Zuhan a forint? Az semmi ehhez képest!

Pénzügyi viharok dúlnak a világban, erre épp a napokban figyelhettünk fel újra, amikor egy csomó nagy feltörekvő ország pénznemével együtt a forint is hirtelen zuhanni kezdett, legújabban egészen 312-ig az euróval szemben. Az államokat finanszírozó befektetők gyomra hirtelen meg tud remegni, ha valami nem tetszik nekik. Most szinte az összes nagy feltörekvő ország Ukrajnától Törökországon át Indonéziáig és Indiáig hasonló folyó fizetési mérleg problémákkal küzd (erről tegnapi cikkünkben írtunk bővebben).

De legnagyobb válságrégió a világban nem ott van, ahol először keresnénk, hanem a napfényes Karib-szigeteken – az ottani a tanulságok nekünk sem érdektelenek. Kiderül, hogy:

• a kis, nyitott országok nagyon könnyen kerülnek adósságspirálba,
• a befektetők nagyon kegyetlenek tudnak lenni,
• veszélyes dolog egyoldalúan ráállni egy iparágra.

Pedig úgy nézett ki, hogy ez lesz az igazi trópusi sikerrégió. A kilencvenes és a kétezres években az egyetlen Haiti kivételével hatalmas lépéseket tettek a karibi szigetországok, hogy maguk mögött hagyják a szegénységet, kitörjenek az elmaradott országok közül. Így változott az egy főre jutó GDP néhány országban (összevetésként, az árszínvonalhoz igazított egy főre jutó magyar GDP tavaly 19 800 dollár volt, tehát éppen egy picivel vagyunk csak Antigua és Barbuda előtt, de jóval Barbados és pláne a Bahama-szigetek mögött):

De a globális pénzügyi válság a világ bármelyik részénél keményebben beütött itt, néha pedig hurrikánok viszik el az országok fél gazdaságát. A szegénység hatalmas, és nagy a veszélye, hogy pár ország olyan adósságspirálba került, amiből nem tud külső segítség nélkül kikecmeregni. Itt messze legnagyobb az egy főre államcsődök száma. Mi az oka a bénázásnak?

A sorozatbecsődölők

Az utóbbi három évben öt karibi szigetország is csődbe ment, szebben fogalmazva: megállapodott hitelezőivel az államadósság átrendezéséről. Sőt, az egyik kétszer is:

• 2010: Jamaica, valamint Antigua és Barbuda
• 2011: St. Kitts és Nevis
• 2012: Belize
• 2013: Jamaica és Grenada

A hitelezők általában nagyjából az országoknak odaadott pénz 40 százalékának mondhattak búcsút. Aki így megégette magát, annak nem lesz kedve a továbbiakban is kilátástalan országokat finanszírozni. Ezért a sornak messze nincs vége: Jamaica és néhány másik szigetország adóssága továbbra is fenntarthatatlan, ezért további csődökre lehet számítani. Szégyenszemre még a társult állami státuszban lévő az USA-hoz tartozó Puerto Rico is a csőd szélén van. A többiek pedig a költségvetéseik megszorítására kényszerülnek, ami a növekedési kilátásaikat rombolja.

A piaci elemzők, a hitelminősítők és az IMF szerint most már klasszikus adósságcsapdába kerültek az önálló szigetországok. A befektetők egy része már azt is kifogásolja az államcsődsorozat után, hogy a térség országai nem csak hogy nem tudnak, hanem mintha nem is nagyon lennének hajlandóak fizetni.

