Ismert sémával verhették át Kósa Lajosékat

Kósa Lajos zavarodott magyarázkodását hallgatva az 1300 milliárdos ügy kapcsán érthető okokból sokakban merül fel: valóban lehetséges lenne, hogy egy közgazdaságtant tanult, dörzsölt, évtizedek óta a nagypolitikai pályán mozgó szereplőt - és mint utóbb kiderült, közeli ismerőseit - ilyen átlátszó mesével átverjen egy közönséges csaló? Mivel ezt első hallásra tényleg valószerűtlennek tűnik, hogy ez történhetett, sorra kelnek szárnyra a vadabbnál vadabb teóriák arról, miféle kormányközeli mutyinak lehetett valójában a fedősztorija a csaló álörökösnő által kitervelt lehúzás.

Ebben a cikkben nem foglalunk állást abban a kérdésben, mi történhetett valójában Kósáékkal, de felvillantunk egy olyan perspektívát, amelyben nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy akár intelligens, sokat látott emberek is belecsússzanak kívülről nyilvánvalóan kamuszagú átverésekbe, amelyekből aztán csak évek alatt verekednek ki - többnyire jókora anyagi mínusszal.

Bevett séma a svájci örökséggel kábítás

Az 1300 milliárdos történet kapcsán egy olvasónk elmondta egy barátjának esetét, amin keresztül megérthető egy a Szabó Gábornééhoz sok ponton nagyon hasonló, kitalált örökség körüli csalássorozat anatómiája. Az ebben a történetben szereplő álörökösnőt, egy Erzsébet nevű nyíregyházi nőt végül több mint egy évtized garázdálkodás után el is ítélte a bíróság sok százmilliós kárértékre elkövetett csalásért, de mielőtt lefülelték, tucatjával károsíthatott meg naiv embereket.

Az állítólagos örökségekre felépített csalás logikája nagyon hasonló a szokványos piramisjátékokéhoz, amennyiben

Ezért végül jóval többet bukik, mint amennyit akkor veszítene, ha az első rossz megérzés után beismerné magának, hogy túl hiszékeny volt.

A busás örökséggel való hitegetés annyiban bonyolultabb képlet a hihetetlen hozamokkal kecsegtető befektetésekre alapuló pilótajátéknál, hogy társul hozzá egy jó adag személyes elem, összeesküvés-elméletbe hajló bonyolult kapcsolatrendszer és természetesen külföldi szálak behozatala, amelyekkel a kártyákat ügyesen keverő csaló sokáig el tudja hitetni az áldozatokkal: bár ők nem láthatják át a bonyolultsága miatt, halad előre az ügy, már közel a beígért mesés örökség.

Bizalmasokon keresztül hálóznak be

Olvasónk története azzal kezdődött 1996-ban, hogy egy barátját egy közeli ismerőse összehozta az álörökösnő Erzsébettel, aki ezzel a történettel hálózta be az áldozatait: született egy fia egy svájci milliárdos férfitól, aki időközben meghalt, így az egyetlen örököse a közös kiskorú fiuk. Csakhogy a mesés vagyonhoz nehéz hozzájutni, sokan ellenérdekeltek a dologban, az ügy kerékkötő közt felmerültek különféle ügyvédek, közjegyzők, vállalati részvényesek, a halott férfi volt üzlettársai, bankok, és még sorolhatnánk. Ezért Erzsébetéknek

A taktika része volt, hogy nem az utcáról kopogtatva próbáltak senkit behálózni, ehelyett információmorzsákat hintettek el a tágabb ismeretségi körükben, és akiken látták, hogy érdeklődést mutatnak, azokat vonták be. Közülük voltak, akik csak közvetítő szerepben maradtak, és annyi volt a funkciójuk, hogy szintén anyagi haszon reményében felhajtsanak potenciális balekokat a saját üzleti-baráti körükben, akik majd hajlandóak lesznek pénzzel támogatni a felvázolt szélmalomharcot svájci ügyvédek és pénzemberek ellen.

Kacifántos történet, aminek sosincs vége

Olvasónk saját ismerősén kívül még legalább 8-10 emberről tud, akiket velük párhuzamosan kábított a vagyonnal Erzsébet és bűntársa (aki az élettársa is volt egyben), a társaság összetétele pedig nagyon vegyes volt. Vállalkozótól kezdve multinacionális cég hazai leányvállalatának felsővezetőjén át rendőrtisztig mindenféle ember képes volt bedőlni az okosan adagolt mesének, ami persze hónapról hónapra bonyolódott és gazdagodott szereplőkkel: az örökségben érdekelt felek között felmerült többek között a Vatikáni bank, a Máltai Szeretetszolgálat, de még a liechtensteini herceg is.

A behúzás eszköze volt, hogy a történetet mindig személyre szabták, és olyan elemekkel, hamisított dokumentumokkal tarkították, amelyek az adott áldozat számára kellően meggyőző és csábító volt.

aminek az elhárításával most már tényleg hozzájuthatnak a sok százmilliós örökség rájuk eső részéhez.

