Mit adott nekünk Bécs?

Bécs fokozatosan nyílt meg újra egyre több magyar előtt úgy a nyolcvanas évek elejétől: már nem kellett vízum, ha szűkös is, de volt némi valutakeret, és aztán ‘88-tól jött az igazi szabadság: megszűnt a csak háromévenkénti utazásokat engedő korlátozás, és lett világútlevél. Ezt a lehetőséget a magyar nép mindenekelőtt arra használta ki, hogy körülnézzen a Mariahilferen és beszerezze az obligát jugoszláv fagyasztóládát schillingért.

Nem is régen olvasóink írták meg a harminc évvel ezelőtti úti élményeiket. A bécsi magyar folklórból (kis stiklik, nagy kultúrsokk) úgy tűnik, az osztrák főváros mindenekelőtt adott:Gorenjét, Commodore-t, Limara parfümöt, Shopping Cityt, a magyar viszonyokhoz képest óriási bevásárlókocsikat, amiket mindenki megpróbált púposra tömni; ingyen téphető bevásárlószatyrokat, amikből a nagymama akkora adagot rakott el, hogy még húsz évvel később is volt belőlük; “olyan” videófilmeket, amiket az eladó rögtön be is tett a gyerek előtt, abszolválva a szexuális felvilágosítást is; óvszerautomatát, “magyar, ez nem rágó” felirattal; de a kapitalizmus első gyakorlati leckéit is a promóciós trükköktől a vállalkozni tanulásig.

A hetvenes évekbeli fotókat (egy részüket az az Urbán Tamás készítette, akitől már több válogatást láthattak nálunk is a Fortepanos anyagokban) most az indexes kollégák első bécsi élményei illusztrálják - nekik ezt adta Bécs.

“Mezőtúrról mentünk ki egynapos buszos kirándulással,. Én 8-9 éves voltam, és totális extázisban Nyugat-Európától, és annyira akartam walkmant, hogy a legeslegelső boltban megvetettem anyámmal a legeslegelső kezembe kerülőt. Többször mondta, hogy várjak meg, nézzük meg máshol is, de nem tudtam elengedni. Aztán a következő boltban találtunk természetesen sokkal faszábbat, na anyám azt vette meg a bátyámnak. Egészen hazáig azt nyomtam, hogy mégis a második legyen az enyém és az elsőt adjuk a bátyámnak, ő úgysem volt velünk ott, nem fogja tudni, hogy melyik kié. De anyám ragaszkodott hozzá, hogy viseljem a döntésem következményeit. Vettünk még videót, kétkazettás magnót, doboz Donald rágót és banánt egy szatyorral.”

“Még a nagy magyarjárás előtt voltunk Bécsben 1986-ban. Mivel kapuváriként fejlett nyugati gyerek voltam, már tudtam, mi az a hotdog, de NYUGATON az is jobb volt. A Stephansdom mellett volt egy bódé, ahol úgy csinálták, hogy a nagy és ropogós kifli felső hatodát levágták, belerakták a virslit, bele a mustárt és a ketchupot, aztán a levágott kiflirészt újra ráhúzták, miközben nálunk képesek voltak még zsemlében adni a hotdogot. Azóta se láttam ilyet, azóta se ropogott így hotdog, és azóta is mustárral és ketchuppal eszem a virslit.”

“Bécs a családunkban úgy jelent meg először, hogy Hugi néni, a keresztanyám Bécsig szaladt a keresztapám elől és ott kezdett új életet. A fejemben mindig úgy élt, hogy ő a család amerikai nagybácsija, aki majd egyszer anyagilag megment egy jó kis örökséggel, és soha többé nem fog nyomasztani minket az istenverte kommunizmus. Nem így lett, először mi is akkor mentünk busszal Bécsbe, amikor a többi magyar is ott költötte el a fix valutakeretét, főleg műszaki cikkekre. Nagynéném mutatta az utat, ő volt a világlátott ember a családban. Mondta, hogy mi nem a Mariahilfer strasséra megyünk, mert mindenki oda jár és eléggé sokan vannak, meg ciki is. Nekem egy korcsolya kellett, mert akkor jégkorongozó akartam lenni, ezért kimentünk villamossal bazi messze a belvárostól egy nagy bevásárlóközpontba, ahol volt egy Intersport is. Itt kaptam egy három számmal nagyobb Koflach műanyag korcsolyát. Ezzel csak két probléma volt: minden hokis gyöngyvászon koriban nyomta, a másik meg, hogy a korcsolya tényleg jó nagy volt, ezért koszorúzás közben mindig ráléptem az elejére. Következő szezonra lett egy rendes Botasom, a másikat meg eladtuk Rudikának, a szomszéd gyerekének.  Ja, meg hoztunk haza egy Fisher getto-blastert is, még mai is működik, kétkazettás.”