Hogy könnyebben át tudjuk látni a régiót, itt egy táblázat, a legfontosabb adatokkal (két államszerű alakulatot lehagytunk: a vulkánkitörés miatt elnéptelenedett brit Montserratot és a nyolcezres lakosságú, Franciaországhoz tartozó Saint Barthélemyt).

	külső kötődés	terület (km2)	népesség (fő)	GDP / fő (PPP, dollár)	adósság/GDP
Nagyok
Kuba		106,3 ezer	11,3 millió	12 ezer (becslés)	34,5 százalék (becslés)
Dominikai Köztársaság		48,3 ezer	10,2 millió	9,7 ezer	35,7 százalék
Haiti	ENSZ program	27,5 ezer	10,2 millió	1,3 ezer	20,4 százalék
Jamaica	IMF-program	10,8 ezer	2,7 millió	9 ezer	142,7 százalék
Puerto Rico	Egyesült Államok	8,8 ezer	3,7 millió	16,3 ezer	70 százalék (önkormányzati)
Trinidad és Tobago		5,1 ezer	1,3 millió	20,3 ezer	33,1 százalék
Bahama-szigetek		10 ezer	372 ezer	32 ezer	56,1 százalék
Picik
Antigua és Barbuda		440	89 ezer	18,4 ezer	95,3 százalék
Barbados		430	283 ezer	25,1 ezer	92 százalék
Dominika		750	71,6 ezer	14,3 ezer	77 százalék
Grenada		340	105 ezer	13,8 ezer	115,8 százalék
St. Kitts és Nevis	IMF-program	260	53,5 ezer	16,3 ezer	83 százalék
St. Lucia		610	180,9 ezer	13,1 ezer	77,4 százalék
St. Vincent és Grenadine-szigetek		390	109 ezer	12 ezer	73,2 százalék
Függő területek, tengerentúli megyék
Anguilla	Nagy-Britannia	91	13,4 ezer	15 ezer
Brit Virgin-szigetek	Nagy-Britannia	153	27,8 ezer	43,4 ezer
Kajmán-szigetek	Nagy-Britannia	240	56.6 ezer	43,8 ezer
Turks és Caicos	Nagy-Britannia	950	32,4 ezer	33 ezer
Amerikai Virgin-szigetek	Egyesült Államok	350	105,2 ezer	35 ezer
Guadeloupe	Franciaország	1705	403 ezer	22 ezer
Martinique	Franciaország	1100	394 ezer	26 ezer
St. Martin	Franciaország	54	31 ezer	16 ezer
Sint Maarten	Hollandia	34	39 ezer	15 ezer
Aruba, Bonaire és Curacao	Hollandia	918	263 ezer	36 ezer

A táblázatból látszik, hogy a világ legeladósodottabb országcsoportjáról van szó. Jamaica adóssága akkor is aggasztó lenne, ha egy több lábon álló, fejlett gazdaságról lenne szó. Ráadásul a versenyképességben sincsenek sehol: az egész térségben Barbados áll a legjobban a WEF listáján 47. helyével, a többiek – messze leszakadva – a századik környékén vannak (itt egyébként Magyarország is eléggé le van szakadva, csak a 63.-ok vagyunk).

Az alábbi grafikon talán meg is magyarázza, hogy miért szaladt el ennyire a karibi adósság. Ezen azt látjuk, hogy mennyi pénz jön be, illetve mennyi megy ki az adott országokból: mennyit keresnek a külkereskedelmen, és mi az egyenlege a pénzek mozgásának. A folyó fizetési mérleg lényegében azt mutatja meg, hogy milyen pozícióban van az ország a külvilággal szemben: megtakarítanak (ők finanszírozzák a külföldet) vagy adósodnak (őket finanszírozzák).

Egyedül Trinidad és Tobago van pluszban az egész térségben, és ők is csak azért, mert az ország méretéhez képest jókora – igaz, kimerülőben lévő – tengeri olaj- és gázmezőik vannak. Többiek viszont egészen aggasztó mértékben adósodnak el. Ráadásul ez szinte változatlan: így volt az utóbbi években, és így is marad, ha hihetünk az IMF előrejelzésének.

