Járt-e Szabó Magda a Katalin utcában?

Szabó Magda cserkészként, az 1933-as világdzsembori idején járt először Budapesten. „Mikor leléptünk a vonatról a lányokkal, azt hittem, megfulladok. Se tájékozódni nem tudtam, sem úrrá lenni a zavaron, ami a forgalom láttára elfogott”– mesélte később. A várost egyetemistaként fedezte fel igazán. „Térképpel, útikönyvvel jártam, mintha külföldön volnék, annyira nem ismertem. Lementem a Flórián téren a kövezet alá, megnézni a római fürdőt. Bejártam a múzeumokat. Megkerestem Arany tölgyeit a Szigeten és leültem alájuk verset írni. […] Egyszer virágot vittem a Petőfi Sándor utcába, letettem az emléktábla alá és elszaladtam. Megpróbáltam megkeresni a Logodi utcát, és nem találtam, – ebből a dátumot is megállapíthatja, mert akkor haldoklott szegény Kosztolányi. Ahogy átértem az alagúton, hiába kerestem a Hajnali részegség házát, most már nehéz megértenem, miért nem tudtam térképről se megtalálni, de nem találtam meg. A János kórházat viszont igen. […] Ültem az ismeretlen városban az ismeretlen kórház kertjében egy padon, beljebb menni hogy is mertem volna. De ott akartam lenni a költő közelében, legalább akkor egyszer.” (Fotó: MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE / FORTEPAN)

A Budapestre érkezés több írásában is megjelenik. A Katalin utca című könyvben a hatéves Held Henriett a szüleivel költözik az addig sosem látott fővárosba, és a hidak, az ismeretlen zajok szorongást keltenek benne, akárcsak annak idején a debreceni cserkészlányban. A Katalin utca regénybeli leírása felidézi a vízivárosi Fő utca, a Corvin és a Széna tér környékét, bár több fiktív részlettel távolít az eredetitől. Az utcában templom állt, előtte szobor, a közelben volt egy régi török kút és a Duna-parti hársfasor mögött ott csillogott a folyó. A nyurga, zárkózott műemlék házak homlokzata az utcára nézett, a virágokkal és villózó üveggömbökkel teli kertek hátul, a Vár irányában húzódtak. Itt lakott egymás mellett a Held, az Elekes és a Bíró család, melyek életben maradt és immár a pesti oldalra költözött tagjai sosem tudtak elszakadni a Katalin utcától: „egy viszonylag új épület hatodik emeletéről nézték a folyón át a másik partot”, a háború után átalakuló, régi díszleteket. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Szabó Magda a második világháború után, 1945 tavaszán költözött Debrecenből Budapestre, hogy „most már talán csakugyan író legyen”. „Számunkra a második világháború volt a legiszonyatosabb és a felszabadulás a legcsodálatosabb élmény. Egyszer azt írtam, hogy soha nem sütött a nap úgy, mint akkor, és soha a kék szín nem volt olyan kék az égen, és soha a folyó nem futott olyan sebesen. Elmondhatatlan volt az az első időszak, amikor a kormányvonattal megérkeztem erre a szinte csupa rom Budapestre”– mesélte. Kofferjében kenyér, szalonna és versei, színdarabjai lapultak, és tűntek el a pályaudvari forgatagban. „Cromwelli ifjú hölgy élt akkor személyemben, szigorú, humortalan, sértett (mert nem tudta elfelejteni halottait), és mindenre elszánt.” Zöldfülűen és gátlásosan filmügyi, majd irodalmi referensként dolgozott: színházba, koncertre járt, filmforgatókönyveket olvasott, és főnöke kérésére, ha épp nem akadt sürgős elintéznivalója, verset írt, „merthogy mégis az a legfontosabb.” (Fotó: GLÁZER ATTILA / FORTEPAN)

