Úsznak el a felmálházott népek

Kendős lányok szégyenlősen somolyognak a kamerába, kalapos férfi, mellette karonülő gyerek kapaszkodik a nővérébe. Sok a népviselet, de még több az egyenruha. Kelet-Európa felkerekedett, hogy mások otthonában próbáljon otthon lenni, mert így parancsolták. 1940-es színes diák a kitelepítésekről.

(Fotó: FORTEPAN)

Az Országház előtt gőzös pöfög, kéményén vöröskereszt, farán horogkeresztes zászló. A Ferenc Józsefről Jupiterre átkeresztelt utasszállító 1940 őszén 26 másik hajóval együtt szállította új hazájuk felé utasait, a furcsa nevű távoli falvakból a harmadik birodalomba igyekvő besszarábiai németeket. A mai Moldáviából a világháborús felfordulás, a rettegett oroszok és a náci propaganda miatt költöztek az ismeretlenbe a derék gazdálkodók. Más népcsoportokhoz hasonlóan ők is át lettek verve: titkos nagyhatalmi paktum döntött a sorsukról, politikai propagandakelléknek és ágyútölteléknek kellettek, majd maguk is asszisztáltak mások elüldözéséhez, hogy aztán újra menekültek legyenek, akiknek emlékezni sincs joguk. Szászok, svábok, székelyek, lengyelek, magyarok tudják, nincs itt ebben semmi különös, nagy errefelé a forgalom.

Amikor a besszarábiai németeket szállító hajók úsztak felfelé, nem volt még nálunk háború, a tömeges menekülés képei sem lehettek még unalmassá. A németeket szállító hajók egy évvel korábban az antiszemitizmus elől Palesztinába induló ortodox zsidókat vittek, majd az országuk kettős lerohanása elől érkező lengyelek kerültek Magyarországra, de az ország még néhány hónapig nem volt hadviselő fél. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A pesti Duna-parton ezekben a napokban akár Jávor Pál és Tolnay Klári is láthatta a hajókat, éppen a Szerelem nem szégyen néhány jelenetét forgatták: a vígjáték végén az uszályon éldegélő elszegényedett gróf az öngyilkosság helyett mégis a szerelmet választotta. Ezekben a hetekben a magyar közvélemény egyenesen eksztatikus hangulatban volt: szeptember közepére visszatért Észak-Erdély, és a bevonuló katonák után a turistákat szállító vonatok is befutottak Kolozsvárra. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A revízió és a horogkeresztes hajók feltűnése között azon kívül is volt összefüggés, hogy a második bécsi döntés végképp a náci Németország lekötelezettjévé tette Magyarországot. A visszacsatolás közvetlen előzménye, hogy a Szovjetunió bejelentette igényét a román Észak-Bukovinára és Besszarábiára - a nagyrészt a mai Moldovát alkotó területre augusztus 2-án aztán be is vonult a Vörös Hadsereg. A keleti németeket Románia külpolitikai válsága indította útnak, de a magyar hadsereget is ezt kihasználandó mozgósították a határ mellett; Erdélyt ennyiben közvetve a szovjeteknek is köszönhette Horthy. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

1940-ben Hitler és Sztálin még formálisan nem álltak szemben egymással. A Molotov-Ribentropp paktum nem csak Lengyelország sorsát pecsételte meg, az egész keleti blokk felosztásáról rendelkezett. Az európai érdekszférákat rögzítő titkos záradék értelmében a Baltikumot (amibe ekkor még Finnországot is beleértették, Litvániát viszont nem) is a szovjetek kapták meg, akárcsak a román többségű, de soknyelvű Besszarábiát. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A két totalitárius rendszer azt is közösen döntötte el, hogy az oroszokhoz kerülő területeken élő németeket áttelepítik a harmadik birodalomba. Így kerültek aztán a baltiak és a bukovinaiak mellett a besszarábiai németek is a politika és a háború miatt elköltöztetendők listájára. Jobban jártak, mint például a volgai németek, akiket a kazah pusztákba és Szibériába telepítettek ki, mielőtt az NKVD munkaszolgálatában haltak volna meg tömegével. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Az áttelepítések, lakosságcserék, kényszermigrációk, jelentős területek egész népektől való kollektív “megtisztítása” nem csak a háborúnak volt kísérőjelensége. Az első világháború utáni görög-török lakosságcsere után a nemzetközi konfliktusok rendezésének sok helyen alkalmas eszközének tekintették, mintha emberek százezreivel tényleg úgy lehetne sakkozni, mint egy stratégiai játékban. Különösen a Szovjetunióban kezelték a potenciális kollaboránsnak ítélt népcsoportokat a hátországban lévő ellenséges hadtestekként, akiket a konfliktus eszkalálódásával tetszőlegesen el lehet takarítani. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A besszarábiai németek nem várták meg, hogy sorra kerüljenek. Lakóhelyük, nagyjából a mai Moldávia, a két világháború között Romániához tartozott - egészen addig, amíg a Hitler jóváhagyását bíró Sztálin be nem jelentette igényét a területre. A németek elég rossz emlékeket őriztek az orosz katonákról, nagy többségük inkább akart a német birodalom polgára legyen, mint egy bizonytalan jövőjű kisebbség tagja Sztálin alatt. Jó néhányan lehettek, akiknek erősen imponált az akaratát mindenkin keresztülvivő, az első világháború után megalázott Németországot felemelő Hitler politikája. A náci szimpatizáns egyletek, ifjúsági szervezetek a német kisebbségek köreiben is egyre népszerűbbek lettek: a távoli paraszti társadalmat is beszippantotta a vért, a germán szellemet és az anyaföldet hirdető ideológia, arról nem beszélve, hogy a “hazatérőknek” földet és házat, megbecsülést és egzisztenciát ígért a politika. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Pedig Németországról hazaként legfeljebb csak átvitt értelemben beszélhettek a besszarábiaiak. A fiatalabbaknak már a dédszüleik is a kelet-európai tájon látták meg a napvilágot. Az “orosz-németek” a 18. század végétől, előbb Nagy Katalin hívására, majd a későbbi okiratokban biztosított kiváltságok és a szebb jövő reményében költöztek a cári Oroszországba. Ugyanúgy, ahogy nálunk Mária Terézia alatt megindult a a német betelepítés, porosz és sváb szegények sokkal keletebbre, akár két-háromezer kilométerrel távolabbra is elmentek, hogy felvirágoztassák Novorossziját, a hanyatló Oszmán Birodalomtól megszerzett területet. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Az egyik besszarábiai német falut Párizsnak nevezték el, de lett Reményvölgye (Hoffnungstal) és Békevölgy (Friedenstal) is. A fekete földön a kertek, szőlők szépen teremtek trágyázás nélkül is, a puritán munkaerkölcs szerint élő luteránus gazdák hamar életerős gazdaságokat alakítottak ki. Vályogházaik helyére kőházakat építettek, de nyelvüket megőrizték, és általában tisztes kapcsolatokat ápoltak szomszédaikkal, románokkal és, ruténekkel, ortodox óhitű lipovánokkal és gagauzokkal, görögökkel és zsidókkal. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

