A betiltott ingázók helyén Hruscsov mosolygott

A Tükör című hetilap botrányosan indult 1964-ben. Szalay Zoltán szociográfiai igényű, Budapest és Pusztaszabolcs között vonaton ingázó munkásokról készített fotósorozata öt oldalt kapott volna a lapban, de végül felsőbb utasításra nem jelenhetett meg. A helyére az első Tükör-számban Hruscsov portrécikke került.

„Akkoriban a próbaszámot be kellett mutatni az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályán. A Tükör főszerkesztőjét elkísérte Szalay is. A sötét hangulatú anyagot döbbenten lapozgató KB titkár megkérdezte tőle: na és mi a megoldás a problémára? A változás, felelte Szalay”– mesélte a Fortepan-kiállításra készülve László Ágnes újságíró, Szalay Zoltán özvegye. A változásra évtizedeket, a fotók megjelenésére éveket kellett várni.

A később Táncsics Mihály-díjas és Pulitzer-emlékdíjas, a Magyar Sajtófotó Pályázatot és Kiállítást elindító, gyerekként még hajóskapitányságról álmodó Szalay a letiltott ingázó-képsorozat ötletét egyik újságíró kollégájától kapta, nagyjából egy hónapig követte a munkásvonat utasait a Budapest-Pusztaszabolcs vonalon.

A Fortepan-kiállításon látható képekről Czöndör Mihályné, a Pusztaszabolcsi Hagyományőrző Alapítvány munkatársa mesélt az Indexnek.

„Az ingázás a pusztaszabolcsiaknak elsősorban Budapestet jelentette, de a 35-30 km-re lévő Székesfehérvárra és Dunaújvárosba is sokan jártak dolgozni”– mondja Czöndör Mihályné. A statisztikák szerint a fotók készültekor a pusztaszabolcsi vasútvonalon naponta ötezren jártak be Budapestre. Az ingázókat a mezőgazdaság szocialista átszervezése duzzasztotta fel, a hatvanas években a téeszesítés miatt többszázezren léptek át az iparba. Többségük szakképzetlen volt: a városi munkahelyeken segédmunkát vagy betanított munkát kaptak, általában olyat, amelyet a helyben lakó városiak már egyre kevésbé vállaltak el. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

„Akkoriban még előfordulhatott, hogy reggel megittak egy-egy stampedli (stampli, ahogyan többen is nevezték) pálinkát a vonat indulása előtt. Tűzoltó édesapám a munkatársaival hazafelé tért be egy kupicára feszültséglevezetésképp. A pusztaszabolcsi állomáson ekkor még nagy élet volt. A resti, az Utasellátó fénykorát élte. Az utasok vásárolhattak az Ibuszban, étkezhettek az étteremben, volt egy ’középső’ és egy nagyobb talponálló is.”

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

Az ingázók a vonaton pótolták az éjszakai alvás hiányait. Ez a fiú Brigitte Bardot-val.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

Váróterem, talán a Kelenföldi pályaudvaron. Bár a menetrend tervezésekor igyekeztek figyelembe venni bejáró dolgozók órarendjét, sokszor elkerülhetetlen volt a többórás, éberalvásban töltött várakozás.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

Nemcsak a munkások, de a diákok közül is sokan jártak be Budapestre. Pusztaszabolcson 1963-tól működött mezőgazdasági gépszerelő szakközépiskola, aki másra vágyott, Budapestre, Székesfehérvárra, Dunaújvárosba és Sárbogárdra ment középiskolába.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A férfiak közül legtöbben a gépgyárakban és az építőiparban dolgoztak, de voltak köztük vasutasok és tűzoltók is, mint ez a padon ülő egyenruhás férfi.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

„Mikor megtudják, hogy vidékiek vagyunk, a tekintet megváltozik, munkahelyen, vonaton, mindenütt. Ami abból is adódik, hogy egészen más munkahelyen kívüli problémák foglalkoztatják a bejárókat, mint a helyben lakókat. Az ingázókat nem az a kérdés izgatja a hét végén, hogy vasárnap hova megyünk kirándulni; sokkal inkább az, milyen sürgős munkát kell elvégezni ezen a napon”– írta a kényszerű kétlakiságról a Valóság a hetvenes években. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

Félrebillenő fejek, behúzott nyakak a fapadokon.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A hatvanas években a pusztaszabolcsi nők inkább helyben vállaltak munkát. Akik mégis ingázni kényszerültek, a budafoki élesztőgyárba és szövőgyárakba, közértekbe jártak el dolgozni, gyakran két-három műszakban. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

„A munkásvonatok túlzsúfoltak, főleg a tól-ig vonatok nincsenek rendszeresen takarítva, az ablakokat hónapokig nem mossák le, esti időben a kocsik nincsenek kellőképpen kivilágítva, sok esetben nem a hiányzó villanykörte miatt, hanem a kalauzok túlzott takarékosságából. A téli (fűtési) idényben az egyik szerelvény gőzfürdő, a másik jégverem” – szólt a helyzetjelentés 1978-ban. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A mezőgazdaság átalakulásával tömegessé váló felesleges munkaerőt ugyan felszívta Budapest ipara, de az ingázók sokáig egyfajta utóparaszti helyzetben, a gazdálkodó életformát is őrizve éltek. Kétlakiságuk gyakran ideológiai felhangot kapott, szemükre hányták, hogy az iparból és a mezőgazdaságból egyaránt hasznot húznak.

(Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

Az ingavonatokon külön galerikbe verődtek a kártyások, a focirajongók, a dohányosok, az ivócimborák. Az egy munkahelyre járó csoportok helyfoglalását az is befolyásolta, hogy a vonat eleje, közepe vagy vége esik közelebb munkahelyükhöz, lakóhelyükhöz. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A fotón látható Déli és a többi budapesti pályaudvar forgalmának 80 százalékát az ingázók adták a hatvanas-hetvenes években. Egy évtized alatt Magyarországon felével emelkedett az ingázók száma, 1970-ben minden negyedik férfi, a nőknél minden nyolcadik aktív kereső élt kétlakiként. Így született meg a nyolcvanas évekre a több mint másfél milliónyi ingázó országa. „Az ingázás azóta is jellemző a pusztaszabolcsiakra. Mondták egy időben azt is, hogy alvó település, mert sokan eljárnak más helyre dolgozni, csak aludni térnek haza”– mondta Czöndör Mihályné az Indexnek. (Fotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A Fortepan 110 ezer képéből 200 kiemelkedő fotót és 16, a képekhez tartozó történetet mutat be a Minden múlt a múltam című kiállítás. Néhány történetet az Indexen is olvashat a következő hetekben. Ha az összesre kíváncsi és a Fortepan saját történetét is szeretné megismerni, szeretettel várjuk 2019. augusztus 25-ig a Magyar Nemzeti Galériában.

Az oldalról ajánljuk

Bookline

Mezei József
Kémelhárítás Magyarországon 1975-1985

4080 Ft

J. K. Rowling
Karácsony a Roxfortban

4242 Ft