“Talán '88-ban lehetett, amikor a nevelőanyám befizetett minket egy bécsi bevásárlós kirándulásra. A busz hajnalban indult a Hősök teréről, még sötét volt, amikor a vadidegen nénik, bácsik behajigálták a kisbőröndjeiket, a műanyag kerekekre eszkábált nejlonzsákjaikat a busz oldalába, én meg nem nagyon értettem, hogy minek ez a sok cucc, ha este úgyis jövünk haza. Pár óra múlva Bécs külvárosában állt meg a busz egy bevásárlóközpont előtt, azt mondták, 8 óra múlva ugyaninnen indulunk haza.

A legtöbb ember bement a plázába, de mi - talán egy Tesco-busz féleségen - bebuszoztunk a belvárosba. Akkor voltunk először Nyugaton. Szinte szótlanul róttuk az utcákat, a tereket, a nyakunk kicsavarodott a sok felfelé bámulástól. Annyit sétáltunk, hogy délutánra már fájt a lábunk, a Volksgartenben rogytunk le egy padra, és ettük meg az otthonról hozott szendvicset ebédre. Pihenésként még bementünk az Albertinába megnézni egy reneszánsz festmény kiállítást, majd visszabuszoztunk a plázához.

A buszunknál a többi magyar egymással veszekedve próbálta a busz minden szabad résébe beszuszakolni a szajréját. Mi csak pár csokit vettünk egy trafikban. Akkor ettem életemben először Mars szeletet, abban a parkolóban. Nem tudom, hogy a tömött zsákos magyarok vagy a geil karamell miatt, de nem bírtam megenni, és azóta sem szeretem. Most ősszel, 29 év után újra - már sajnos a nevelőanyám nélkül - a Mumok háromszintes kiállításának végignézése után ismét lerogytam ugyanarra a padra a Volksgartenben - pont olyan fáradtan, és pont olyan fanyarmagyar hangulatban, hogy nemsokára haza kell mennem.”

“Nekünk volt egy bécsi bácsink. Sose láttam, apámnak volt a Videoton révén valami üzleti kapcsolata. Bécsi bácsi - sose hívtuk másképp - annyit tudott, hogy apámnak három lánya van, meg egy fia. Kétévente küldött három egyforma szabadidőruhát a lányoknak - Chorus Line és Meeting Point feliratuk tripla példányban égett az agyamba - nekem meg nadrágot, pulóvert. Sajnos azt hitte, a fiú a legidősebb, így mindig az volt a legnagyobb ruha. Már a vasfüggöny is majdnem leomlott, mire belenőttem, addigra viszont már nagyon nem éreztem menőnek a kockás bársonynadrágot, meg a barna bolyhos pulóvert. Volt viszont a küldemények között egy öltönyanyag is, 20 évvel később abból remek öltönyt szabattam magamnak. Mellénnyel! Na, az menő lett. Mondjuk 4-5 éve már nem férek bele.

1984-ben a család is volt Bécsben busszal, én Balatonon maradtam a nagyszülőkkel, a bevásárlásból viszont aranyszínű papír diplomatatáskát kaptam, amit pár év múlva vidáman rúgtam szét egy szovjet iskolában.”

