Nádasdy Ádám: Tizennégy Fortepan kép

1891 – Delelő

Itt aztán van fény, van levegő, micsoda csend, a libák se gágognak, déli pihenő van. A legszebb békeévekben járunk. Tóalmás község az Alföld szélén fekszik, Nagykáta mellett. Én is jártam ott, ugyanilyen volt a hangulat nyolcvan évvel később. Szociológiai tábor volt gimnazistáknak, meglátogattam fiatal pedagógus barátaimat. A szociológia abban állt, hogy a diákok beszélgettek a falubeliekkel. Pesti belvárosi gyerekek voltak, talán még libát se láttak addig, nemhogy parasztot. Homok, síkság, béke, libafos. Szép testesek a libák és szép testes a libapásztor menyecske. Kicsit mintha a fénykép kedvéért vett volna föl tiszta ruhát, de értsük meg: akkoriban nem volt mindennapos dolog, hogy valakit lefényképeznek! Természetesen fekete-fehér a felvétel, de milyen gazdagon játszik az árnyalatokkal: szinte színesnek érezzük a nagyon fehér libákat, a mélyen fekete árnyékos udvarral a háttérben. A kép nincs bemozdulva, bár akkoriban elég hosszú idő kellett az exponáláshoz. A menyecskének még csak meg lehetett mondani, hogy ne mozduljon, de a libáknak?

1895 – Kolosszus

A pesti Váci utca és Kristóf tér sarkán állunk, ez akkoriban is drága és elegáns helynek számított. Még az emeleteken is működtek üzletek, így például Rothberger Jakab „ruharaktára” (azaz készruha-üzlete), amely - a korban szokatlanul! - angolul is hirdeti magát. A szobortól balra ugyanis ez áll: „Magasine / Gentlemen / Habits / 1 Floor”, amiben a „habits” rettentő régies, angolul már csak papi-apácai ruházatra használták, de hát az angol olyan távoli, és különben is: franciául így van, az angol pedig alapjában egy eltorzított francia, nemde? A boltosnevek mind más-más háttérre utalnak: Rothberger, Goszletics, Granichstädten, Putz, Testory – egy robbanásszerűen növekvő nagyváros olvasztótégelyében találkoznak. A szobor, amely a sarki patika cégéreként szolgált, meglepően modern: mintha jó 30-40 évvel későbbi lenne. A két háború között az olasz fasizmus művészete kedvelte az ilyen férfiaktokat. A terecske névadóját, Szent Kristófot ábrázolja, aki a legenda szerint hatalmas termetű ember volt. Egy kisgyermeket átvitt a megáradt folyón, mire a gyermek közölte: ő Jézus, és a szolgálatért a férfinek mennyei jutalomban lesz része.

Attól kezdve a neve Christo-phoros, azaz „Krisztus-vivő” lett. Keresztény hitéért a rómaiak kivégezték, s azóta ő az utazók, így például a kamionsofőrök védőszentje.

1897 – Királyi turné

A képen elöl álló fiatalember nem más, mint Chulalongkorn sziámi király. Nem is olyan fiatal: 44 éves, ekkor tette első nagy európai körútját, Budapestre is ellátogatott. A buddhista vallásból következően számos nevet viselt, V. Ráma néven is nevezték. 57 évet élt (1853-1910), körülbelül száz felesége, ágyasa vagy élettársa volt, 77 gyermek maradt utána. Nyugati neveltetést is kapott, angolul-franciául jól tudott, fiai egy részét (33 fia volt) az angliai Eton magániskolájába járatta. Ő és kísérete – legalábbis az európai körutazás erejéig – annyira idomult az európai divathoz, etiketthez, hogy első látásra a sok cilinderes úr közül nem könnyű megállapítani: ki sziámi és ki magyar. Úgy tűnik: akinek fölfelé van pödörve a bajusza, az magyar, akinek nincsen, vagy lefelé konyul, az sziámi. Chulalongkorn jó uralkodó volt, sokat modernizált, és ügyes lavírozással elérte, hogy országa (ma Thaiföld) ne váljon gyarmattá. Gondolom, néhány feleséget is hozott magával, hiszen akkoriban egy európai körút hónapokig tartott, de a nőknek még nem volt szokás jelen lenni az ilyen formális alkalmakon. Vagy csak nem tudta eldönteni, melyiket hívja – inkább egyiket se hívta.