Ártalmas turizmus

Mi a baj? Az, hogy az utóbbi években a turizmus vált messze a legfontosabb iparággá szinte az összes országban. A pénzes amerikaiak, kanadaiak, nyugat-európaiak – és egyre növekvő számban gazdag dél-amerikaiak – rengeteg pénzt hagynak a szigeteken. Csakhogy amit ezek a turisták elfogyasztanak, azt a helyi országok nem tudják megtermelni. Szinte az összes ennivalót, jachtot, hotelt és egyéb kelléket külföldről kell behozni, mivel nem lehet, vagy túl drága helyben megtermelni őket.

Egyszóval hiába a jó természeti adottságok, a turizmus nagyon importigényes: energiát, építőanyagokat és a fogyasztási cikkeket kell behozni. Ez az egyik oka a folyó fizetési mérlegek elszállásának.

Ha egy ország ennyire egyoldalúan rááll a turizmusra, akkor minden másban versenyképtelen lesz: emelkednek az átlagbérek, így más iparágak nem erősödnek meg. Ráadásul amikor valamilyen világgazdasági folyamat miatt hirtelen visszaesik a turisták száma, akkor nagy bajba kerülnek. Ez nagyon látványos volt 2008–2009-ben, az egész térségben egyedül Jamaicában javult a turizmus helyzete, de ott is csak azért, mert a leértékelés miatt olcsóbb célpont lett (2008 őszén egy hónap alatt 70-ről 90-re romlott a jamaicai dollár árfolyama az USA dollárral szemben, azóta már 106-nál tartanak).

A legtöbb, a turizmusra leginkább ráutalt kis országban viszont csúnyán visszaesett a látogatók száma, és akik jönnek, azok is kevesebbet költöttek az utóbbi években. A turizmus iránti kereslet tehát nagyon rugalmas, nagy kilengésekkel mozog a világgazdasági ciklusokat követve. A kínálat viszont rugalmatlan: a beruházások már megépültek, ott vannak a hotelek a tengernél, a felvett hitelek kamatait akkor is fizetni kell. Kifinomult, rugalmas gazdaságpolitika kellene ennek a kiegyensúlyozására: ha a kormányok recesszió idejében élénkítenének, növekedés idején viszont visszafognák magukat. De ilyen anticiklikus gazdaságpolitikára ezek a pici országok önmagukban jellemzően nem képesek.

Eközben az egész régiótól elkülönülő Kuba bátortalanul próbálkozik a reformokkal, amik, ha bejönnek, komoly mennyiségű turistát és beáramló tőkét szívhatnak el a kisebb karibi szigetekről.

A karibi turizmus jellegzetessége az is, hogy a legnagyobb része enklávékban, azaz óceánjáró hajókon, elkerített luxus rezorthotelekben és egyéb turistagettókban összpontosul. Ezért aztán a helyi vállalkozók is csak korlátozottan tudnak érvényesülni az üzletet keményen kézben tartó nyugati turisztikai vállalatokkal szemben. Ez más turisztikai célpontoknál – például Dél-Európában – nem így van. A tömegturizmus környezeti hatásai pedig hosszú távon rombolják az egész fejlődési modell fenntarthatóságát.

Az pedig az összes feltörekvő országot gyötri – köztük a nagyokat is, Indonéziától Brazíliáig –, hogy sokkal gyorsabban jönnek be a fejlett országokból a fogyasztói minták, mint a termelő technológiák vagy a termelékenységet javító know-how. Ez különösen így van a szinte semennyi iparral nem rendelkező, totálisan versenyképtelen mini trópusi szigetországokban. Az új mobiltelefont vagy motort meg tudják venni a turistákon összespórolt pénzből, viszont a kereskedelemben nem kapnak olyan eszközöket, amikkel hatékonyabban termelhetnének.

