Sosem volt ilyen éjszaka az Operaházban

Ha annyit jár operába, hogy lehet, hogy soha nem tud válaszolni semmilyen kérdésre az előadásokról, futott végig a fiatalasszony agyán, nem először és nem is másodszor a házasságuk eddigi három éve és három hónapja alatt, pontosabban csak az utolsó évben, azelőtt még nem volt ez így, vagy ha így volt, neki legalábbis nem tűnt fel. Hogy lehet, hogy mindig olyan kipirult arccal jön haza, és engem úgy kerül, mint egy rossz cselédet. Lehet, hogy mégis igaza volt annak a kígyó Poltinnénak, aki még csak nem is titkolt élvezettel számolt be róla, hogyan hallotta a páholynyitogatóval pusmogni zárt ajtókról és valami repedtsarkú nőcskéről? Még azt is látta, sziszegte, amikor a zsebéből egy bankót húzott elő, és a jegyszedő tenyerébe csúsztatta, de ezt már úgy mesélte, hogy majd kicsattant a gyönyörűségtől közben, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lásson megremegni. Hát nem is fog látni, arra várhat, amíg áll az az istentelen operaház.

(Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Hogy maradtam volna inkább agglegény, vagy elmentem volna inkább papnak, mit érdekel engem, mit szólt volna ahhoz maga, édesapám, hát mondja meg nekem őszintén, ér ez ennyit? Maguk is folyton csak marják egymást édesanyámmal, úgyis ide jutunk mi is, kell ez nekem? Jóravaló asszony a Margit, nem mondom, hogy nem jóravaló, de nem magamfajta, én nem tudom megszokni ezt az urizálást, és hogy hiába vettem el már három hete, ha mások előtt a kezéért nyúlok, a kabátját adja oda, hogy tegyem be a ruhatárba, meg ne lássák, hogy hozzáérek ahhoz a finom kacsójához. Vidd el az Operába, mondta Édesapám, akkor majd megtudja, hogyan kell rád néznie, hogy milyen finom ember vagy te, mondta, hát inkább ne tartana finomnak! Operában ülni az este, amikor más asszony vacsorát készít az urának! Mindig megbeszélni ezeket az ostoba, kitalált történeteket, amiből egy szót se értek, csak nézek magam elé némán, mert hozzászólni nem tudok, a Margit meg azt hiszi, vele van bajom, de én nem őrá haragszom, hanem a saját nyelvemre, hogy csak nem forog. Pedig jóravaló asszony. Csak nem magamfajta. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Hogy zavarba jött a kujon! Hát mit gondolt, ezúttal majd nem az utolsó ária után lesz vége az előadásnak? Addig vagyunk csak magabiztos férfiemberek, amíg rejt a páholy sötétje, aztán ha hirtelen kigyulladnak a fények, úgy kapkodjuk a nadrágunkat, mint a kisfiúk, pirulva az anyjuk előtt? Akkor hogy pirulna, ha tudná, hogy van azért, ahonnan még abba a páholyba is belátni! Ez az apró látcső annyi mindent végignézett már, hogy ezer asszony hullatna egy pataknyi könnyet, ha egyszer dalolni kezdene. De persze, hogy nem kezd. Nem kell azt másnak is tudnia. Hát akarok én másnak is adni az én kis esti örömömből? (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Na látja, elvtárs, pontosan ezért vagyunk itt. Pontosan ezért. A Párt szeme mindent lát, a Párt füle mindent hall, a Párt markában mindenki elfér, és majd mi eldöntjük, hogy mikor szorítjuk ökölbe a kezünket. Amit maga itt ma végignézett, az mind bekerül a jelentésbe, különös tekintettel mindarra, amit ez a Koroncai mondott a Selyének. Azzal magának nem kell törődnie, hogy mit jelent, azt majd én eldöntöm, hogy mit jelent. A maga esetében is pontosan el tudtam dönteni, hogy mit jelent, ugye emlékszik. Most pedig tapsoljon. Helyes. