Indierocker a Sziget-fesztiválon 2016-ban? Dehogy!

1959-ben járunk, amikor Vágó Gábor korabeli alteregója ugyanúgy tökéletes retróban nyomult, mint ötven évvel később az ex-LMP-s politikus: ekkor, az 1956-os forradalom után ezt már bárki megtehette. A felállított gallér, a mellény, a háború előtti úri világot idéző bajusz – ahogy mondjuk a kalap és a lakkcipő – öt-tíz évvel korábban, a Rákosi-érában még túlzott egyénieskedésnek, divatozásnak, burzsoá, polgári flancolásnak minősült volna. A divatozás nem csak ideológiailag volt gyanús: a vasfüggönytől keletre sokkal lassabban heverték ki a világháborús pusztítást, a kommunista rendszerek visszafogták a fogyasztást, ami áruhiányt-szűkösséget okozott még egészen a '60-as évek közepéig. Alig volt kínálat. A ruhagyártás jó ideig nem is lett prioritás, amikor pedig a hadiipari üzemeket végre átállították a fogyasztási cikkekre, az olcsóság, a tömegtermelés volt a lényeg, nem a minőség. A háború előtti ruhadarabok, a szülőktől örökölt kabát, zakó, cipő ezért még jó ideig használatban maradt: a Nagy Ruhatárcserét sokan egészen a hatvanas évek közepéig elhalasztották, függetlenül attól, mennyi pénz volt rá. Nem azért kerültek végül mégis polcra a régi darabok, mert a tartósságukkal volt baj: hanem mert a hatvanas évek teljesen felforgatta a divatot, és cikik lettek. (Fotó: Rádió és Televízió Újság / FORTEPAN)

Az "aki nincs ellenünk, velük van” filozófiájának megfelelően Kádáréknak már nagyjából mindegy volt, ki hogy öltözködik, sőt: addig jó, amíg az elvtársak az öltözködéssel vannak elfoglalva, nem mással. A fogyasztás korábbi mesterséges visszafogását lecsavarták, az alapvető árucikkek, így az alap ruhadarabok árát meg direkt alacsonyan tartották, hogy ez is segítse a rendszer legitimációját: miközben az átlagkereset évről évre növekedett, a ruhák ára kis mértékben még csökkent is. A III. ötéves tervben (1966-70) már feladatként írták elő, hogy a ruhaipar és ruhakereskedelem minél sokszínűbb legyen. Persze nem konkrétan a színekre értve, mert a '60-as évek első felének divatja a modern szabások gyors megjelenése és a tömegtermelés felpörgése ellenére is meglehetősen szürke és unalmas volt: a még a mai napig meglehetősen szürke és unalmas magyar férfidivat talán akkor betonozódott be ilyennek. Egy korabeli feltűnősködő jampec még nem a rikító színekkel vagy mondjuk hosszúra növesztett hajjal tudott kitűnni, hanem egy-egy menő napszemüveggel vagy mondjuk az egyenöltöny nadrágjába dugott nyakkendővel. (Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

Ők voltak a kor hipszterei, a jampecok. A „furcsa öltözetű”, „feltűnősködő” jelentésű jampec szó a jiddisből került a magyarba, az eredete viszont a „bolond jelentésű” szláv yampots. Valuch Tibor könyve szerint a jampecek, „jampeckodók” állandó kritizálása a '60-as években ugyan kapott politikai-ideológiai ízt is bőven, de ennek a mélyén már inkább generációs ellentét állt, a konzervatívabb ízlésű, idősebb véleményformálók – és nem is annyira a politikusok – egyszerűen idegenkedtek attól, hogy a divatkövetés szinte soha nem látott jelenség lett Magyarországon, a '60-as évek modern formái pedig utat törtek. A jampeceket szokatlan frizurával, csőnadrágokkal, színes ingekkel, mintás nyakkendőkkel, feltűnő (nap)szemüvegekkel, piperkőcséggel azonosították. Pedig az évtized elején ezek a srácok mai szemmel szinte unalmas strébereknek néznek ki. A fiatalok azonban sötét és egyszínű öltönyök, zakók – a korszakot a ma boltokban szinte alig kapható háromgombos zakók uralják – helyett világosabb és mintás anyagokat kezdtek el hordani, ing helyett, vagy ingre húzva pedig színes, műszálas pulóvert, meg persze garbót. A tömegből való kitűnés viszont nem volt olcsó hobbi. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

