oda vezetett, hogy a tranzisztoros rádió az 1960-as és 1970-es évek legnépszerűbb elektronikus kommunikációs eszközévé vált.

Hiába azonban a hordozható rádió, a zenét főként csak úgy tudták hallgatni az emberek, hogy a környezetük is hallotta, amire a már jóval korábban megálmodott fej- és fülhallgatók hozták el a megoldást. A korai fonográfok hallgatására használt primitív fejhallgatók a kezdetekben egyszerű akusztikus csövek voltak, a ma ismert fejhallgatók viszont csak később terjedtek el. Az első fülhallgatókat, amelyeknek mindegyik füléhez vevőegység volt szerelve, a 19. század végén kezdték el alkalmazni, a ma is ismert fejhallgató név pedig az 1920-as években vetette meg a lábát, amikor már szélesebb körben is elkezdték használni azokat a rádióadások hallgatására.

Ehhez azonban egy másik találmányra is szükség volt. Egy olyan bemenetre, amely minden ilyen eszközhöz használható volt globálisan. A még ma is gyakran használt 3,5 mm-es fejhallgató-csatlakozó (jackcsatlakozó) lényegében a már a 19. században is alkalmazott, klasszikus 6,35 mm-es aljzat miniatürizált változata, történetük pedig egészen 1878-ig nyúlik vissza. Kezdetben a 6,35 mm-es csatlakozót a telefonközpontokban használták a kezelők, be- és kihúzással kapcsolták a végpontokat. Igen ám, de mivel idővel az eszközök is elkezdtek egyre inkább zsugorodni, kisebb csatlakozóalternatívára is szükség lett. A 3,5 mm-es változat ehhez mérten gyorsan népszerűvé is vált, a 20. század közepén pedig a tranzisztoros rádióknak köszönhetően a lakosság széles körében is egyre többen használták ezeket az eszközöket.

Az igazi áttörés mégis ezt követően, 1958-ban jött, amikor John Koss megalkotta az első sztereó fejhallgatót, a Koss SP-3-at. Annak ellenére is forradalmi volt a találmánya, hogy a korai modellek nem voltak mások, mint szivaccsal borított minihangszórók, hatásuk mégis óriási volt. Mivel Koss hatalmas jazzrajongó volt, találmányának célja ekkor már a zenére és a lehető legjobb hangzásra irányult a korábban megszokott kommunikációs céllal ellentétben. Fejhallgatója forradalmasította a zenehallgatást.

Kazettákkal indult minden, ma már a telefon az úr

A sztereó fejhallgatók megjelenése után a megfelelő eszköz arra már megvolt, hogy a lehető legjobban lehessen hallani a zenét, a műsorszolgáltatást azonban továbbra sem tudták olyan szinten befolyásolni az emberek, hogy mindig a számukra leginkább tetsző zenét és tartalmat hallgathassák.

Erre szeretett volna megoldást találni a tokiói székhelyű Sony, amely 1979-ben megalkotta a megfelelő eszközt, amelynek köszönhetően útközben is hallgathatjuk kedvenc előadóinkat. Ekkor jelent meg ugyanis a forradalmi lejátszó, a walkman, amely egy hordozható kazettával működő lejátszó volt fejhallgató-csatlakozóval szerelve. Ez az eszköz már több mint negyven éve jelent meg, egyesek azonban a mai napig használják.

A walkman forradalmi része az volt, hogy a hordozhatóság mellett megnyitotta a választási lehetőséget, azaz mindenki szabadon választhatott a saját kazettái közül (vagy készíthetett magának), és többé nem kötötte le a gyakran nehezen hangolható rádióállomások adásvadászata. A walkmannek ráadásul a zenehallgatás mellett tartós hatása is volt a popkultúrára: a lejátszót használók azt állították, hogy szó szerint többet gyalogoltak és futottak, mint korábban, ráadásul a technológiát máshol is alkalmazni tudták, ugyanis ez volt az autós hifik elődje is. Emiatt

1983-ban a kazetták már megelőzték a korábban rendkívül népszerű bakelitet is mint a zene elsődleges értékesítési formája.

