Szilárda
0 °C
6 °C

A szeretet is az önzésből jön a legtöbbször

2016.12.25. 09:15
Mitől lesz valaki igazán jó ember?

Én nem tudom. De azért nem is reménytelen a helyzet, általában azért felismerjük, ha látunk egyet, mondhatnánk Potter Stewart után.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az igen megbillent embereken kívül azért általában mindenki inkább jó embernek érzi magát. Sőt, még a milliárdokat ellopó vezetők vagy a rablógyilkosok is jellemzően nagyvonalúan meg tudják érvelni maguknak a tetteik valamiféle helyességét. Úgy tűnik, hogy az eredmény nem minősíti a jóságunkat egyértelműen, hanem a szándék, az élmény vagy akár még egy sereg egyéb dolog is érdemben befolyásolja.

Magyar vagyok, nem altruista

Még a mi kultúrkörünkben viszonylag elfogadott "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" témabeli ökölszabályhoz is sokan megpróbálnak módosításokat igazítani, mint például a "kivéve, ha az színesbőrű"– iskola tagjai. Vagy akik szerint a pápa szegény, kicsit hülye, amiért folyton ezt szajkózza, hiszen ha egyszerre sok bevándorló és menekült érkezik, akkor ezzel a főparanccsal nyilvánvalóan nem szabad "azonosulnia" a keresztényeknek.

A jóságot tehát általában kényelmetlenül széles skálán vagyunk hajlamosak értelmezni, a problémát ráadásul tovább nehezíti, hogy eltérnek a vallott és a követett értékeink is. Mindenki szeretne jó embernek látszani, hiszen azzal csak nyerni lehet. Ha megkérdezik, hogy megállnánk-e segíteni egy komolyabbnak tűnő autóbalesetnél, a túlnyomó többség biztosan azt mondaná, hogy persze. Még akkor is, ha egyébként sietnénk. Vagy biztosan nem lesz belőle az égvilágon semmi hasznunk vagy az ellenkezőjéből kárunk. A valóságban mégsem feltétlenül ez a helyzet.

Kívülről azért nagyjából jobban érzünk szinteket. Ön segítene egy orra esett kisgyereknek? Őszintén sajnálja a rászorulókat? Szán rájuk erőforrásokat is? Szokott önkénteskedni? Odaadná holnap az egyik veséjét egy rászoruló idegen betegnek? Meghalna azért, ha ezzel biztosan megmentene húsz bennrekedt aleppói civilt?  

Sokszor nem is olyan önzetlen ez a dolog

Az evolúciós elméletet és a közgazdaságtant is komoly kihívás elé állította az önzetlenség, vagyis az altruizmus: miért segítenek másokon egyesek úgy, hogy abból semmilyen közvetlen hasznuk nem származik? Vagy akiknél úgy tűnik, hogy biztosan semmilyen hasznuk nem is lehet már az önzetlenségükből?

Ha valaki olyan dolgokat csinál, amik semmilyen értelmezhető módon nem növelik az egyéni hasznosságát, azt inkább hülyének szokás mondani, nem önzetlennek. Az is egy létező álláspont lehet ezért, hogy nincs is ilyen önzetlen szeretet, csak azért csinálunk önzetlennek tűnő dolgokat is, hogy jobb legyen az életünk. George Price evolúciókutató például lényegében bele is pusztult ebbe a dilemmába. 

Nos, egyrészt igen sok esetben jól alátámasztott hasznokért, várható ellenszolgáltatásért is dolgoznak az emberek, amikor látszólag önzetlenek vagy szeretettel teliek. 

Ha mondjuk valaki igyekszik jófej lenni a párjával, mivel utána titkon számíthat rá, hogy később valamilyen formában számára értékesebb kifizetést várhat. Vagy egyfajta biztosításként, ha kölcsönadom a fűnyírót a szomszédomnak, akkor később számíthatok rá, hogy én is elkérhetek valami szerszámot, ami nekem nincs meg, de épp kéne. Az ilyesmi különösen azoknál lehet jelentősebb, akik várhatóan sokszor fognak még találkozni az életben. De ugyanilyen kifizetésnek számít, ha a túlvilágon számítunk zsíros jutalomra a mostani jótetteinkért.

Olyan csoportokba is teszünk önzetlennek tűnő befektetéseket, akikkel fenntartva a kölcsönös bizalmat, együtt erősebbek és sikeresebbek lehetünk: a családunkért, ismerőseinkért, a vállalatunkért-szervezetünkért, az etnikumunkért vagy akár az országunkért. Persze egy altruistább csoportban sokkal inkább megéri önzőnek lenni, de ez már egy messzebbre vezető probléma.

Illetve különös módon így például egy erős országos gyűlöletkampány, ami támadja a minimális szolidaritást is, és az általános bizalmatlanságot igyekszik fokozni bizonyos nemzeti érdekre hivatkozva, így még akár a nemzeti összetartás gyengülését is eredményezheti. 

Az agyunk is ad érte sütit 

Ide tartozik egy másféle kifizetés is, az úgynevezett "warm glow" jelenség. Az agyunk kicsit mindig megjutalmaz minket, ha altruisták vagyunk, jótékonykodunk, hasonló terület aktivizálódik, mintha egy jót ennénk vagy szexelnénk. Másképp fogalmazva ez a kellemes érzés önmagában növeli hasznosságunkat, amiért hajlandóak vagyunk valamennyi erőforrást adni.