Az alapvető ruhadarabok hiába maradtak olcsóak, az elegánsabb cuccok, a luxustermékek, különösen mondjuk az öltönyök, zakók piszok drágának tűntek a nem valami magas keresetekhez viszonyítva. A hatvanas években a bruttó havi átlagkereset 1500 forintról 2000 környékére nőtt, miközben egy férfiöltöny 1000-1300, egy télikabát 1200-1400 forintba került. Sokan ezért a kor legfelkapottabb, leghíresebb vintage retro shopját, vagyis az Ecseri úti piacot túrták fel használt ruhák és cipők után kutatva. Mivel a kínálat összehasonlíthatatlanul szűkösebb volt, a márkaélmény pedig gyakorlatilag ismeretlen fogalom, az Ecserin szinte nem is lehetett mellényúlni. A KSH adatai szerint 1952 és 1968 közt a reálbérek 214%-os növekedését a fogyasztás 202%-os emelkedése követte, a háztartások pedig a családi büdzsé 11-12%-át költötték ruhákra. Ezt leggyorsabban a korabeli plázákban lehetett elverni: a még 1948-ban létrehozott Állami Áruházak Vállalat utódjának számító Centrum Áruházak voltak a hazai plázák elődei, 1963-ban már 35 Centrum áruház működött az országban. (Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

A ruha és a cipő persze nem volt elég, egy menő férfinek még két fontos kiegészítőre volt szüksége: bőrszíjas karórára és cigire. Igen, 1962-től a cigaretta is szinte divatkiegészítőnek számított, ekkor dobták ugyanis piacra (legalábbis tömeggyártásban) az első hazai filteres cigit, a Fecskét, amit 1965-ig a Lágymányosi Dohánygyárban, utána pedig vidéken, Debrecenben, Pécsett és Egerben gyártottak, egészen 1990-ig. Az első Fecske 20-as kiszerelésű doboza 4,40 forintba került, 1962-ben 300 milliót, egy évvel később már egy milliárdot gyártottak belőle. (Fotó: FORTEPAN)

A Rákosi-rendszernek még divatikonja, ideológiai hőse volt a melós, a '70-es évek Kádár-rendszerének azonban már teljesen megszokott, szomorú hétköznapi látványává vált, hogy mindenütt kopott kezeslábasba bújt, micisapkás vagy svájci sapkás férfiak mászkáltak az utcán. A falvakban ekkora szinte teljes lett a „kivetkőzés”, azaz a hagyományos népi, falusi ruházat levetése és városi minták átvétele, írja Valuch Tibor a könyvében. A melósszerelés a '70-es évekre az egész országot letarolta, sokan munkán kívül, odahaza is ezt hordták. (Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény / FORTEPAN)

„Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak, (...) és ezek egyike a cinizmus és a közöny a közéleti kérdésekkel szemben. Nyugaton ez párosul a vadnyugati-nadrág viselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. (...) A vadnyugati nadrágokkal meg a szakállal meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. (...) Ami itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari ktsz, és nem is kell az ilyesmivel foglalkoznia.” Kádár János 1967-ben, a KISZ VII. kongresszusán így intézi el a hipszterszakáll elődjét, meg úgy általában a számára idegen, lenézett, de a politikai rendszerre úgy egészében ártalmatlannak tartott, a beat- és rockzene köré szerveződő ifjúsági szubkultúrákat, melyek a '60-as évek végétől egyre feltűnőbbek és népszerűbbek. Miközben a '60-as évek első felében készült fotókon rendre simára borotvált arcokat és rövid, többnyire hátranyalt frizurákat látni, az évtized végétől elkezdődik a szőr és a hosszú haj előretörése. (Fotó: Kováts Lajos / FORTEPAN)

Szakáll, hosszú haj, sötétített szemüveg, csíkos vagy kockás ing, ingpulóver, selyemgarbó, és legfőképp farmer – utóbbi lett a hatvanas-hetvenes évek fordulójának nagy divatszenzációja. A farmer a hatvanas-hetvenes évek fordulóján számított igazán újdonságnak és így hiányterméknek, amit meg kellett szerezni, és a viselőjét azonnal menővé és divatossá tette. A hetvenes évek második felétől viszont lassan már mindenki beszerzett egyet és a hájp is elmúlt, ahogy az országot is ellepték a Bee Gees és az ABBA tagjaira hajazó figurák, a zakók hétköznapi viseletét pedig elkezdik kiszorítani a dzsekik és könnyű anyagból készült rövid kabátok, melegítőfelsők. (Fotó: Erdei Katalin / FORTEPAN)