Most nincs mit tenni, az egész régióban költségvetési megszorítással próbálkoznak a kormányok, hogy újra meggyőzzék a befektetőket. A baj ezzel csak az, hogy az egyébként is iszonyatosan egyenlőtlen régióban mindez további társadalmi feszültségekhez vezet. Korábban éppen azért tudtak kikerülni a harmadik világi szintről, mert komolyabb állami beruházásokat tudtak megvalósítani az oktatásban, az egészségügyben és a közbiztonság javításában. És a megszorítások óriási növekedési áldozattal járnak, ami tovább rontja az adósság visszafizetésének esélyét.

Mégsem tehetnek mást. Az országok jelentős része monetáris unióban van: vagy az amerikai dollárhoz kötötték pénznemüket, vagy a kelet-karibi monetáris unió (ilyen is van ám, a jegybankjukat úgy hívják, hogy ECCB) tagjai. Ezért nem tudnak leértékelni sem, ami az adósságválságokból néha kiutat jelenthet. A kelet-karibi dollár árfolyama így rögzítve van a dollárhoz képest, 2,7-es szinten.

Kis országi dilemmák

Mi marad a turizmuson kívül? Iparról szó sem lehet, annyira kicsik az országok, és a turizmus miatt annyira magasak az átlagbérek, hogy nem tudnak versenyképesen termelni.

• Bányászat. Kuba nikkelnagyhatalom, Jamaica pedig bauxitóriás. De a nyersanyaggazdagság önmagában egyedül Trinidad és Tobagóban elég ahhoz, hogy az ország egyenesbe jöjjön (és ott is nagy az egyenlőtlenség).

• Mezőgazdaság. Méretükhöz képest korábban hatalmas banánhatalmak voltak a karibi szigetországok, de amióta a kilencvenes években elvesztették a Nagy Banánkereskedelmi Háborút, iszonyatosan visszaesett a mezőgazdaság, és inkább a turizmus szolgálatába állítják a földeket. Egyedül a Dominikai Köztársaság túl versenyezni a közép-amerikai és brazil banánültetvényekkel, de kevés mezőgazdasági hozzáadott érték miatt ők a szegényebb karibiak közé tartoznak.
• Offshore pénzügy. Ez volt a nyerő stratégia több országnál, főleg a Bahama-szigeteken és a brit fennhatóság alatt lévő Kajmán- és Virgin-szigeteken. Hatalmas pénzeket szakítanak abból, hogy offshore pénzügyi központtá alakultak a hatvanas évek végétől kezdve. Helyes döntésnek tűnik utólag, de pont a válság fényében egyre nagyobb a nyomás a nagy nyugati országok elitjén, hogy felszámolják az adóparadicsomokat. Szóval nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható növekedési modellt lehet erre alapozni. A beérkező többletjövedelem társadalmi csoportok közötti eloszlása pedig nagyon egyenlőtlen.

Hurrikánok, drogcsempészek tépik őket, a fiatalok menekülnek

Mivel kis országokról van szó, egy-egy természeti katasztrófa is hatalmas sokkot tud okozni. Ezekből itt nincs hiány, sőt, a klímaváltozás miatt egyre több van belőlük. Minden évben egy a tízhez, hogy valamelyik országon végigsöpör egy pusztítóbb hurrikán. A 2004-es Ivan például Grenada nagy részét elvitte: akkora pusztítást okozott, ami pénzben kifejezve az ország GDP-jének kétszeresét (!) tette ki, ami egyenesen vezetett ahhoz, hogy az ország azóta már kétszer csődölt be.

Az pedig, hogy a karibi országok ilyen rosszul szerepelnek a globális versenyképességi felmérésekben, a fentiek mellett leginkább a borzalmas bűnözési statisztikáik miatt van. Ez hosszú távon a turizmust is veszélyezteti. Különösen Jamaica, a Bahama-szigetek, Puerto Rico és a Dominikai Köztársaság statisztikái rosszak (itt százezer lakosra 25-60 emberölés jut évente, ami a mexikói helyzetnél is rosszabb; az USA-ban 4,7, Magyarországon 1,3 embert ölnek meg százezrenként).

