A rettegés októbere jön Amerikában

Amikor már épp nyugodt lenne a nemzetközi piaci hangulat, pániknak vagy akár komolyabb aggodalomnak nyoma sincs, akkor számíthatunk az Egyesült Államok politikusaira: ők gondoskodni fognak arról, hogy legyen mitől rettegnünk. Most például sikerült két egyenként is elég nagy válságot összetolniuk egy egy hónapos időszakra, ráadásul úgy, hogy magukat is olyan helyzetbe kormányozták, hogy gyakorlatilag kizárt legyen a megoldás.

Nem először történik ilyen, 2011 nyara után – amikor a Standard & Poor's történelmi lépéssel leminősítette az Egyesült Államokat – már a harmadik alkalom lesz, amikor közvetlenül államcsőddel fenyeget az amerikai politika. Eddig még sikerült megállapodni az utolsó pillanatban. Joggal várhatnánk, hogy most is ez lesz, de csak annyi változott azóta, hogy élesedtek a kések, és nőtt az elszántság. És ha végül megállapodnak, a rendszeresen visszatérő bizonytalansággal akkor is sokat ártanak a gazdaságnak.

Ez a két feladat torlódott össze októberben, amik megoldása úgy tűnik, túl nehéznek bizonyul az amerikai politikusok számára:

• Az új költségvetés elfogadása, ami nélkül leáll a fél államigazgatás,
• Az adósságplafon megemelése, ami nélkül csődbe megy az USA.

A két válság mögött húzódó vita lényege nem túl bonyolult. A republikánusok csak akkor szavaznák meg az új költségvetést és az adósságplafon emelését, ha cserébe egy sor követelésük teljesülne. Az elnök, Barack Obama és a demokraták viszont az adósságplafonról tárgyalni sem akarnak, a költségvetési kérdésekben pedig nagyon távol vannak az álláspontok.

Az önmagában nem baj, hogy nem értenek egyet, de kölcsönösen keresztbe is tudnak tenni egymásnak: a kongresszus alsóházában, a képviselőházban 2010 óta a republikánusok vannak többségben, a szenátusban a demokratáké a vezető szerep, és az elnöknek is vétójoga van.

Három dátum lesz igazán fontos:

• szeptember 30., innentől kellene új költségvetés, mivel ha nincs, leáll az állam egy része;
• október 17., amikor a pénzügyminisztérium szerint beleütköznek az adósságplafonba és
• november 1., amikor, ha nem sikerülne nyélbe ütni egy alkut, csődbe megy az USA.

Lássuk őket részletesen.

Üresedik a kassza

A Egyesült Államok szövetségi kormányának kasszájában egyre kevesebb a pénz. Ma, tehát szeptember 30-án véget ér a költségvetési év, és onnantól kezdve egy új költségvetésnek kellene finanszíroznia az államgépezet nagyjából felének a működését. Ha nem sikerül megállapodni, akkor kedden le fog állni minden az amerikai államigazgatásban, ami nem „létfontosságú”, és nem védi külön törvény.

Hogy ez mit jelent? A nyugdíjakat és a katonák, rendőrök fizetését folyósítják majd; tovább működnek a börtönök. Fizetik a hitelezőket, azaz az amerikai államkötvények tulajdonosait is. Viszont a nemzeti parkokban, iskolákban, az adóhivatalban és máshol szünetet kell majd elrendelni. A Morgan Stanley elemzői szerint minden hét, amíg leáll az államigazgatás, 0,15 százalékot lemorzsol a GDP-ből.

Ezzel persze nincs semmi gond, hiszen minket itt a világ túloldalán nyilván nem feltétlenül érdekel annyira, hogy kiviszik-e majd a postát külső Peoria házaiba jövő hétfőn, és a gazdaságra gyakorolt negatív hatás sem annyira óriási. Volt is már ilyen korábban, amikor még Clinton idején, 1996-ban leállt az államigazgatás egy rövid időre. Akkor gyorsan észbe kaptak.

A tavaly és tavalyelőtt rettegett „költségvetési szakadékba” is beleestek idén, ennek lett az eredménye idén a válogatás nélküli kiadáscsökkentés, amit eredetileg egyébként senki nem akart, sőt, éppen azért iktatták törvénybe, hogy valami tényleg rábírja a két politikai pártot a megállapodásra. Nem jött be, nem állapodtak meg, és az értelmetlen kiadáscsökkentések megvalósultak. Ennek a hatásai bizonyosan károsak, de azért nem lett sem recesszió, sem világvége.

Az adósságplafon viszont már más kérdés. Ha annak is nekimennek, akkor összedől a világ pénzügyi rendszere. Újra rengeteg tőzsdei kereskedőt fogunk látni, akik a veszteségek felett érzett nagy szomorúságukban kezükbe temetik majd arcukat.