1902 – Munkásgyűlés

Ezeknek a hajógyári munkásoknak, úgy látszik, nem mondta a fényképész, hogy „Barátságos arcot kérek”, nyilván nem is akartak barátságosnak látszani. Talán szakszervezeti megmozdulás, talán sztrájkra készülnek – ekkor már erősödőben volt a munkásmozgalom. A jobb szélen gyerkőcök, ők persze vidámabbak: könyököl a legelső a földön, mint majd teszi tizenvalahány év múlva a hazaküldött katonafotókon. A gyerekek előtt áll egy világos ruhás, köpcösebb férfi zsebre dugott kézzel: ő lehet a gyáregység vezetője (vagy a tulajdonos?), aki az iménti beszédében megpróbálta csitítani a munkásokat. A legérdekesebb a baloldalt elöl álló sötét ruhás fiatalember, feltolt keménykalapban. Ő a szakszervezeti vezető, később majd illegális kommunista lesz, ha megölik, utcát és laktanyát fognak elnevezni róla. Nyilván derék, szimpatikus ember, de az ilyeneknek az emlékét úgy összenyálazták később a pártpropagandisták, hogy csak lenéző ellenszenvvel tudtunk rájuk gondolni. Ha pedig életben marad, pártvezető lesz, ami kiöli belőle ezt a távolba néző, eltökélt, rokonszenves fiatalembert.

1910 – Primadonna

Kellemes budai társaság, a középpontban Medgyaszay Vilma operettprimadonna, színésznő, sanzonénekesnő. Huszonöt éves és már országosan ismert. Szép hangja van, hozzá a kor ízlésének maximálisan megfelelő, jó húsú, szolid alkata (akkoriban a „szolid” még azt jelentette: erőteljes, stabil, teherbíró). Ismertségét annak köszönhette, hogy pár évvel korábban a Kacsóh-Bakonyi-Heltai-féle János vitéz-operettben ő alakította Iluskát; partnere János vitéz szerepében Fedák Sári volt. (Akkoriban se mentek a szomszédba egy kis gender-pimaszságért!) Medgyaszay (közismert becenevén Mimi) láthatólag élvezi ezt a kerti délutánt, az urak társaságát, és lám, a borból is jócskán fogyott. Később komoly szerepet vállalt a progresszív zeneszerzők népszerűsítésében: Bartók, Kodály, Lajtha dalait és népdalfeldolgozásait adta elő, lemezre is énekelte. Mai füllel a népdalfeldolgozások – és Medgyaszay előadásmódja – mesterkéltnek tűnnek, de a maga korában missziót teljesített velük. Aradon született, Stand Vilmának hívták, a Medgyaszay az anyja neve volt. Akkoriban nem illett németes vagy szlovákos hangzású névvel színpadra lépni. Rejtély, hogy ezt Fedák hogy úszhatta meg.

1913 – Vasparipa


Az ajtóban, gondolom, maga Hanzlik úr áll, a tulajdonos, nézi, ahogyan a boldog vevők szanaszét hordják a frissen vásárolt kerékpárokat. De az is lehet, hogy csak beugrottak hozzá biciklin valami alkatrészért. Mindenesetre a nő kezében női vázas kerékpár van, míg a többi mind férfigép, szóval kicsit reklámízű a felvétel. Fájdalmas belegondolni, hogy egy ilyen kis helyen, mint Magyaróvár (mely csak 1939-ben egyesült Mosonnal) naprakész „mechanikai műhely" létezett, amely az éppen forgalomba került nyugati dolgokat is forgalmazta, mint az a plakátokból kiderül. Hová zuhant mindez a második háború után! A műhely a Fő utca 18.-ban működött, Hanzlik úr német lehetett, erre keresztnevének „W” betűjéből következtethetünk, de a vezetékneve olyan általános keletosztrák-nyugatmagyar-északhorvát-délszlovák, hogy azt a Jóisten se bogozza ki. Ha Bécsben élt volna, Hanslicknak írta volna, Pozsonyban meg Hanzlíknak. Testtartásán látszik a támogató jóindulat, mellyel kuncsaftjait szemléli. Isten áldja a tisztes ipart!

1922 – Haladó ifjúság

Ha nem tudnám, hogy rádiózik, arra gondolnék, hogy telefonál vagy zenét hallgat - no de honnan hallgatna zenét, ha nem valamilyen rádiókészülékből, hiszen lemezjátszó nincs a közelben. Bár a rendes rádióadás Budapesten csak 1925-ben indult el, lelkes amatőrök már egymásnak sugároztak és vettek, illetve kísérleti adásokat csíptek el az „éterből” (ahogy akkor nevezték a levegőt, innen „az éter hullámain” kifejezés a rádióadásra). A fiatalember műegyetemi

hallgatónak vagy ifjú mérnöknek tűnik, tervezőasztal előtt ül, talán a jövő rádiószékházát tervezi.

Nekünk az ’50-es években békebeli Philips világvevő rádiónk volt, sok-sok adóállomás neve látszott az üvegtábláján: Monté Ceneri, Athlone, Stuttgart, ilyenek. Hatalmas darab volt, egy kerekes zsúrkocsin állt, a hátulja lyukacsos lemez, melyből fény és zene szűrődött ki. Egészen ifjú koromban még azt hittem: apró emberek vannak benne, azok muzsikálnak és beszélnek, ezért egy óvatlan pillanatban kicsit elhúztam a kocsit és mögéje nyomakodtam, bekukucskáltam, de csak poros csöveket és huzalokat láttam, törpék sehol. Nem szóltam erről senkinek. Ja, és a mérnökhallgatónak fényképezőgépe is van!