A romokon kezdett új élet izgalmas és sorsfordító volt Csándy Katalinnak, a Danaida főszereplőjének is. A vidéki lány iskolás emlékei ütköznek a háború utáni valósággal a Nyugati pályaudvar környékén, miközben Podmaniczky utcai új otthonát keresi. „Katalin nemigen ismerte Budapestet, batyuzók igazították útba, mikor végre megérkeztek, s bár nem kellett messzire mennie a pályaudvartól, mégis megriadt. Az a kevés, amit a rosszul világított városból meglátott, nem hasonlított ahhoz a helyhez, amelyre emlékezett: iskolája felhozta egyszer ide valami kirándulás alkalmával a növendékeit, s mind csak hunyorogtak a fényektől, mikor este hazagyalogoltak a diákszállásra. Elhagyott szülőhelye konszolidáltabb, világosabb is volt a háború utáni Pestnél, az otthoni, elképesztő méretűnek gondolt bombázás pusztítását nem is lehetett összehasonlítani azzal, amit a főváros szenvedhetett. A pályaudvar melletti utca közepén kilométerhosszú, több méter magas törmelékhalom púposodott, oldalán piros vonatocska járt fel s alá, melybe még este is lapátolták a romot meg a hulladékokat ösztövér figurák. […] Ez a kép maradt meg benne az ostrom utáni Budapestről örökre, hogy emberek állnak valami halom tetején, felettük kemény sugárzás, és éjjel-nappal törmeléket lapátolnak egy kurta kis piros szerelvénybe.” (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A Hold utca 16. volt Szabó Magda első budapesti otthona, ahol két lánnyal élt társbérletben. Élvezte a szabadságot. „Itt már senki sem szabta meg, mikor mehetek a fürdőszobába, saját keresetemből könyveket vásárolhattam.” De sokáig idegen maradt számára a város: „Romos, fűtetlen lakásban laktam, romos épületben dolgoztam, ismeretlen és rideg volt a világ. [...] De, persze a fiatalság mindig győzedelmeskedik a romokon, lelkileg is, meg valóságosan is.” 1948-ig lakott itt, aztán elköltözött az elegáns, művelt és nem is olyan rég még nőcsábász Szobotka Tibor vérmezei lakásába. Szabó Magda nem volt túl közlékeny, Nemes Nagy Ágnes tudta meg a legtöbb részletet (és ő is csak utólag): „annyira titokban ment, hogy Gizike nevű társbérlőm és lakótársam se tudta, csak akkor, amikor a sofőr az esküvő után felment az Általatok ismert Hold utcai lakásba, és azt mondta rideg tárgyilagossággal és kemény hangon: 'Szabó kisasszony két bőröndöt kér és azt üzeni, hogy alighanem nem alszik itthon, mert ma délelőtt férjhez ment.' Szemtanúk állítása szerint az eredmény óriási volt. […] Ne mondjátok, hogy nincs érzékem ahhoz, hogy a magánéletem valóban magánélet legyen.” (Fotó: MILITARY MUSEUM OF SOUTHERN NEW ENGLAND / FORTEPAN)

Egy Hold utcához közeli presszó volt Szabó Magda és Szobotka kedvenc találkahelye, „nagy halak voltak a falaira festve, tengermélyi, zöld világításban, úgy neveztük el a helyet: a Hal.” A kávézóból később házasságkötő terem lett, a tér akkori neve miatt Ságvári kápolnának is hívták (ma Vértanúk tere). Bár a protestáns debreceni Cromwell-lány úgy érezte, veszélyes talajon botorkál, mindig ott volt a megbeszélt időben. Félt és dühös volt, hiszen „a szőke, kék szemű, fiatal Básti típusú” Szobotka tele volt szeretőkkel, az írást hanyagolta. Szobotka a Halban kérte meg a kezét, így: „Ne félj, emlékszem, mit kötöttél ki annak, aki megkap egyszer. Nem tűrsz se vetélytársat, sem emléket, sem árnyékot, sem álmot, nem vagy jóvátétel senki elvesztése helyett, se folytatás. Elég igényes lány vagy, de megkapod. Nem vagy se jóvátétel, se folytatás, az élet vagy, amely újra, vagy ha így akarod fogalmazni: most kezdődik.” (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11 / FORTEPAN)