Nem jó vicc az államcsőd

Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mikor, de október második felében valamikor el fog fogyni az utolsó fillér is a szövetségi kormány kasszájából. Azért csak ilyen későn – korábban augusztus végére várták ezt az időpontot –, mert váratlanul sok bevétel jött be az évben. Mindenesetre ahhoz, hogy az USA ki tudja fizetni a hitelezőit, tovább kellene görgetni a tartozásokat. Ez azt jelenti, hogy új hiteleket kell felvenni, amiből kifizetik a régit.

Csakhogy akkor erre nem lesz lehetőség. Az adósságplafon lényege ugyanis az, hogy az amerikai pénzügyminisztérium egy bizonyos keret felett már nem vehet fel új hiteleket, csak a kongresszus hozzájárulásával. Általában rutinszerűen emelik meg. Ha ezt nem teszik most meg, akkor az USA legkésőbb egy hónap múlva azzal fog szembesülni, hogy fizetnie kéne egy nagyobb kötvényadóssága után, de nincs erre pénze, és a kongresszus miatt nem is szerezhet többet a piacról – ezért nem fog tudni fizetni. Tehát csődbe fog menni.

A piacokon ez teljes armageddonnal érne fel. Az amerikai államkötvények értéke 16,8 ezermilliárd dollár, általában ezt tartják a legbiztonságosabb befektetésnek – nagyjából olyannak, mintha valakinek dollárja lenne. Éppen ezért rengeteg ennél is nagyobb értékű hitelügyletben amerikai államkötvény a fedezet. A csőddel az értékük átmenetileg semmivé válna, az árfolyamok pedig a bolygó minden pontján megindulnának a padló irányába.

A tőzsdéken úgy tűnik, hogy egyelőre nem ez az alapforgatókönyv – ha ez lenne, akkor már most pánikolnának. A befektetők bíznak benne, hogy a korábbiakhoz hasonlóan az utolsó pillanatban majd elhárítják a katasztrófát. Ahogy közeledünk az október végéhez, egyre nagyobb lesz a nyomás a politikusokon, hogy rántsák el a kormányt. Rossz jel viszont, hogy azok az újságírók, akiknek jó washingtoni kapcsolataik vannak, általában már sokkal kevésbé optimisták.

Tényleg hülyét csinálnak magukból

Rendben, a következmények szörnyűek lennének, de akkor miért nem tudnak megállapodni? Mert a követelések és az érdekek szinte teljesen összeegyeztethetetlenek. Az egyik oldalon a vétójoggal rendelkező, republikánusok uralta képviselőház van, akik adó- és kiadáscsökkentéseket, valamint egyre hangosabban Obama egészségügyi reformjának elhalasztását követelik. Ráadásul a párt képviselőházi csoportjának vezetője, John Boehner egyre kevésbé tudja befolyása alatt tartani a pártja tea partyhoz tartozó szárnyát.

A másik térfélen pedig a demokraták, szintén vétójoggal, akik úgy gondolják, hogy a másik pártnak illene engednie, hiszen mégiscsak alulmaradtak az elnökválasztáson. A demokraták egyébként úgy gondolják, hogy az is csak egy félreértés, hogy a képviselőházban a republikánusok vannak többségben: 2012-ben összesen valóban közel kétmillióval több szavazatot kaptak, mint a republikánusok, de a nekik kedvezőtlen körzethatárok miatt mégis sokkal kevesebb helyük van az alsóházban.

A republikánusok túszszedő politikája és a demokraták tehetetlensége akkor is nagyon káros, ha végül most nem történik meg a legrosszabb, és mint idén év elején, újra megállapodnak az utolsó pillanatban. A Standard & Poor's például azért minősítette le az USA-t 2011-ben, mert – mint mondták – túl nagy kockázatot jelent a politikai intézményrendszer. Lehet, hogy tízből kilencszer meg tudnak állapodni az utolsó pillanatban, de ha csak egyszer nem, az is messze túl nagy kockázat. Ha elfogadottá válik, hogy az adósságplafon a kisebbségben lévő párt zsarolási eszköze lesz, akkor szinte biztos, hogy egyszer be fog következni a katasztrófa.

A bizonytalanság miatt a nem túl erős lábakon álló amerikai gazdaság még lassabbra kapcsolhat. A beruházásaikat mérlegelő üzletemberek az ismeretlen kockázatokat utálják a legjobban, ezért mind a kormány bezárása, mind az adósságplafon-államcsőd kérdés inkább arra készteti őket, hogy jegeljék a terveket. És még érdekesebb kérdés: minek van több tízezer lobbista Washingtonban, ha arra sem képesek, hogy egy ekkora őrültségtől eltántorítsák a politikusokat?

Persze meg lehet érteni a republikánusokat is. Bár kést tartani a világ torkának nem tűnik barátságos gesztusnak, a legtöbb képviselőnek mégis méltányolható oka van erre.

