Bármikor megint széteshet az egész

Pontosan öt évvel ezelőtt hirtelen mindenkinek egyértelművé vált, hogy az egész világ hazugságokra épül. A legnagyobb bankok olyan veszteségeket írtak le, amiket addig mindenáron el akartak hallgatni. A Lehman Brothers összeomlása nagyjából olyan volt, mint ha most egy másik megingathatatlannak tűnő, gigantikus mennyiségű pénz felett ülő pénzintézet, mondjuk a Citigroup vagy a JP Morgan csődölne be egyik napról a másikra: elképzelhetetlen.

Kiderült, hogy a bankok jóval nagyobb kockázatokat vállaltak, mint kellett volna, a pénzügyi rendszer pedig iszonyatosan törékeny, átláthatatlan, és ha kialakul a pánik, akkor az gyorsan továbbterjed. Egy pillanat alatt lett a nyugalomból mindent átható rettegés, amit csak a totális jegybanki ellenakció tudott leállítani. (A VIX indexet a "félelem indexének" szokták nevezni; egy olyan mutató, ami azt összegzi, hogy mennyire tartják kiszámíthatatlannak a befektetők az S&P 500 amerikai részvényindexet egy hónapos időtávon, mekkora mozgást várnak tőle. Minél magasabban van a mutató, annál nagyobb gáz van.)

A piacok jéggé dermedtek, a gazdaság leállt, és az egész felelősei – a bankok, a hitelminősítők és a szabályozók – zavartan próbáltak magyarázkodni, hogy hogyan is történhetett ez meg. A szélesebb nyilvánosság megismerkedett egy sor betűszóval (például MBS, CDO, CDS), amiknek korábban a létezéséről sem tudott, de aztán kiderült róluk, hogy óriási hatással vannak mindenki életére. Azzal is meg kellett barátkozni, hogy rengeteg bankot, biztosítót adófizetői pénzből mentettek ki.

Azóta pedig még több kamu lett ismert a globális pénzügyi rendszerről, megtudtuk például, hogy szinte minden, amit manipulálni lehetett, azt manipulálták, legyen szó bankközi kamatlábról, deviza-benchmarkról, kőolajról. Egyszóval odaveszett a kapitalizmus alapja, a pénzügyi rendszer hitelessége, és ezért nagy erőfeszítésre volt szükség, hogy vissza tudják szerezni azt.

A riadalom összehozta a világ vezetőit. Rövidesen összeült a G8, majd a feltörekvő országokkal kibővülve a G20, és egy globális koordinált ellenakció kezdődött. A kormányok költeni kezdtek, a jegybankok szinte végtelen mennyiségben biztosították a pénzt. A szabályozók pedig a bázeli Nemzeti Fizetések Bankja vezetésével megkezdték a pénzügyi rendszer újragondolását. A következőkre kellett volna megoldást találni:

• a pénzpiaci alapok és az árnyékbank-rendszer
• a túl alacsony banki tőke
• a túl nagy bankok
• a túlzott banki kockázatvállalás
• és a mindent átszövő csalás, manipuláció

De nem jutottak túl messzire.

Futóhomokra épült a rendszer

Az, hogy Lehman Brothers összedőlt, még önmagában nem okozott volna akkora bajt. Ahhoz, hogy teljes legyen a pánik, és valós gazdaság is leálljon, már az kellett, hogy a bankok mindennapi finanszírozása is elképesztően ingatag legyen.

A bankok a mai világban nem csak a saját tőkéjükkel fedezik a mindennapi működésükhöz szükséges költségeket, és nem is abból folyósítják a hiteleket. Erre vannak a pénzpiaci alapok, amelyek rövid forrást nyújtanak a bankoknak. Ezeket nagyon konzervatív, szinte unalmas alapoknak tartották: hosszú lejáraton kiszámítható, nem túl magas hozamot hoznak azzal, hogy tutibiztos cégek rövid lejáratú adósságait vásárolják. Köztük a bankokét; a helyzetet bonyolítja, hogy általában a pénzpiaci alapokat is bankok pénzelik, tehát ők vásárolják az ő jegyeiket.

A Lehman csődje után közvetlenül az egyik legnagyobb pénzpiaci alap, a Reserve Primary is csődbe ment, mivel az akkor negyedik legnagyobb amerikai bank 785 millió dollárját magával vitte. Ezzel tört csak ki igazán a pánik: mindenki ki akarta venni a pénzét a pénzpiaci alapokból, mivel senki nem tudta, hogy ki fog még csődbe menni. A pénzpiaci alapok pedig nem tudták tovább finanszírozni a bankokat. Ezzel a bankok is pénz nélkül maradtak, és ebből lett a brutális hitelínség.