1940 őszén a besszarábiai németek nagy többsége, körülbelül százezer ember, útra kelt nyugat felé, hogy elfoglalják a számukra megígért új otthonokat. Úgy mentek el, hajókkal a Dunán, ahogy őseik bő évszázaddal korábban jöttek, csak most a másik irányba. Igaz, ők már gőzhajókkal indultak neki, nem azokkal a Duna-menti svábokat is szállító ulmi egyutas dereglyékkel, amiket a megérkezéskor szétszedtek, mert folyásiránnyal szemben nem lehetett vontatni őket. 1940-ben fejenként 80-150 kiló holmit vihettek magukkal; a Duna-deltából először Belgrád mellé érkeztek, ahol átmeneti sátortáborokban kaptak szállást. Ezeken a színes diafelvételeken ezeknek az életképeit látni, a homokos talajt, a várakozás katonai rend szerint zajló napjait, a falusi közegükből a náci ideológia díszletei közé került embereket. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A takaros falvakat hátrahagyó németek menekültként hagyták el a szovjet fennhatóság alá került szülőföldet, de maguk is üldözővé, legalábbis közönyös cinkossá váltak. A táborokból lassú várakozás után azokra a volt lengyelországi területekre kerültek, amiket frissiben foglaltak el a németek. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Miután az oroszok beleegyezésével legyőzték a lengyeleket, Németország 150-200 kilométerrel arrébb tolta a keleti határát. A besszarábiai, fekete-tengeri, balti németek sorsa az volt, hogy ide, a Warta-vidékre költöztetve töltsék fel a “germán életteret”. A bekebelezett területekről a náci hatóságok és megszálló katonaság másfél millió lengyelt üldözött el, a Wartha-vidéken Arthur Greiser birodalmi kormányzó szinte szabad kezet kapott. Az itt élő lengyel és zsidó lakosságot a legkegyetlenebb módon üldözték el, a szemtanúk beszámolói szerint a kisbabákat szoptatás közben marták el anyjuk mellől. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A messziről idekerült sváb parasztok zöme a feljegyzések szerint tétlenül nézte ezeket a jeleneteket, majd elfoglalták a lengyel házakat. Lelkiismeretük elhallgattatásához a náci propagandán kívül kellett a felörlő tábori élet is: a besszarábiai németek dunai exodusáról filmet készítő Forgács Péter szerint a lágerélet megtörte a szabadsághoz szokott sváb parasztokat. Így is akadtak tiltakozók, de őket azzal fenyegették, hogy ha nem költöznek be a kijelölt házba, mehetnek a koncentrációs táborba. Volt, aki egy éven belül öngyilkos lett. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A besszarábiai németek csak néhány nélkülözéssel, rossz hírekkel és fokozódó rettegéssel teli háborús évet ülhettek a lengyel falak között. A Vörös Hadsereg elől 1944 végén nyugatra menekültek, azokat, akik nem mentek, és megélték a következő éveket, erővel telepítették át a Lengyelországhoz visszakerült vajdaságokból. Hiába az éveken át tartó menekülés és a túlélés nevében elkövetett alkalmi bűnök: Az NDK-ba kerülve a sztálini rendszer utolérte őket; földjeiket elvesztették, és a sorsukra való nyilvános emlékezés sem volt megengedett.

Az újraegyesített Németországban már főleg csak néhány leszármazott aktív a kis besszarábiai német szervezetekben. Néhányan visszalátogatnak Moldáviába, hogy lefényképezzék nagyszüleik idegenek lakta portáit. A kelet-európai jövés-menésben a besszarábiai németek nyomai is eltűnnek lassan, a hasonló sorsok tömkelegében az övék is csak egy kis epizód lesz az erdélyi szászok, bánáti svábok, krími tatárok, galíciai lemkók, csernyivci románok, felvidéki magyarok között. Béke velük.

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Az oldalról ajánljuk

Bookline

Alekszej Navalnij
Hazafi

6300 Ft

Csáki Judit
Cserhalmi

5400 Ft