“Én először akkor voltam Bécsben, amikor jöttünk haza a NSZK-ban tett autós kalandtúráról ‘89 nyarán. Az első nyugati élményem Nyugat-Berlin volt, aztán Köln, Frankfurt, München. Mire odaértünk, Bécs nem tűnt akkora számnak. Leginkább arra emlékszem, hogy próbáltunk nem bevásárlóturistáknak látszani. A Mariahilfert csak messziről néztük meg, nem vásároltunk olyan boltban, ahol ki volt írva, hogy beszélni magyar, és nem mertük megnézni a cuccokat rendesen, nehogy azt higgyék, el akarjuk lopni. A Daciánkat sem nézték olyan vigyorogva az őslakosok, mint a kölni főtéren. Sokáig nem hittem, hogy valaha még ennyire ciki lehet magyarnak lenni, mint akkoriban Bécsben. Aztán persze másként alakult.“

A rendszerváltás környékén, talán '89-ban, de lehet, hogy '90 elején voltam legutóbb Bécsben. És egyben először is, a keleti országrészből, a román határ mellől a külföld nekem főleg a Nagyvárad-Arad tengelyt jelentette. Valami furcsa szociálpolitikai megfontolásból olyan buszos utakat hirdettek meg, hogy ha a csoport többsége nyugdíjas, akkor mindenki nyugdíjaskedvezménnyel vehet részt rajta. Így egy ködös hajnalon édesanyámmal nagyjából negyven nyugdíjas között találtuk magunkat egy Ikarus utasterében.

A pálinka szaga és a kolbászos szendvicsekből áradó fokhagyma illata nagyjából az utazás tizedik percében megtöltötte a légteret. Valaki elkotyogta az útitársaknak, hogy az a gyerekképű srác (ez lettem volna én) beszél németül. Ami önmagában csak annyiban volt igaz, mint Lázár János bécsi videós performansza – szóval elszórtan tartalmazott valóságmagvakat, de összességében jobban torzított, mint repedt szélvédőn egy ELIOS-izzó –, viszont arra jó volt, hogy a bevásárlás Mekkájába tartó csoportunkból mindenki (két sváb származású nénin kívül) az én állítólagos némettudásomra alapozzon.

Bécsig nem volt ebből semmi baj, ott viszont némi kellemetlenséget okozott azzal szembesülniük, hogy a „tud németül” nem azt jelenti, hogy otthon van egy majdnem kétmilliós metropolisz városszerkezetében, és bárhová képes eltalálni anélkül, hogy akár csak egy térképünk is lenne. A Mariahilfert végül megtaláltuk, hülye kelet-magyarországiak nem tudtuk, hogy nyilván ennél sokkal olcsóbb nagyáruházak is lehetnek a város külsőbb részeiben. Engem csak a csoki érdekelt, meg megmaradt, hogy láttam egy ötszintes játékboltot – igen, csak játék! –, miközben a mi megyénkben a békéscsabai kétszintes Univerzál áruház jelentette a konzumidiotizmus katedrálisát, amiben, ahogy a neve is elárulta, minden volt a konfekció öltönytől a sportszeren át a könyvekig – még mozgólépcső is. Na, ahhoz képest ez a bécsi bevásárlóutca minden várakozást felülmúlt volna akkor is, ha lettek volna bármiféle várakozásaim.

 A Bécsből töltött néhány óráról sok emlékem nincs azon kívül, hogy boltba be, boltból ki, hogy az eladók kedvesek, néhol magyarul is próbálkoznak megszólalni, és a „was kostet?”-re nem szóban, hanem írásban válaszolnak. Egy mérsékelten türelmes hölgy, aki nem akarta kivárni, hogy majd „Jánoska” fordítson neki, saját kezébe vette az ügyintézést. Történetesen egy kutyanyíró ollót akart venni, hát odaállt a pulthoz, és előadta a „magyar ember beszélni külföldiül” performanszt, miszerint (kezével mutatva a kő-papír-ollóból használható megfelelő jelet): vaú, vaú, nyisz, nyisz. Az eladónak arcizma se rándult, „Hundeschere?”, kérdezte, „Hund?”, nézett a néni, „wauwau”, mondta az eladó, „ja, az”, mondta a néni. Az eladó beleegyezésnek vette, hogy „ja”, az üzlet megköttetett.