10x10 centis kanárisárga jel a szív fölött

Szilárd Vera és Tamás szüleikkel a Pannónia utca 58. harmadik emeleti erkélyén. Könnyű nyári ruha, elegáns nyári öltöny. Sárga csillag.

Vera hatéves volt, amikor beköltöztek. Apja magántisztviselő Kraszner Lajos elegáns textilkereskedésében, a Deák téri Adria palotában. „Szép csendesen éldegéltünk ott” - mesélte Vera a Pannónia utcáról. Előbb a Sziget utcába, majd a Szemere utcai polgáriba járt. A nyolcadikat csak a háború után végezte el. Nem sokkal a fotók készülte után be kellett költözniük a Légrády Károly (ma Balzac) utca 15. alatti csillagos házba. Kilencen laktak a lakásban. 1944 nyarát itt vészelték át. A házmesterfiú feljelentgette őket, időnként bejöttek a nyilasok, falhoz állították őket, fegyvert kerestek, végül elvitték az ékszereiket. Vera mégis inkább az életre emlékszik, arra, hogy sok fiatal élt a házban, és a mamája igyekezett feltáplálni, hiszen ki tudja, mi jöhet még.

 A család férfitagjai hamarosan eltűntek: a tizenhat éves Tamást elvitték, az apa a Ferihegyi reptéren tolmácsolt. Ő az október 15-i proklamációig kivételezett helyzetben volt, a főnöke hétvégenként hazahozta. A nyilas hatalomátvétel után hosszú ideig nem jött róluk hír, és visszatérve sem meséltek sokat a külön töltött időszakról. Verát és a mamáját egy rokon által titokban megszerzett svájci Schutzpass repítette a menet helyett a Szent István park 10. alatti védett házba. Vera meséli, a Légrády utcai ház udvarán álltak hátizsákkal és egy pehelypaplannal, nyilaskísérettel, útrakészen, amikor egy ismeretlen férfi belépett a nevükre szóló védlevelekkel. A Szent István parkban jó volt a társaság, sok fiatal zsizsegett a védett házban (például Révész György későbbi filmrendező). Víz is volt még, de kijárni nem lehetett. „Egyetlen világunk volt, az a Szent István parki lakás” – mondta Vera. November táján, a csúnya őszben nyilasok jöttek, a Schutzpass nem jelentett mentességet többé. Elvitték őket.

Mindketten a Tőzsdepalotában dolgoztak, amikor 1921-ben egy félreértésből kirobbant irodai vita szerelembe fordult közöttük. 1945 májusában Szilárd Andor írta naplójába, miután az amerikaiak felszabadították a bergen-belseni táborban: “Látod Anyukám édes, én mindig arra gondoltam, vissza kell hozzád kerülnöm, még sokkal tartozik nekünk az élet. […] haza kell rövidesen jutnom, meg KELL benneteket találnom és akkor majd leülünk beszélgetni. Tudod szívem, úgy, ahogy 21 éven át ezerszer és ezerszer beszélgettünk, terveztünk, reméltünk és örültünk.”

Az ismét a gettóba hajtott Veráék a Klauzál utca 10-ben szabadultak fel. Az elhúzódó pinceharcok után egyszer csak egy szovjet katona állt az udvaron. Kenyeret adott és azt mondta, mehetnek. A nagyváradi család-újraegyesülés és Pestre való visszaköltözés után Vera egy évet kihagyott az iskolából: „Ezt ki kellett pihenni.” A nyolcadik osztály után már nem akart az iskolapadban maradni. Egy Sallai Imre (ma Tátra) utcai fényképészhez jelentkezett tanulónak. Első fizetéséből három pár szandált vett, mindig is cipő- és pulóverimádó volt. Az újlipótvárosi műteremben szerette meg a portré műfaját. Később dolgozott az Oktogonon a Fényszöv üzletében, 1958 és 1968 között a Párisi utca 6/b-ben „Vera Foto” néven saját üzlete volt.