Az EU is rápörgött a vasra és az acélra

A jelenlegi kormányzat már régóta emlegeti, hogy az ország gazdaságának újraiparosítására van szükség. Mostanában viszont érezhető egy apró váltás a kommunikációban, ami egy régi baráttal hozza újra közös platformra a magyar kormányt gazdasági ügyekben. A régi barát pedig nem más, mint az Európai Unió.

Pontos számok eddig nem nagyon hangzottak el a kormányzat részéről, eddig csupán az iparosítási láz volt érezhető, de Glattfelder Béla, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) gazdaságszabályozásért felelős államtitkára nemrég már egész pontosan arról beszélt, hogy

Az NGM részéről valami olyasmit is emlegettek, amiről eddig a kormányzati kommunikáció részeként nem annyira gyakran hallhattunk: Glattfelder arról beszélt, hogy a kormány iparosítási politikája összhangban van annak az Európai Uniónak a terveivel, amit egyébként a kormányzat előszeretettel ostoroz gazdaságpolitikai ügyekben.

Az Ózdi Acélművek 2013-ban

Fotó: Bődey János

Az államtitkár elmondta: az unió célkitűzése, hogy a tagországokban az ipari termelés GDP-n belüli részaránya átlagosan érje el a 20 százalékot. Ezen egyébként Magyarország már most túl van, hiszen nálunk az ipar aránya olyan 22-23 százalékos a teljes gazdaságon belül.

De mi ez az egész iparosítási láz az EU-ban? Nem úgy volt, hogy Brüsszelről szóló gazdasági hírt nem lehetett a kkv, az innováció és a tudásalapú gazdaság szavakba való biztos beleütközés nélkül végigolvasni? Kkv és innováció nélkül még mindig nem lehet.

A vas és acél uniós reneszánsza

Az újraiparosításra nagyjából egy időben pörgött rá az unió és a magyar kormányzat, mégpedig a 2008-as válság utáni időszakban. Matolcsy György már 2010-ben elkezdte emlegetni, aztán a végén még nemzeti iparosítási koncepciónk is lett. Matolcsy akkoriban elsősorban arról beszélt, hogy a válságot a túlburjánzó, szabályozatlan pénzügyi piacok, a reálgazdasági háttér nélküli hitelezés felfutása okozta, ezért Magyarországnak valódi termelésre, tehát iparra van szüksége.

Az Európai Bizottság (EB) is 2010 körül kezdte felkarolni az újraiparosítás ügyét, és le is gyártottak egy pár iparosítási stratégiát, aminek az utolsó darabja az idén januári bizottsági anyag, amely egyenesen az ipari reneszánsz kifejezéssel a címében fogalmazza meg a tagállamok számára azt a nem kötelező irányelvet, hogy 2020-ig növeljék 20 százalékig az ipar arányát a gazdaságukon belül. 

Van viszont egy fontos különbség Magyarország és az EU között, mégpedig az, hogy trendszerűen mekkora volt az ipar nagysága a gazdaságukon belül. Míg ugyanis az EU gazdagabb, magasabb bérszínvonalú tagállamaiból az utóbbi pár évtizedben az ipar Kínába, Indiába, és más szupergyorsan növekvő piacokra vándorolt – a 2000-es évek elején még a GDP 18 százaléka származott ipari termelésből, idén már csak nagyjából 15 százalékot tett ki –, Magyarországon és az egész régióban az ipar teljes gazdaságon belüli szintje leginkább csak stagnált.

Mindenki a munkahelyekre pályázik

Ebből az is következik, hogy bár mindenki iparosít, azért vannak eltérések a két iparosítási program mögött húzódó elgondolások között.

De kezdjük azzal, ami megegyezik: Orbán és az Európai Bizottság sem beszél úgy az újraiparosításról, hogy ne emlegetné a folyamat által létrejövő új munkahelyeket. Számokkal viszont csak az EB támasztja alá az érvelését, szinte sose felejtik el megemlíteni, hogy számításaik szerint

Az egész újraiparosítási láz talán abból a felismerésből születhetett, hogy a már évtizedek óta tartó dezindusztrializáció, tehát az ipar elvándorlása az utóbbi időben kicsit visszaesett és néhol már vissza is fordult. Ez azért van így, mivel az elvándorolt vagy elvándorolni akaró cégek egyre gyakrabban találják szembe magukat a kínai korrupcióval vagy a szörnyen gyenge indiai infrastruktúrával, miközben már a korábban hihetetlenül olcsó munkabérek is növekedni kezdtek ezeken a piacokon. Ezek a folyamatok pedig mind ahhoz járulnak hozzá, hogy a cégek megfontolják a visszatelepülést az ipartalanodott nyugatra.