Az amerikai közvélemény például nem tartaná akkora gondnak, ha az USA csődbe menne, az adósságtól pedig nagyon félnek. A republikánusok jelentős része pedig azért is elzárkózik bármiféle kompromisszumtól, mert attól tartanak, hogy ha nem tűnnek elég keményvonalasnak, akkor az előválasztásokon egy konzervatívabb jelölt elveheti tőlük a mandátumukat.

Ez megvan a másik oldalon is, hiszen a válság a demokratáknak is végtelen szereplési lehetőséget teremt. Ezeket használhatják, hogy továbbra is a középosztály megmentőiként és a kompromisszumkész, felnőtt politikusokként pozicionálják magukat – ezeket az üzeneteket nagyon kedvelik a túlnyomórészt városi választóik.

A pózoláson túl azonban Obama elnök sem volt túl hatékony eddig, amikor az ellenzékkel való kompromisszumok megkötéséről volt szó. Tovább gyengíti a pozíciót, hogy 2006-ban ő maga is szavazott már arra – a háborúk elleni tiltakozás szimbolikus gesztusaként –, hogy ne emeljék az adósságplafont (igaz, akkor a demokraták eleve kisebbségben voltak a szenátusban, tehát előre lehetett tudni, hogy ennek nem lesz komoly következménye).

Nincs itt semmi látnivaló

Azért is vicces a nagy költségvetési harc, mert a deficit valójában már most is rohamtempóban csökken. Ha a politikusok nem csinálnának semmi őrültséget, akkor lassan helyreállna minden, ha csak a költségvetési folyamatokat nézzük.

Az amerikai költségvetési hivatal (CBO) – amelynek az a feladata, hogy pontos elemzésekkel lássa el a kongresszus tagjait a költségvetéssel kapcsolatban – például úgy látja, hogy a következő években szinte el is tűnik majd a szövetségi kormányzat költségvetési hiánya. Aztán csak az évtized végén indul meg nagyon újra, de ennek semmi köze a mostani költekezéshez, a „baby-boomer” generáció nyugdíjba vonulásához viszont annál inkább.

Abban önmagában nincs semmi meglepő, ha egy kormánynak költségvetési hiánya van, és abban sem, hogy ez egy brutális recesszió után megugrik. A sok becsődölő cég, a tömegesen utcára kerülő emberek és az általános recesszió miatt csúnyán visszaesnek az adóbevételek. Viszont az államnak hatalmas új költségei vannak, az USA-nak például meg kellett mentenie a bankjait, biztosítóit, autógyártóit, az elszegényedő háztartásoknak pedig automatikusan több munkanélküli segélyt és élelmiszer-utalványt kellett fizetnie.

Ezt látni a lenti grafikonon 2008-2009 környékén, mint ahogy azt is, hogy az utóbbi években a költekezés szintje gyakorlatilag stagnált (ebben a legtöbbet az iraki és az afganisztáni háborúk leállítása segített), az adóbevételek viszont újra növekedni kezdtek, részben az idén év elején bevezetett új adók, részben pedig a gazdasági növekedésnek köszönhetően. A trendből látszik, hogy még lassú növekedés esetén is egyensúlyba kerülne a költségvetés néhány éven belül.

Az adóssággal egyébként sincs semmi gond, ha fenn lehet tartani azt. Ami az államnál hiány, az a gazdaság többi szereplőjénél – a háztartásoknál, a vállalatoknál, illetve a külföldnél – többlet. Tehát az állam ezzel a mérhetetlenül nagy hiányával gyakorlatilag a többieknek segített, akik mind azon igyekeztek, hogy leépítsék a korábban felfúvódott hitelállományaikat.

Ha nem lesz megállapodás, akkor nincs mit tenni, gyorsan ki kell egyenlíteni a kiadásokat a bevételekkel. A szövetségi kormánynak valahogyan ki kell szednie nagyjából 800 milliárd dollárt a kiadások közül. Ez a GDP-nek nagyjából a 4 százaléka, ha ezt kivonjuk a gazdaságból, akkor legalább ekkora recesszióba fognak kerülni. Ez a piaci hatásokon túl újabb megrendítő csapás lenne az egyébként sem túl magabiztos világgazdaságnak.

Egyébként még soha nem volt olyan, hogy egy gazdag, fejlett ország úgy döntött volna saját akaratából, hogy csődbe megy. Olyan volt már, hogy megfulladtak az adósságban, és nem jutottak pénzhez piacról (például nem is olyan rég Görögország és Ciprus), de az Egyesült Államokban szó sincs erről, itt egy kizárólag politikai döntésről lenne szó. Ez talán a legfurább az adósságplafonban: a kiadásokat egyszer már megszavazták az amerikai politikusok, amikor felhatalmazták a pénzügyminisztériumot, hogy elköltse az adott évre meghatározott pénzt – viszont amikor arról lenne szó, hogy biztosítsák az odaígért pénzt, már új dolgokat követelnek.