A walkman ráadásul újra váratlan lendületet kapott 2014-ben, amikor feltűnt A galaxis őrzői című filmben, a Sony pedig a film tiszteletére új walkmankiadást készített, amelyhez a film zenéje is megjelent kazettán. A korábbi gyakorlattal ellentétben a Sony ma már Japánban nem gyártja a készülékeket, de Kínában továbbra is készülnek a legendás kazettás lejátszók.

Ahogyan a walkmant, úgy néhány évvel később a kazettát CD-re cserélő discman lejátszót is a Sonynak köszönhetjük. A zenelejátszó 1982-ben debütált, és azonnal hatalmas érdeklődés övezte a készüléket. Olyannyira, hogy a nagyobb otthoni CD-lejátszók árait kénytelenek voltak csökkenteni az áruházak, emellett pedig a CD-eladások is kilőttek az égbe. A Dire Straits brit rockegyüttes például 1985-ben egymillió példányt adott el a Brothers in Arms albumból CD-n, és David Bowie még abban az évben elérhetővé tette teljes addigi munkásságát ebben a formában. Mivel az előadók is elfogadták ezt a formátumot,

a CD-k az 1990-es évek elején megelőzték a kazetták eladási számait, és hosszú évekig uralni is tudták a piacot.

Arra talán már a legfiatalabbak is emlékezhetnek, hogy az okostelefonok megjelenése előtt bizony volt már olyan eszköz, amelynek köszönhetően digitálisan tudtunk zenét hallgatni. Az MP3 mint formátum 1994-ben debütált, ám akkoriban csupán a számítógépeken használták, a hordozható zenelejátszók között pedig továbbra is a walkman és a discman dominált.

Egészen addig, amíg a dél-koreai SaeHan Information Systems nevű cég 1997-ben ki nem adta az MPMan F10-et, az első forgalomba bocsátott MP3 lejátszót, ami egy évvel később az Egyesült Államokban is tarolt.

Az MP3 lejátszók bevezetése vízválasztó pillanat volt, mivel onnantól kezdve nem volt szükség fizikai adathordozókra, csupán a zenék fájljaira.

Ezt követően nem is volt megállás, számos eszköz, amely hatással volt a piacra, mind erre a technológiára támaszkodott. A formátum 2000-ben debütált a Samsung SPH-M100 telefonon, majd hamarosan egyre több készüléken váltak elérhetővé ilyen formátumú hangfájlok is.

Legalább ekkora áttörést hozott az Apple iPodja is, amely egyedi dizájnja és kezelőfelülete miatt azonnali változást hozott a piacon, arról nem is beszélve, hogy ezek a készülékek akár 1000 dal tárolására és lejátszására is alkalmasak voltak, míg a versenytársak sok esetben ennek csak töredékére voltak képesek. Az iTunes elindításával a felhasználók a készülék mellett szolgáltatást is kaptak, hiszen ennek köszönhetően egy helyen kezelhették egyszerűen zenei könyvtárukat, vagy néhány kattintással állíthattak össze egyéni lejátszási listát. Az eszköz minden korábbinál sikeresebbnek bizonyult, 2019 decemberéig az Apple nagyjából 400 millió darabot adott el különböző platformokon a különböző iPodokból.

Népszerűsége az iPhone-ok technológiai fejlődésével persze visszaesett, mára pedig már a legegyszerűbb okostelefonokkal is bárki élvezheti az ezek adta előnyöket, a fenti eszközökhöz pedig több millió embernek fűződnek a mai napig kedves emlékei. Egy kis nosztalgia pedig néha belefér, nem igaz?

(Borítókép: Deli Hayat / Getty Images Hungary)

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

Almási Miklós
A tudás örömétől a szellemi vakságig

3192 Ft

Murakami Haruki
Mesterségem a regényírás

4242 Ft