Fotó: Bődey János

Az unióban – ahol pár évvel ezelőtt még mindenki a szolgáltatásokba és a tudásalapú gazdaságba volt szerelmes – a válság által munkanélkülivé vált tömegek viszont elősegítették azt, hogy például az újraiparosítás mellett érvelő EU-biztos, Antonio Tajani végül mindenkit meggyőzzön a stratégiaváltás szükségességéről.

Magyarországon a kétharmad miatt senkit nem kellett nagyon győzködni, és az is hozzájárulhatott a döntéshez, hogy az unióhoz hasonlóan a válságnak nálunk is nagyon sok feldolgozóipari munkahely esett áldozatul.

Már az EU-ban is vége a tudásalapú gazdaságnak

Orbánék és az EU is arra játszanak tehát, hogy becsábítsák vagy csak egyszerűen itt tartsák ezeket a cégeket. Viszont a stratégiájukban vannak eltérő elemek.

Az EB például nem tudja megtagadni önmagát, és olyasmikről beszél, mint a jól működő egységes piac, jobb üzleti környezet, jobb pénzügyi források, a munkaerő továbbképzése és a kkv-k támogatása. Viszont ez esetben nemcsak ismételgetik a megszokott brüsszeli szlenget, hanem programokat is indítottak. Ilyen például a

• Horizon 2020, ami 2014 és 2020 között 80 milliárd euróval támogat majd kutatás-fejlesztési projekteket,
• A COSME, ami a kkv-knak segít majd, hogy könnyebben jussanak hitelhez, vagy hogy például könnyebben találjanak új partnereket, 
• és a strukturális alapok, amelyek által összesen 100 milliárd eurót költhetnek a tagállamok arra, hogy régiók közti együttműködéseket pénzeljenek.

Ez így együtt egyébként sokkal több iparra költhető pénz, mint amennyiről az eurokraták valaha álmodtak, amikor még a tudásalapú gazdaság volt a menő.

Viszont a programok nem különböztetik meg az ipari vállalatokat, tehát valójában itt sokkal inkább csak arról van szó, hogy az EU megpróbál olyan környezetet teremteni, amiben az ipari vállalatok szívesen maradnak, vagy térnek vissza.

Mi hozzáadott értéket akarnánk

Magyarország ezzel szemben többnyire inkább csak stratégia partnerségeket köt, viszont hiába hozott tető alá Szijjártó Péter már 48 céggel ilyen megállapodást, a partnereknél eddig kisebb mértékben nőtt a létszám, mint a versenyszféra egészében. A magyar iparosítást ezért többen is bírálták azért, mert szerintük a versenyszféra magától is bevonzza az ipari vállalkozásokat, a megállapodásoknak pedig inkább a kormányzati kommunikációban hasznosítható, mintsem gyakorlati értékük lehet.

Viszont a magyar iparosításnak a munkahelyeken kívül az is célja, hogy a magyar gazdaság szerkezete megváltozzon. Cséfalvay Zoltán korábban arról beszélt, azt akarják, hogy magasabb hozzáadott értékű termékeket gyártsanak Magyarországon, és valami ilyesmiről beszélt már Orbán Viktor is korábban. A kormányzat részéről konkrétan a járműipart, az élelmiszeripart, a logisztikát, az elektronikát és az egészségipart emlegették.

Orbán Viktor a kecskeméti Mercedes-gyár megnyitóján a cég német igazgatóival

Fotó: Kovács Tamás

A stratégiai partnerségeken túl pedig a mostanában gyakoribb állami bevásárlásokat lehetne még iparosítási szándékként értelmezni, de ezen a területen sem látszik egységes stratégia, hiszen az új szerzemények között a termelő Rába mellett bőven megfér a szolgáltató MKB vagy a takarékok.

Az EU-s forrásokból viszont nekünk is bőven jut majd: az Európai Bizottsággal megkötött partnerségi megállapodás szerint a 2014–2020 közötti EU-s források 60 százaléka gazdaságfejlesztésre megy, ami elég sok pénzt jelent a magyar kkv-knak – kérdés, hogy részben a haverok kapják-e majd meg végül, vagy ténylegesen fejlesztésre mehet az egész pénz.