1941 – Búcsúpóz

Végre, Magyarország is belépett a háborúba, 1941. június 27-én a szovjeteknek átadott hadüzenettel. Hogy mi baja volt a magyar kormánynak a Szovjetunióval? Csak az, hogy szövetségesünk, a Német Birodalom megtámadta őket, így hát nekünk is muszáj volt.

De azért nyár van, és egy klassz modern autónak nagyon lehet örülni. Ezt bizony elrekvirálták valakitől, ne furikázzon a saját szakállára az állampolgár (pláne, ha netántán zsidó!), majd inkább furikázunk mi. Ekkoriban az autók még eléggé megbízhatatlanok voltak, a jó sofőrnek ajánlatos volt szerelői tudással is rendelkeznie, a gyakori kerékcserékről nem is beszélve. (Még én is cseréltem kereket fiatalon, elég természetes dolog volt – ma már úgy hangzik, mintha azt mondanám: a lovammal átgázoltam egy megáradt patakon.) A rendszámot lecserélték „Honvédség" táblára: no de rendszám ez? Vagy ez most a „Frissen lefoglalt járműveink” című kiállítás?

1949 – Hídavatás

Újjáépült a németek által felrobbantott Lánchíd, négy évvel a tönkretétele után. Ekkor már totális szovjet típusú kommunista diktatúra volt Magyarországon, az avatóünnepségen a diktátor, Rákosi Mátyás mondott beszédet. Ö a kép közepén az alacsony, kopasz férfi, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára. Ravasz és ügyes politikus volt, és mivel Moszkva (azaz Sztálin) bizalmát élvezte, bármit megtehetett. Tőle balra egy jelentéktelenebb figura, Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter (1956 után stockholmi nagykövet – tény, hogy jól tudott angolul). Tőle balra alig látható egy alacsony fekete hajú (sapkájú?) személy, a következő pedig Kádár János belügyminiszter, akit Rákosi két év múlva koholt vádakkal bebörtönöztetett. Életfogytiglanra ítélték, majd másfél év múlva szabadon engedték és minden tisztségébe visszahelyezték. Kádár elődje a belügyminiszteri székben Rajk László volt, de ő ezen az ünnepségen nem lehetett jelen, ugyanis egy hónappal korábban koholt vádak alapján felakasztották. De a Lánchíd valóban újjáépült, és – ellentétben a Rákosi-rendszerrel – ma is áll. A diktatúrák kevésbé tartósak, mint a lánchidak.

1968 – Cukrászda

Orosházán vagyunk, egy cukrászdában. Kicsike az üzlet, ez abból látszik, hogy a kézmosási lehetőséget csak nagy ügyeskedés árán sikerült beszorítani a pult mellé: a víztartály alján csap, alatta pedig tálca a piszkos víz felfogására. Ez csak a KÖJÁL (= Közegészségügyi és Járványügyi Állomás) előírásainak betartása miatt kellett, nyilván ragaszkodtak hozzá, hogy ahol élelmiszer-fogyasztás történik, ott kézmosási lehetőségnek kell lennie. (És vajon vécé volt?) A fagylaltkínálat mai szemmel nézve bizony egyoldalú, nincsen semmilyen gyümölcsös (a citromosat nem lehet annak nevezni), a felsorolt fagylaltok ugyanannak a tejszínes alapnak különböző ízesítései. Ettől még finomak lehettek, én a rumosdiót választottam volna. A „grillás” szónak „s”-sel való írása általános volt (ahogy a „masszás” szónak is, bár a franciás „grillázs”, „masszázs” helyesebbnek számított). A víztartály tetején csíkos kéztörlő.

1989 –Türelemjáték

Rengeteg minden történt az 1989-es évben. Kádár meghalt, Nagy Imrééket újratemették, megszűnt az MSZMP, Szűrös Mátyás (emlékszik rá valaki?) kikiáltotta a köztársaságot. Nekem mégis az NDK-sok migrációja a legmaradandóbb emlék. Hogy már senki se akart erőszakot alkalmazni velük szemben, de a magyar hatóságok eleinte azért még segíteni sem akarták őket. A keletnémetek, akik Magyarországon vagy messzebb, a számukra engedélyezett országokban: Romániában és Bulgáriában nyaraltak, egyszerűen nem voltak hajlandók visszamenni az NDK-ba, hanem azt követelték, hogy engedjék őket Ausztrián át Nyugat-Németországba (az NSZK-ba). Letáboroztak Magyarországon és várták, hogy mi lesz. A képen a budai Nógrádi utca látható, ahol a nyugatnémet nagykövetség konzuli osztálya működött, mely elvileg jogosult volt útleveleket, vízumokat kiadni – a saját állampolgárainak. Erre várnak az itt tanyázók. Trabantjukon NDK rendszám, kemping- és strandcikkeken alszanak. Az egyik garázsban valaki büfét nyitott, hiszen ennyi embert etetni, itatni kell. Aztán Horn Gyula külügyminiszter közölte, hogy vége az egész vasfüggönynek, menjenek. És átvágta a drótot.