Ott maradtam estig, és csak fényképeztem, fényképeztem

A hetvenes években a pesti belváros egy magamfajta kezdő riporternek maga volt a csoda. Nyüzsgés, szép nők, érdekes emberek, csillogó kirakatok. A mai eszement személyiségjogi szabályokat még nem találták ki, szabadon lehetett az utcán fotózni, és ez senkit nem bántott, inkább megköszönték a figyelmet. Imádtam a városban kószálni és keresni az elleshető pillanatokat. Aztán szembejött egy lány...

A szeme színére nem emlékezem, csak annyit tudok, gyönyörű volt. Lefényképeztem beszélgetni kezdtünk, aztán, nem is tudom hogy mertem, de megkérdeztem, csinálhatnék-e róla pár képet otthon is. Hát az bizony lehetetlen, volt a válasz, mert oda férfiak nem léphetnek be. Aztán valahogy mégis lehetett és én ott találtam magam a Szemmelweis utcában egy női munkásszálláson. Volt ott minden, ami az otthonos érzéshez csak kell: közös hálóterem, emeletes ágyakkal, közös konyha, közös mosdó, a saját holminak apró kis rekeszek, ökölnyi lakatokkal. Valahonnan került egy üveg “feketecimkés” cseresznyepálinka is, megismerkedtem a szálló lakóival, aztán ott maradtam estig és fényképeztem, csak fényképeztem. Aztán még pár napig, mígnem a főnökségnek fülébe jutott a dolog és akkor vége lett.

Nem nyugodtam bele, kértem hivatalos engedélyt is, de onnantól már senki nem mert szóba állni velem, egyetlen jó képet se tudtam már csinálni. Én akkor még őszintén hittem a fotográfia hatalmában, úgy képzeltem, ha fölmutatom, milyen emberhez méltatlan körülmények közt élnek emberek, nulla magánélet, nulla személyes tér, talán majd kiharcolok nekik valami jobbat, csak lesz valami változás. Hát lett változás. Megjelent a riport az újságban és elbocsátották a gondnokot.

Ezt a bevezetőt és a képeket Horváth Péter csinálta, a képek alatti szöveget D. Magyari Imre írta.