Öt éve történt tehát, hogy a hangulatváltozással és pénzkivonással nagyon sebezhető pénzpiaci alapok egy pillanat alatt eljuttatták a pánikot a pénzügyi rendszer és a reálgazdaság legtávolabbi sarkaiba is. Ehhez képest továbbra is pénzpiaci alapokból finanszírozzák magukat a bankok. Több életképesnek tűnő reformötlet is van, de az Egyesült Államokban, valamint az EU-ban még mindig csak feltételes módban beszélnek ezek megvalósításáról.

Sötétben bujkáló bankok

Az összesen 2,6 ezermilliárd dollárt kezelő pénzpiaci alapok csak egy apróbb részét képezik a globális árnyékbankrendszernek. Minden olyan hitelezéssel foglalkozó üzleti vállalkozás ide tartozik, amelynek nincs formális banki engedélye – például a hedge fundok, private equity alapok, vállalatok saját bankjai stb. –, továbbá ide sorolják a nem látható banki piacokat, az OTC derivatív termékeket (over the counter, tehát a pult alatt adott értékpapírokat; ezeknek nincs szabványosított piaca).

Az árnyékbankok egyébként csak bővültek a válság óta. Már 2008-ban sem volt kicsi a szektor 59 ezermilliárd dolláros értékével, de a becslések szerint ma már 67 ezermilliárd dollárra (mintegy 300 magyar GDP-nyire) is nőhetett a mérete. Mivel a hagyományos bankok a sok rossz hitelük és a szigorodó előírások miatt nem tudtak többet hitelezni, ezért egyre több tevékenységet hódítanak el tőlük az árnyékbankok.

Átláthatatlanul bonyolult, és hatalmas rendszerről van szó. Ha valaki szeret teljesen érthetetlen, ám gigantikus ábrákat nézegetni, akkor érdemes ide klikkelni. Éppen ez a baj: az árnyékbankokat nem ellenőrzi senki, és ezért a szabályozó hatóságok sem tudják, mikor kellene közbelépni.

A bankok még nagyobbak lettek

De nem csak az árnyékbankokkal van a baj. Éppen a válság mutatta meg, hogy a globális bankok normális üzletmenetben is nagyon veszélyesek, áttekinthetetlenül nagy mérlegük sok helyen aknákat rejthet. Ráadásul a vezetőiket további kockázatvállalásra sarkallja, hogy tudják: a kormányok baj esetén úgyis ki fogják menteni őket. Hiszen ha csődbe mennek, akkor az lesz, mint Lehmannál, teljes káosz.

Ennek megfelelően a nagybankok még nagyobbra nőttek a válság óta. Az Egyesült Államok négy legnagyobb bankja 2008-ban 6,4 ezermilliárd dollár eszközzel rendelkezett, ez 2013-ra 7,8 ezermilliárdra, a GDP 43,3 százalékáról a 47,2 százalékára nőtt. Európában hagyományosan még erősebbek a bankok, de Németországban azóta még jobban dominál a Deutsche Bank, Franciaországban pedig még erősebb lett a BNP Paribas az öt év alatt.

Paradox módon a piacnak sem tetszik ez a helyzet. Az amerikai bankokkal ugyanis nagyrészt könyv szerinti értékük alatt kereskednek. Ebből vagy az következik, hogy ha feldarabolnák őket, és az üzletrészek külön-külön mennének tovább, akkor az értékesebb lenne, mint együtt. Vagy a befektetők úgy látják, hogy a bank hazudik saját eszközeinek értékéről.

Buborékfújó automata

Azon is el kellett gondolkodniuk a különböző nemzetközi intézmények és államok döntéshozóinak, hogy a jelzálogpiaci válság egy úgynevezett eszközár-buborék volt, és ilyenből az utóbbi évtizedekben egyre több volt.

Akkor alakulnak ki eszközár-buborékok, amikor olcsón lehet pénzhez jutni, és valamelyik befektetés tuti befutónak tűnik. Ilyen volt a kétezres években az ingatlanpiac az Egyesült Államokban, és néhol Európában (különösen Spanyolországban, Írországban, a balti országokban, de nyomokban még Magyarországon is). Úgy tűnt, hogy az árak örökké csak felfelé fognak menni.