A soha véget nem érőnek tűnő hetvenes évek sztereotipikus férfija azonban mégsem az overallos melós vagy a farmeres beatrajongó volt, hanem a normcore kádári kispolgár, ingben, nyakkendőben, öltönynadrágban és fekete cipőben. Nála jobban semmi sem jelképezi az akkor betonbiztosnak, megdönthetetlennek tűnő Kádár-rendszer szürkeségét és kilátástalan unalmát. A Valuch által idézett háztartásstatisztikai adatok szerint 1975-ben, amikor ez a fotó is készült, a férfiak átlag háromévente vettek új öltönyt, külön nadrágot és zakót évente, inget, cipőt 8 havonta, télikabátot és átmeneti kabátot ötévente, ballonkabátot, esőkabátot tíz-tizenöt évente. A pénz ekkoriban ruhák helyett egyre inkább háztartási gépekre és persze kocsira ment el, nem is véletlen így, hogy ebben az évtizedben túl sok izgalom a férfidivat területén nem történik. Azon kívül persze, hogy az '50-es, '60-as évek viszonylag uniformizált férfidivatja helyett elkezdenek öltözködésükben is elválni egymástól a különböző társadalmi csoportok, szubkultúrák. (Fotó: Kiskos Vajk / FORTEPAN)

A Magyar Népköztársaságban magától értetődő módon minden férfinak kötelező volt a sorkatonai szolgálat; a katonaing, nadrág, zubony, bakancs pedig így a mindennapi utcakép részévé is vált. A Néphadsereg szerelésében mutatkozni szintén komoly menőségfaktort jelentett. (Fotó: Kőrös László / FORTEPAN)

A nyolcvanas években a domesztikált lázadás egyik sajátos kifejeződése volt az úttörőövvel hordott trapézfarmer is, ami tökéletes szimbóluma a Kádár-rendszer nyomasztó mindenhatóságának. „Amíg 1971-ben farmerban és hosszú hajjal tilos volt belépni a Budai Ifjúsági Park területére, addig öt-tíz évvel később már az lett volna a mulatságos, ha valaki öltönyben és nyakkendőben akart volna részt venni egy rock koncerten. A hatvanas évek végén megbotránkozást keltő hippi-viseletet, egy évtizeddel később többek között a 'digók', a 'csövesek', a 'punkok' öltözködési – és életmód – divatja követte. Ez az ideológia súlyának jelentős csökkenésével éppúgy összefügg, mint a hetvenes évek folyamán kibontakozó 'fogyasztói igények és gondolkodásmód' értékrendet és közgondolkodást is alakító hatásával. A beat és a rockzene tér hódításával együtt járó szubkulturális divatjelenségek – a farmernadrág, a hosszú hajviselet – elfogadása hosszabb időt vett igénybe. A másság ilyen és ehhez hasonló módon történ kifejezése iránt a politika és a társadalom is a hetvenes évek folyamán vált egyre toleránsabbá” – írja Valuch Tibor. (Fotó: FORTEPAN)

A nyolcvanas évek közepére a magyarországi ifjúsági divat minden korábbinál jobban szinkronba került a nyugatival: farmerdzseki kitűzőkkel, bőrdzseki színes pólókkal, és persze szűk farmerek. Ehhez viszont az is kellett, hogy szépen-lassan szinte mindent be lehessen szerezni, amit a reklámokban vagy a nyugati sztárokon látni lehetett. Ennek egyik útja a zsebimport volt, a bőrkabátok, bőrdzsekik tipikusan így jutottak be az országba. A másik pedig a magánszektor, ahol egyre többen kaptak ruhakereskedelemre engedélyt: 1965-ben még csak 565, 1980-ban 1656, majd egy óriási növekedéssel 1983-ban már 4069 magánkereskedő (ismertebb nevén maszek) működött. A Valuch által idézett statisztikák szerint 1984-ben a ruhakiskereskedelem egynegyedét ők bonyolították. Így nem csoda, hogy az 1984-ben készült képen szereplő társaság nemzetiségét leginkább csak a Tisza-cipőkről lehet már megmondani, a frizuráik és ruháik alapján szinte ugyanúgy lehetnének britek is. Az pedig már egy másik kérdés, hogy ez a fotó 2006-tól 2016-ig bármikor készülhetett volna egy random indie-koncert utáni afterpartin az Erzsébet téren. A férfidivat 1959 óta rengeteget változott, és közben mégis alig valamit. (Fotó: FORTEPAN)

1989-ben még egy dolog biztosan nem volt, amit az azóta eltelt két évtizedben viszont sikerült elterjeszteni, és közben végletesen megosztani vele a magyar férfitársadalmat: ez pedig a férfi titokzokni. (Fotó: TM / FORTEPAN)