A házaspár 12 évig lakott Szobotka Attila úti lakásában, az önpusztító korszak emlékei között. Szobotka csak pontosságának és rendszeretetének köszönhette, hogy szeretői annak idején elkerülték egymást a vérmezei bérház lépcsőházában. A lánykérés után már csak Magda maradt. „Aznap a Gundelnél ebédeltünk, ebéd közben mondta, most már ne tagadjam meg magamat tőle. A nők eltűntek, a múlt lezárult, minden, ami valaha volt, elporlott, megsemmisült, csak én vagyok, de akkor legyek is, kár egymás nélkül minden percért. Hallgattam, és velem együtt és bennem hallgattak és figyeltek a gének, a puritán Szabók, a magam gőgje, utálkozása attól a gondolattól, hogy olyan ágyba feküdjem, amelynek fél Budapest a vendége volt, de tudtam, ez a mondat most teszt: most méri le, áthágom-e a szerelmünk kedvéért a saját törvényemet, és most méri le, mennyire szeretem. 'Fizess!– mondtam. – Hazamegyünk.' Az Attila utcai lakásban, ahol később tizenkét évig éltünk, bementem a fürdőszobába levetkőzni. Találtam egy kék köntöst, az övét, azt húztam fel, s a forgószél, ami elkapott, nem hasonlított semmihez életem addigi emlékei közül. Talán ilyesmit érezhettem, mikor a születésemkor kiszakadtam az anyám testéből, amikor elkezdtem élni.” (Fotó: SZEPESFALVY GÁBOR / FORTEPAN)

A megkapott, majd pár órával később visszavett Baumgarten-díj és a minisztériumból való kirúgás után 1950-ben a VI. kerületi Szinyei Merse utcai általános fiúiskolába került. Az osztályban naponta szembesült a Rákosi-korszak problémáival, zsidó, kitelepített, sőt kitelepített zsidó családok gyerekeit tanította, akik esetenként baltával verték be egymás fejét a szünetben. A családlátogatások szociológiai tanulmányokkal értek fel, előfordult, hogy már nem talált otthon senkit, csak a házmesterné mesélte, hogy „az éjjel kitelepített kisfiú végigsikoltozta a lépcsőházat: hívják Magdi nénit, szóljanak Magdi néninek.” Vagy egy másik házban a tanítványa „közölte, nem engedhet be anyukájához, mert még nála van az ügyfél, még nem végeztek.” Két évet töltött itt, helyét férje vette át. (Fotó: SIMON GYULA / FORTEPAN)

A VI. után következett a VIII. kerület, az új iskola és a környék remek anyagnak bizonyult. „Ifjúsági regényeim, mivel huzamosabb ideig a Horváth Mihály téri bemutató gyakorló iskolában tanítottam, s az e tér körüli utcákon volt bejárásom annyi évig szinte minden ház minden otthonába, majdnem mindig a nyolcadik kerületet idézik, anélkül hogy a kitalált történetek bármelyikének is köze lett volna valamelyik tanítványomhoz.” 1956-ban és utána is az iskolában tanított. „Az iskolánk közel volt a Kilián laktanyához, sok gyerekünk élt a körzetben, az iskola aknát kapott, több tanítványunk meghalt, s jó párat a disszidáló szülők egyszerűen otthon felejtettek” – mesélte később egy interjúban. Az 1958-ban megjelent Freskó után az iskolában megfagyott körülötte a levegő, a kollégák attól tartottak, megírja őket. A gyerekek sem fogadták jól Magda néni írói ambícióit. „Mikor a Freskó megjelent, én az iskolában Szobotka tanárnő néven voltam ismeretes, de a szülők hamar rájöttek a könyvben levő fénykép alapján, hogy azonos vagyok önmagammal, s felküldték nekem a Freskó-példányokat dedikálni. Ezt a könyvet igazán nem szántam tizenegy-tizenkét éves kislányoknak, úgy adtam vissza az aláírt könyvet, hogy minden alkalommal hozzátettem: ők, a gyerekek, ne kezdjenek bele, ne olvassák. Volt egy pukkancs tanítványom, helyes, okos kisgyerek, Bazsó Erika, az vérpiros lett, még dobbantott is mérgében, és azt kiáltotta: 'Nem szégyelli magát Magda néni, hogy olyan könyvet ír, amit a saját osztálya nem olvashat el?' Osztályfőnöke voltam, elnevettem magam, volt a gyereknek némi igazsága. Persze pusztán emiatt még nem bizonyos, hogy azonnal munkába kezdtem volna, volt abban a Móra Kiadónak is szerepe, Janikovszky Évának, aki úgy gondolta, segítek nekik, ha megírom, mit látok-élek civil munkahelyemen.” Ebből született a Mondják meg Zsófikának: a gyerekeknek tett teljesített ígéret és egyben búcsú az iskolától, egyfajta pedagógiai végrendelet.” A tanítással végül 1959-ben hagyott fel. (Fotó: FORTEPAN/ALBUM009 / FORTEPAN)

A Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán ma is álló pléhfeszület feltűnik a Danaida című regényben, noha Szabó Magda a környék utcaneveit átírva hozta létre a regény valóságát. A már emlegetett Csándy Katalin a Podmaniczy utcából a Józsefvárosba költözik. „A Mák utcát mindig szerette [...]. Ezen a részen még jól látszott, hogy a főváros külön kis helységek egybeolvadásából keletkezett, hogy ez a kerület is miniatűr vidéki városka volt valamikor, aztán egy óriás test részévé vált. Szerette a Mák utcán a régi malom épületét, amelyből nemrég fürdőt csináltak, de amely ebben a formájában is olyan volt, mintha kísértetek őrölnének benne éjszakánként a régen tovaszállított gépeken álombeli lisztet, valószínűtlen, meseszerű. Szerette a Koszorú közt is, ahol csaknem kizárólag cigányok éltek, a Mák utca és a Koszorú köz sarkán a Krisztust, akit akkor, 1953-ban ugyan senki sem aranyozott vagy festett újra, s inkább formájával mutatta: azonos önmagával, de akit azért mégis megtisztelt valaki hébe-hóba pár szál virággal vagy gyertyácskával, olykor egy csúnya kis koszorúval is. Itt hiába dolgozott az utcaseprő, mindig szenny volt, zaj, nyüzsgés, még kiskertek is illatoztak nyaranta itt felejtett, régi telkeken, amelyekben rengeteg virág nyílt; egyik-másik lakó kosárszámra vitte a friss csokrokat árulni a trolimegálló környékére, a hajdani önálló városka főutcájából lett nagyútra.” (Fotó: PIARISTA LEVÉLTÁR/HOLL BÉLA / FORTEPAN)

Szabó Magda ugyan „megtanult élni egy világvárosban”, de vidéki lány maradt, a Hajdúság, Csongrád és Békés vidékének rajongója. Mindig megkönnyebbült, ha vidéken járt, Pesten hiányzott a foga alatt recsegő debreceni por, a folyton kavargó forgószél a Nagytemplom körül. Az Attila útról elköltözve Júlia utcai lakásukat azért választották, mert az ablak előtti jegenyék Debrecenre, a Csokonai-szobor környékére emlékeztették. Azt mondta, amikor könyveiben az égboltot kellett leírnia, a kis hódmezővásárhelyi utcák feletti mennyboltot képzelte maga elé, vagy azt, amelyet a debreceni Füvészkert utcai lakásukból látott. Ugyanakkor ifjúsági regényei vagy éppen a Danaida a Józsefvárost idézik, a Horváth Mihály téri iskola környékét. És hogy fontos volt-e ez egyáltalán? A Katalin utcában azt írta, ami az ifjúság idején „kereknek és összemarkoltnak” tűnt, az idő múlásával felbomlik. „A tér helyszínekre, az idő időpontokra, az események epizódokra tagolódtak, s a Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.” (Fotó: FORTEPAN/ALBUM004 / FORTEPAN)