Mindig a háttérben fotózott. Úgy emlékszik, az évek során soha sehol senki nem kérdezte meg, hogy miért veszi elő a fényképezőgépét, és kattint mások kiszolgáltatott, lemeztelenített, de mindenképpen mélyen emberi pillanataiban.

Mit keresett egy fotóriporter a mentőknél, és miért élt közöttük? „Engem nem az izgalmas esemény, a véres szenzáció vonzott, hanem a kiélezett élethelyzet, és benne a szenvedő és a cselekvő ember. A helytállás pillanatait akartam tetten érni; a veszélybe, gyakran életveszélybe sodródott ember életéért folytatott, sokszor sikeres, néha reménytelen küzdelmet megmutatni” – vallott erről a sok ezer képéből válogató, 1987-es Mentők című kiállítás katalógusában.

Volt abban valami izgalmas és kiszámíthatatlan, hogy három ember: az ápoló, az orvos, meg a gépkocsivezető beült egy rozzant kocsiba, fogalmuk sem volt, mit és kit találnak: részeget az árokparton, elgázolt gyalogost, balesetet szenvedett kisgyermekes anyát, közúti baleset halálos áldozatait? Urbán Tamást a sajátos társadalmi keresztmetszet is vonzotta. Úri környék, falusi ház vagy lakótelep: „mindig olyan környezetet ismerhetem meg, ahol minden a maga kendőzetlen valójában mutatta magát, s ahová fotográfus ritkán kerülhet” – írta. Közben csodálta a barátaivá vált mentősöket, akiknek bárhol és bármilyen körülmények között helyt kellett állniuk, gyors és életre szóló döntést hozniuk.

„Naponta találkoztam a baj, a betegség, a gondok szorításában vergődő emberrel. Megismerhettem az önpusztítás leggyakoribb, legkegyetlenebb eszközeit: az erőszakot, az alkoholt, a kábítószert és a magányt, amely szintén sokszor kényszeríti az embert végzetes tett elkövetésére. A mindennapos munka során, amikor átéltem sikereiket, tanúja voltam kudarcaiknak, megtanultam tisztelni az Országos Mentőszolgálat munkatársait. A megszállottsággal határos hivatástudatukat. Higgadt, fegyelmezett munkájukat. Azt, hogy számukra nincs lehetetlen, megoldhatatlan helyzet. Teszik a dolgukat télen, nyáron, ünnepeken és hétköznap, éjjel és nappal, mindig, ha szükség van rá. Fényképeim erről szólnak, remélem, ékesebben, mint a szavak.”

Köszönet Baki Lászlónak (Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár) a Mentők című kiállítás katalógusáért.