Ma az USA-ba irányuló kokain nagyjából 15 százaléka itt megy keresztül. Ez ugyan korábban is így volt (sőt, mielőtt a mexikói drogkartellek beindultak volna, szinte teljes egészében itt volt az ellátási lánc), de a válság óta egyre aktívabbak és főleg erőszakosabbak a drogcsempészhálózatok. Hozzák magukkal a fegyvereiket, és egyre gyakoribbak a bandák közötti leszámolások. A hatóságok attól félnek, hogy lecsapnak a csempészkartellekre, akkor (mivel csökken a zsákmány) még erőszakosabbak lesznek. Sőt, a közelmúltban még a jachtjukon unatkozó milliomosok elleni csónakos támadásokról is voltak hírek – ennek mély hagyományai vannak a Karib-szigeteken.

Egyedül Kuba tűnik a biztonság szigetének az egész régióban, de ők is csak azért, mert a pártállam csápjai, a forradalomvédelmi bizottságok minden barrióba elérnek, a turisták biztonságának védelme a pártvezetés számára is kiemelkedően fontos.

A szigetek népessége egyébként nagyon fiatal: fele 25 év alatti, 30 százaléka 15 évesnél is fiatalabb. Ezért különösen rosszkor jön a költségvetés oktatási kiadásainak visszavágása. A tehetségesebb, képzettebb fiatalok pedig menekülnek. A Puerto Ricóban születettek harmada már az USA-ban él, az egyetemet végzett haitiak 80 százalékának sikerült meglógnia külföldre.

Az IMF egy tanulmánya szerint az egész régió munkaerejének 12 százaléka hagyta el a térséget az utóbbi négy évtizedben, a diplomásoknál ugyanez az arány 70 százalék volt. Ők ugyan egészen sok pénzt küldenek haza, de nem mérhető össze azzal a gazdasági veszteséggel, amit a távollétük okoz.

Mi lesz ebből az egészből?

Valamilyen módon mind hazudunk magunknak, amikor nem akarunk szembenézni a válsággal

– mondta gyurcsányi őszinteséggel a parányi St. Lucia miniszterelnöke nemrég. Sokak szerint viszont éppen a turisztikai üzleti körökkel, drogcsempészekkel és általában minden érdekelt féllel túl szoros kapcsolatokat ápoló, korrupt helyi politikusokkal van a legnagyobb baj.

Most mindenesetre ott tartunk, hogy több ország évtizedekre megrekedhet az adósságok miatt. Különösen Jamaica, Barbados, Grenada és a többi független kis sziget van veszélyben. A püspökök már kapcsoltak: az adósságok elengedéséért lobbiznak az IMF-nél, a kormányok megszorításait pedig Máté evangéliumából vett idézetekkel magyarázzák a választók felé.

A kormányok pedig a nemzetközi közösségnél próbálnak lobbizni, hogy elengedjék az adósságaikat (mint ahogy korábban a legszegényebb országoknál ez bejött, bár azok nagyrészt afrikaiak voltak, de Haitinak is sikerült bekerülni közéjük). A baj csak az, hogy IMF környékén túlságosan gazdagnak tartják őket az adósságeltekintéshez, és nem tudnak közösen fellépni sem – közös szervezetük, a CARICOM a sok nacionalista vita miatt például tíz éve alatt nem tudta összehozni a közös piacot.

Érdekes lehet, hogy Hszi Csin-ping, a kínai elnök tavaly az egész régiót végiglátogatta, és megígérte, hogy a mostani félmilliárd dollárról rövidesen a hatszorosára, 3 milliárdra növelik a térségbe beáramló közvetlen tőkebefektetéseket. A Bahama-szigeteken már épül kínai pénzből a világ legnagyobb luxushotel-kaszinó megaberuházása, a Baha Mar, 3,4 milliárd dollárból. A kínai turisták érkezése pedig további növekedési lehetőséget kínál – de közben valószínűbb, hogy a régió mostani egyoldalú függését konzerválja majd.