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Én mindenesetre látom, amit látok, és nem ettem meszet, hogy ne higgyek a saját szememnek. Én nem vagyok olyan naiv, mint a szegény hülye Jolánka, akit odaültethetnének akár gardedámnak is abba a páholyba, akkor se venné észre, hogy mi a kotta. Na nem mintha tényleg olyan dörzsöltek lennének, amilyennek hiszik magukat, azzal a lakájlelkű páholynyitogatóval, a mindig a hajtókájába csúsztatott bankókkal, a sötétben kilopózásokkal. Nekem aztán mondhatják kedvükre, hogy a Poltinné csak pletykálkodik, hogy a Poltinnénak a szavát se szabad hinni, hát mondják csak, ha így be tudják magukat csapni. Ő pedig… Ő pedig végül csak kapja meg, ami már rég kijárna neki. Tudja meg ő is, milyen az a fájdalom, amiről azt hiszi, csak okozni tudja, de érezni nem. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Csak néz. Mindig csak néz. Nem tudok úgy állni, nem tudok úgy visszanézni rá a büfében a sorból, nem tudok olyan jelentőségteljesen eltipegni előtte, hogy meg is szólítson. Csak a hülye látcsöve mögött érzi magát biztonságban, olyan messze, hogy meg tudjon szökni előlem, ha netán felé indulnék. Én mindent megpróbáltam, amit egy úrinő megpróbálhat, de hiába, hát saját magamat megszólítani végre helyette már mégse tudom. Előtte: nem jött. Most itt a szünet: nem jön. Ahogy a legutóbb. És azelőtt is. És ma is, megint, tudom én, hogy nem lesz másképp. Miért pont ma lenne. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Persze, kislányom, elmehetsz, persze, kislányom, meglásd, jó lesz, persze kislányom, ha nem hallottam ezt ötvenszer az elmúlt hónapban, akkor esküszöm, egyszer se. Aztán jött az, hogy majd a nővérem elkísér, és hát istenemre mondom, ezt le is nyeltem rögtön, én egy rossz szót nem szóltam, hát jöjjön. Még jobb is volt, hogy ketten tervezgettünk, milyen ruhát varrunk magunknak, és ő már járt is itt, ő tudott mesélni, hogy mennyi regény játszódik itt a folyosók között meg a páholyok sötétjében minden este, hogy nincs még egy olyan hely Pesten, mint az Operaház hét és tíz között, ahol a férfiszemek úgy pásztáznak, hogy belepirulsz, ha egy is téged talál el, ahol a vállak úgy súrlódnak egymáshoz, mint gyufa a dörzspapírhoz, és ahol bármi megtörténhet, én elképzelni se tudtam, hogy mi az a bármi. Hát még most sem tudom elképzelni, miután anyánk végül rám förmedt, hogy mégis mit képzelek, csak nem gondoltam, hogy elenged minket egyedül, és nem fog mellettünk strázsálni álló este. Hát de. Én gondoltam, de az ugyan kit érdekel, hogy mit is gondolok én. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)

Van énnekem egy olyan érzésem, hogy a Szemere körül nincs minden rendben. Azt a sampányt ugyanúgy kikéri mindig, ahogy eddig, de ahogy azt a bőkezű borravalót is hozzácsapja, abban valami már megváltozott. Olyan az, ahogy nyújtja a kezét a pénzzel, ahogy másnak a hangja remeg meg, vagy ahogy az ember visszanyel egy keserű mondatot, és az arca is olyan közben, csak arra az egy rövid pillanatra, mint amikor elreped egy álarc. Hogy mi ez, azt nem tudom, de én olyan jóízűen eszem meg a kalapom, ahogy ezek a kisasszonyok falják itt a rigójancsit, ha nincs ez a Pali valójában már rég leégve. Én nem tudom, miféle kölcsönökből tartja itt fenn olyan kétségbeesetten a látszatot, de azt főleg nem értem, hogy minek. Mintha így ki tudná vívni bárkinek a megbecsülését. Hát azt te már nagyon régen eljátszottad, Szemere. Nagyon régen. Tűnhetsz te itt akárminek, az algíri hercegnek is, nem segít az se rajtad már semmiben. (Fotó: Kotnyek Antal / FORTEPAN)