Ha kisebb összeggel vagy erőfeszítéssel is megkapjuk ezt a kifizetést, akkor pedig elég könnyen érthető, hogy mindig népszerűbb lesz árva kiskutyákat sétáltatni, mint mondjuk kimerni a csöveseket a szarból. Pedig az utóbbi azért beláthatóan sokkal fontosabb probléma valójában. Hasonló, ha valamennyit jótékonykodunk, de nem különösebben érdekel már minket, hogy a pénzünk tényleg jó helyre megy-e.

Szeretik a csajok

Azt is tudjuk, hogy pozitív jelzést közvetít, ha valaki altruistának látszik, értékesebb embernek tartjuk ettől, inkább segítenénk egy önzetlenebbnek tűnő ismeretlennek. Nem véletlen, hogy minden politikus igyekszik látványosan meggyászolni például az ellenfelei halálát is, vagy sok önzetlennek beállított akciónál drágább lehet a megfelelő dokumentáció, mint maga az akció.

Külön téma, hogy több nagyobb mintán kimutatták, hogy a nők a hosszabb távú párválasztáskor igen fontosnak tartják az önzetlenséget egy fickóban, még a kinézetet is jelentős részben felülírva. Hasonlóképp azt is tudhatjuk, hogy ezt a férfiak is megsejthették az idők során, és ezért a kapcsolat elején sokkal önzetlenebbnek próbálják mutatni magukat. De ha összejön a kapcsolat, akkor ez jellemzően azért lekopik, a szákban lévő halat kevésbé szokás etetni. Persze, ha ez a csalogató jellegű önzetlenség, akkor ugyanúgy nem hívható tiszta altruizmusnak. 

Van mérhető szociális nyomás is az embereken, hogy önzetlennek, jobb embernek mutassák magukat. A közelmúlt egyik híresebb nagymintás kísérletében például az jött ki, hogy harmadával több ember adakozhat főleg a szociális nyomás miatt. Azaz, ha egy másik embernek személyesen ki kell mondanunk, hogy nem adakozunk, az rengeteg embernél már egy olyan nyomást hoz létre, hogy akkor inkább már ad valamennyi pénzt.

Így például a kéregetőknek mindig érdemesebb lesz minél több ember előtt megszólítani a potenciális adakozókat, mint mondjuk minél szánalomra méltóbban várni őket. Ez egyben azt is jelenti, hogy például egy jótékonysági kampánynál nem tévéreklámra érdemes költeni, hanem hatékonyabb lehet közvetlenül megkeresni az embereket. Illetve talán lehetőséget kell biztosítani azoknak, akik biztosan sose akarnak adakozni, hogy őket viszont ne érje teljesen feleslegesen a zargatás és az ezzel járó szociális nyomás.

Persze arra is erős jelek vannak, hogy önmagában a kommunikációtól is csökken már az önzőségünk és nő az empátiánk. Itt a dialógusról van szó, tehát az nem elég, ha valaki elmondhatja az álláspontját, és kész. 

Ahogy az is lehet, hogy számos embernek beépült a preferenciái köze a nagy egyenlőtlenség kerülése. Azaz önmagában attól boldogabb lesz, ha nincsenek túl nagy kilengések az emberek körülményei közt, ezért szénné adóztatná akár a gazdagokat, és örömest adna a sajátjából is a szegényebbeknek.

És azt is tudhatjuk, hogy az altruizmus ellenkezője is létezik, az emberek 10-15 százaléka lehet hajlamos olyan szintű rosszakaratra, hogy erőforrásokat áldozna azért, hogy másoknak rosszabb legyen. A háttérben valószínűleg itt is többféle dolog lehet a szimpla irigységtől mondjuk az esetleges bosszúállási szituációkig.  

Csak kéne, hogy valami legyen benne

Miközben az is elég valószínű, hogy az önzetlenség igen mélyen beleivódott az emberiségbe, egészen kis gyerekeknél is általánosan megfigyelhetőek kérdés nélküli önzetlen cselekedetek. Vagy hogy általában az emberek azért sokkal önzetlenebbek más állatoknál.

Az életünkben is azért megfigyelhetjük, hogy bőven akadnak igenis önzetlennek tűnő húzások. Sőt jelentős részben az önzetlenségre épül is világunk. Egy példát kiragadva, erősen altruista cselekedetnek foghatjuk fel már azt is, hogy egyáltalán bárki elmegy szavazni a választásokkor, hiszen egy szavazat elég biztosan nem fog befolyásolni majd semmit.

Szóval az látható, hogy elég kevéssé értjük még egyelőre, hogy mitől mondunk le az önzésről, pedig az egész életünket és boldogságunkat meghatározza mindez. Az viszont jó hír lehet a végére, hogy azáltal is valószínűleg önzetlenebbé válhatott most némileg, hogy egyáltalán olvasott az altruzimusról. Egyébként pedig bátran menjen és tegyen valamit a többi emberért, nem kell, hogy összeroppantson minket a tudat, hogy az ilyesmitől azért a legtöbbször a saját életünk is jobb lesz.