Az olcsó forrásból a befektetők még többet vásároltak az adott eszközből, aminek emiatt még jobban felment az ára. Ebből senki nem akart kimaradni, és ez egészen addig így ment tovább, amíg már nem jöttek új vevők. Akkor viszont gyorsan ki kell józanodni, és minden zuhanni kezd.

A jelzálogpiaci válságra viszont éppen azzal reagált az amerikai jegybank, ami előidézte azt: nagyon laza monetáris politikával. Az alacsony kamatokkal és az eszközvásárlásokkal a padlóra nyomják a forrásköltségeket, amivel arra kényszerítik a befektetőket, hogy kockázatos dolgokba fektessenek, ahelyett, hogy biztonságos eszközökben tartanák a pénzüket. Ez olyankor jó, ha termelő beruházásokba fektetnek, akkor viszont rossz, ha csak új buborékokat fújnak – és ez utóbbit nem olyan könnyű megakadályozni.

Óvatoskodó lépések

Problémából tehát nincs kevés, a szabályozók pedig először nagy lendülettel, majd egyre óvatosabban láttak a válaszlépésekhez. Az Egyesült Államokban például eleinte meglepte a megfigyelőket, hogy három éve viszonylag szigorú pénzügyi reformokat fogadtak el (ez volt a Dodd-Frank törvény), igaz, utólag kiderült, hogy a törvényalkotók viszonylag sok kiskaput hagytak a törvényben.

Mindenesetre valóban nagyobb hatalmat kaptak a szabályozó hatóságok – amelyek egy része a politikusok miatt fel sem tudott állni azóta –, a bankoknak pedig valahogy majd el kell választaniuk a kockázatos tevékenységeiket a kereskedelmi banki részlegétől. Arra is pontos útmutatót kell adnia a hatóságoknak, hogy mit kell tenniük, ha csődbe mennének.

A világ egészre bankrendszerére hatással volt, hogy a bázeli bankfelügyeleti bizottság a bankok lobbiszervezetével megállapodva szigorított a tőkekövetelményeken. A Basel-II-es követelmények szerint csak 6 százaléknyi tőkét kellett a bankoknak maguknál tartani, ezt a Basel-III szabályai 10,5 százalékra emelték. Ezt sokan túl kevésnek tartották akkor – a Lehmant se mentette volna meg néhány százaléknyi plusztőke –, ráadásul az USA-ban és az EU-ban is évekkel elhalasztották a bevezetését.

Ennek ellenére valóban érezhetően javultak a tőkemegfelelési mutatók a válság óta, és alacsonyabb a teljes bankszektor tőkeáttétele. Elsősorban azért, mert a bankok agresszívan írták le rossz hiteleiket, és előre elkezdtek tartalékolni arra az időre, amikor majd meg kell felelnie ezeknek az új előírásoknak.

Ez jól hangzik, mégis van okunk aggódni. Egyrészt a számok csak az Egyesült Államokban ilyen szépek, Európa bankjaiban viszont még mindig látványosan nagy a tőkehiány, a déli pénzintézetek könyvei pedig továbbra is tele vannak szeméttel. Másrészt az, hogy mi van a bankok mérlegében, továbbra sem lett átláthatóbb. Bármelyik nap előbukkanhat valahonnan egy tízmilliárd dolláros bukó, mint tavaly egyik napról a másikra a JP Morgan esetében.

Nincsenek bankárok a börtönökben

Nem ment túl jól a felelősségre vonás sem. Az amerikai nyomozók felderítettek ugyan néhány nagyobb pénzügyi csalást – például Bernie Madoff piramisjátékát, vagy Rajaratnam Gupta bennfentes kereskedési ügyét –, de valahogy egyik sem kapcsolódott a világgazdaságot maga alá temető hitelbuborékhoz. Európában sem volt hasonló nagy per, talán Izland kivételével.

A gond ezzel csak az, hogy a bankvezetők továbbra is számíthatnak arra, hogy költségvetési pénzből kimentik a bankjukat, őket magukat pedig nem fogják felelősségre vonni. A Goldman Sachs vagy a JP Morgan ingatlanpiaci visszaéléseit nem büntetőperekben, hanem peren kívüli egyezségekkel rendezték, akárcsak azt, hogy a HSBC brit bank ipari méretekben segített pénzt mosni a mexikói drogkartelleknek.

Ezek a bankok nemcsak ahhoz túl nagyok, hogy bedőljenek, hanem ahhoz is, hogy a vezetőiket felelősségre vonják. Lehetőség az új eszközár-buborékok kialakulására továbbra is megvan, ellenösztönző viszont továbbra sincs.