Az áldozatokat egymás ellen hangolták

Ehhez természetesen mindig kellett újabb pénzügyi muníció is, a csalók minden szereplőt anyagi lehetőségeihez mérten húztak le annyi pénzre, amennyire csak lehetett. Persze volt olyan is, akit annyira elvakított a karnyújtásnyira sejtett busás haszon, hogy hajlandó volt hitelt is felvenni. Olvasónk barátja a saját pár millió forintján kívül csak egy jómódú ismerőstől kért kölcsön egymillió forintot, de

Hogy a látszatot fenntartsák, a csalók rendszeresen szerveztek utakat az áldozatokkal közösen Zürichbe, ahol a zsebre tett pénzből lakást béreltek, és úgy tettek, mintha ügyeket intéznének (egy ponton bekapcsolódott a történetbe hitelesítő elemként egy állítólagos magyar származású svájci ügyvéd is).

A párhuzamosan hitegetett áldozatok egy része tudott egymásról, nagyritkán voltak közös összeülések is, ahol tájékoztatták őket a fejleményekről, de a jellemzőek inkább a személyes találkozók voltak az egyes szereplőkkel. Erzsébeték ügyesen játszottak az emberek kapzsiságával és hiúságával, amikor valakivel együtt mentek Zürichbe vagy máshol találkoztak, mindig úgy állították be az illető előtt, hogy ő az egyetlen igazi szövetséges, aki a legmagasabb jutalomra számíthat az örökségből, a többiek pedig inkább csak szükséges rosszak, vagy akár kerékkötői az ügynek. Mivel az áldozatokat ezzel a technikával sikerült kijátszaniuk egymás ellen, azok sokáig nem rakták össze a kirakós darabjait közösen.

Százmilliókat ki lehet így csalni

A történetben forgó kör számára legalább 3 éven át tartott a kálvária, Erzsébet csak akkor szívódott fel, amikor nem tudta tovább fűzni a történet szálait bárki számára hihetően. De feltehetően ekkor még nem fejezte be csalássorozatot, ezt vagy egy hasonló örökségről szóló sztorit újabb köröknek is beadhatott, tekintve hogy olvasónk beszámolója szerint a nőt végül több százmilliós csalás miatt állították bíróság elé a kétezres évek elején.

Az itt leírt séma és a Kósáék által előadott átveréstörténet közt sok hasonlóságot felfedezhetünk: hihetetlennek tűnő, svájci örökség, meggyőző, dokumentumokkal alátámasztott kamusztori, több évig elhúzódó hitegetés, az áldozatok hiúságának és pénzéhességének tudatos kihasználása a milliók kicsalásához.

Számít, ha igazából nem is volt pénz?

Azt nem tudjuk, hogy amennyiben az itt leírtakhoz hasonló átverés áldozata lett a volt debreceni polgármester és két bizalmasa - akik még közös cégbe is beszálltak az állítólagos csaló Szabó Gábornéval -, akkor a csalóknak sikerült-e őket lehúzniuk, és ha igen, mekkora összeggel, ezzel ugyanis nem dicsekedtek el. Ez a körülmény egyébként az ehhez hasonló esetek felderítésének egyik legnagyobb akadálya szokott lenni: az ilyen átverések áldozatai gyakran annyira szégyellik magukat a balekságuk miatt, hogy maguknak is nehezen vallják be ami történt, nemhogy ország világ előtt követeljék vissza a pénzüket azt kockáztatva, hogy mindenki hülyének nézi őket.

Elsőre kézenfekvőnek tűnhet tehát, hogy lesöpörjük az asztalról az átverést mint lehetőséget Kósáék esetében, de korántsem biztos, hogy ilyen brutális pénzmennyiség belengetése, a profi csalókra jellemző meggyőző előadásmód, a szimpla emberi mohóság, és bizalmi emberek jelenléte az ügyben (Fiák János, Orendi Mihály) ne vehette volna rá akár Kósa Lajost, hogy csalók hálójába sétáljon.

Az ügy másik aspektusa, hogy vajon felmenti-e morális, szakmai szempontból az ügy idejében Debrecen polgármesteri posztját betöltő Kósát, hogy őt csak átverték vagy megpróbálták átverni. Ha az örökség valódi lett volna - ahogyan azt állítása szerint Kósa hitte - akkor az egyik megállapodás értelmében az édesanyja markát 800 millió forintnak megfelelő összeg ütötte volna egy olyan vagyonból, amelyhez a világon semmi köze a családjuknak.

A szolgáltatás pedig, amit cserébe nyújtania kellett volna - a vagyon menedzselése - pedig egyáltalán nem vág sem egy országgyűlési képviselő, sem egy vidéki polgármester profiljába, kérdés tehát, egyáltalán hogy juthatott eszébe ezt elvállalni. Kósa ráadásul az ügy érdekében (a saját és bizalmi anyagi haszonszerzésének reményében) használta a városi infrastruktúrát, hiszen Szabó Gáborné, Fiák János és Orendi Mihály közös cége székhelye egy közintézmény, a Debreceni Sportuszoda címére volt bejegyezve, amit nehéz lenne megmagyarázni ettől az ügytől függetlenítve.