Az Európai Bizottság 2014-es versenyképességi jelentésében mindenesetre dicsérte, hogy a kormány a GDP 1,8 százalékát költi kutatás-fejlesztésre, amely közel kétszerese annak, ami az elmúlt évtizedet jellemezte, továbbá az MNB növekedési hitelprogramját is dicsérték, amiért az elősegíti, hogy a vállalatok könnyebben jussanak hitelhez.

De mire mentünk ezzel eddig?

Egyelőre nem sokra, legalábbis ha például a sokat emlegetett munkahelyeket nézzük, akkor a közmunka egyelőre biztos, hogy sokkal többet kozmetikázott a munkanélküliségi adaton, mint az iparosítási láz.  A KSH június–augusztusi adataiból az látszik, hogy bár a munkanélküliség számszerűen rég volt ennyire alacsony, közmunka nélkül 7,6 százalék helyett bőven 11 százalék felettlenne a munkanélküliek aránya.

Viszont ahogy nálunk sem, az unióban sem látszódik, hogy az iparosítás bármennyit is segített volna, hiszen bár idén már látszott valamennyi javulás – ahogy az Eurostat grafikonján is jól látszik –, még itt is bőven tíz százalék feletti a munkanélküliség aránya.

Ez eddig tehát mind az EU, mind pedig Magyarország részéről szépen hangzik, csakhogy valójában nem sok valós intézkedés tapasztalható, ami ténylegesen azt akarná elérni, hogy nőjön az ipar gazdaságon belüli aránya.

A valódi iparosítás még hátravan

Már szó van viszont olyan konkrét intézkedésekről, amelyek ténylegesen komoly ösztönzőt jelenthetnek majd az ipari vállalatoknak a visszatérésre. Érdekes módon Orbánék és az EU szintén hasonló állásponton vannak, bár eszközeiket tekintve megint kicsit eltérő utat járnak.

Az EU januárban fogadta el 2030-ig irányadó klíma- és energiapolitikai programját, ami egyértelmű puhulást mutat a korábbi EU-s környezetvédelmi irányelvek szigorúságához képest. Emögött sokan például az olyan feldolgozóipari cégek sikeres lobbiját látják, akik előszeretettel panaszkodnak arra, hogy az amerikai versenytársaik sokkal versenyképesebbek náluk, mivel harmadannyiért jutnak gázhoz, mint az európai cégek. A lazább szabályozás viszont hosszabb távon már tényleg hozzájárulhat majd Európa újraiparosodásához.

Építkezés Berlinben

Fotó: Bloomberg

Ugyanez az irányvonal látszik az EU–USA-szabadkereskedelmi tárgyalásoknál is, ahol az uniós cégek azért lobbiznak, hogy hozzáférjenek az olcsó amerikai palagázhoz, amit az USA egyelőre nagyon nem akar megosztani másokkal. 

Az olcsó energia tehát ténylegesen olyan tényező lehet, ami elősegíthetné az iparosítást, és ezt Orbán is sokszor emlegeti. A magyar kormány részéről a paksi bővítést tekinthetjük olyan hosszabb távú beruházásnak, amivel ténylegesen hozzájárulhatnak az iparosításhoz.

Út a mibe?

Az iparosítási láz tehát egyelőre sokkal inkább egy politikai fogásnak tűnik, mintsem egy egységes gazdaságpolitikai koncepciónak. Az EU és Magyarország is próbálhatja ideiglenesen az ipar felé terelni a gazdaságát a munkahelyek miatt. Azonban az aligha cáfolható tény, hogy minél gazdagabb egy ország, a gazdaságában annál nagyobb a szolgáltatások aránya, hiszen a gazdagabb emberek a jövedelmek egyre nagyobb részüket költik szolgáltatásokra, és a gazdagabb országok feldolgozóipara is sokkal szolgáltatásigényesebb, mint a szegényebbeké.

Így, ha ideiglenesen még be is jöhet az iparosítási láz a munkahelyek miatt – aminek egyelőre ugye nem sok jelét látni –, hosszabb távon sem az EU-nak, sem pedig Magyarországnak nem éri majd meg egymással szembeállítani a szolgáltatásokat és az ipart, hiszen ezek nem egymás ellentétei, hanem egymás kiegészítői. Teljesen mindegy ugyanis például, hogy milyen autókat képes összeszerelni egy cég, hiszen ha egy országban nincsenek olcsó hitelek, jól működő HR-cégek vagy mérnöki irodák és marketingesek, az egyébként ügyes autó-összeszerelő cégek nemzetközi pályán jó eséllyel sikertelenek lesznek.

(Címlapkép: szarvas)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!