Eta néni két élete

A tanterem az épület harmadik emeletén volt, egy későbbi tanári elszólásból hallottuk, hogy valaha az apácák fürdőszobájának épült a terem. Ez hihetőnek tűnt, mert még közel negyven évvel a rend feloszlatása után is az egyik fal magasan föl volt csempézve. Minket nem tanítottak karakteres tanár egyéniségek. Legtöbbjükről évek alatt sem tudtunk meg semmit, bejöttek, mondtak valamit, kimentek. A személyiségükről, gondolkodásukról, esetleg magánéletükről nem derült ki semmi. Jelentéktelennek tűntek, ahogy mi magunk is jelentéktelenek voltunk. Készítettem egy képet erről a teremről 86 körül, valószínűleg véletlenül, a film befűzése után elkattintott kockának tűnik. Ezt láttuk magunk előtt akkoriban. Egy hangszórót, aminek kihúzták a dugóját, az egész nap világító neoncsöveket, egy térképet és a címert.

Eta néni sok szempontból kilógott ebből a képből. Leginkább azért mert akart tőlünk valamit. A kora megfejthetetlen, ötven év körüli lehetett (?). Vállig érő, kicsit hullámos, vörös haja volt. A homlokán rendszerint textil hajpántot viselt, fehér köpenye zsebében pedig vászonzsebkendőt. Gyakran törölgette a verejtékét, amit egyértelműen nekünk, hülyegyerekeknek köszönhetett. Emlékeimben az íróasztalnak dőlve látom őt, ahogy a villámgyorsan táblára írt képleteket magyarázza, jobbára az első padokba tömörült, értelmesebb osztálytársaimnak. Szavaiból a matematika egy érzelmekkel, sőt humorral teli valaminek tűnt, gyakran hangosan felnevetett egy-egy kérdés vagy magyarázat közben. És dühös volt, vagy felháborodott vagy lemondó. Ez a sok érzelem mind jelentkezett az arcán, óra végére rendszerint kipirosodva állt velünk szemben. Amikor hangos fenyegetések között kiment, jelentős űrt hagyott maga után.

Én a hátsó sorban ültem. Legkésőbb októberben mindkettőnk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy csak idő kérdése, és meg fogok bukni. Félévkor már biztos, hogy nem számolt velem, lemondott rólam, ami teljesen érthető volt. Ez persze nem változtatott azon, hogy folyamatosan gyomorgörcseim legyenek a matekórák előtti éjszakákon. Rettegtem Eta nénitől. Miközben tagadhatatlanul kedveltem őt. A közel negyven fős első osztályból Eta néni határozottságának köszönhetően harmadikra harmincan maradtunk. Harmadik végén aztán, különösebb elérzékenyülés nélkül engem is megbuktatott. Addigra olyan távolságba kerültem Az Anyagtól, hogy naivitásnak tűnt a pótvizsgára készülni. Ennek ellenére egy hónapon át jártam a Fehérvári úti Művelődési Központba matematika pótvizsga felkészítőre. Leírhatatlan élmény volt, képzeljék el a főváros összes matekból bukott diákját egy teremben kuksolva. Ott kellett volna fotózni. Végül nem mentem el a pótvizsgára, az új osztályomban pedig új tanárt kaptam. Eta nénivel már csak a folyosón találkoztam, megismert, de a nevemet nem tudta volna. Nem is volt fontos.

Épp harminc év után, egy hónappal ezelőtt Eta néni visszatért az életembe. Emailben jelentkezett egy olvasónk, hogy nekünk ajándékozná a nemrég elhunyt nagynénje után megörökölt családi negatívokat. Találkoztunk, elhozta a tasakokat egy dobozban, kicsit belenéztünk a filmekbe, beszélgettünk a nagynéniről. Csak fél óra után ejtette ki a keresztnevét. Ő buktatott meg matematikából, mondtam ösztönösen. Az könnyen lehet, mondta a férfi. A Kaffkában tanított, tette hozzá. 

Azon gondolkodom, hogy vajon felismertem volna Eta nénit a fotókon, ha nem tudom, hogy ő az? Mindaz, amit a képein látunk, teljesen ismeretlen volt előttem. Évekig éltünk együtt - legalábbis ő velem- ezekben a hánykolódó éjszakákban, megsemmisítő 45 percekben. Az iskola eltakarta előlünk, hogy túrázni jár, táborozik, húsvéti tojást fest, kártyázik. Hogy lakik valahol, sőt, családja van. Örülök, hogy Eta néni mostantól a Fortepanon lakik. Két életéből az egyik, ez a túrázós-táborozós mostantól közös. A pótvizsgás elég, ha megmarad nekem.

Tamási Miklós