Vannak, akiknek nagyon bejött a keleti nyitás

Szeptember végén derült ki a Magyar Közlönyből, hogy a kormány művelődési házat vesz a vietnami Hanoiban, az ingatlanra legfeljebb 7,1 milliárdot szánnak. Ezt az összeget segít kontextusba helyezni, hogy a 2018-as költségvetésben kevesebb mint fele ennyit, 3 milliárd forintot különítettek el a magyar kultúrát a világban népszerűsíteni hivatott, 21 országban jelenlévő Balassi Intézet működtetésére.

Persze a szokatlanul drága kulturális beruházás kapcsán lehet arra hivatkozni, hogy a hanoi ingatlannak van eladási értéke, és egyébként is, Délkelet-Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő gazdaságáról, a keleti nyitás egyik fontos országáról van szó, ahol a magyar jelenlét kézzelfogható politikai és gazdasági előnyökkel járhat.

Ez első ránézésre igaz is: a Vietnamba irányuló magyar export 2011 óta 72 százalékkal nőtt, tavaly elérte a 79 millió dollárt, mai árfolyamon 22 milliárd forintot. A probléma csak az, hogy eközben a Magyarországra irányuló Vietnami export az ötszörösére, 316 millió dollárra nőtt, a magyar kereskedelmi hiány pedig 17 millióról 237 millió dollárra, azaz 66 milliárd forintra.

Vietnamhoz hasonló a kép az egész kelet-ázsiai és közép-ázsiai régióban: a térség fejlődő országaiba (Kína, India és Délkelet-Ázsia) 2011 óta nem hogy nem nőtt, egyenesen csökkent a magyar export, miközben a kereskedelmi hiány tartósan magas maradt. 

Ez egyébként nem kifejezetten a magyar külpolitika hibája: a kelet-közép-európai térség szinte minden országában hasonló folyamatok játszódnak le. Ennek az az oka, hogy a világgazdaság keleti szeleit egyáltalán nem olyan könnyű meglovagolni, mint a kormány gondolta: a Budapesten kiötlött politikai szlogenek és külgazdasági elképzelések alig tudják befolyásolni a valós gazdasági folyamatokat. Ezek a gazdasági folyamatok pedig nem igazán kedveznek a keleti nyitásnak, sőt, inkább ellentmondanak annak.

Bukás

A magyar kormány 2011-ben hirdette meg a keleti nyitás című külgazdaság-politikai programját, amelynek az volt a célja, hogy csökkenjen a magyar gazdaság függősége a gyengélkedő Európától, és ehelyett inkább a gyorsan fejlődő keleti országokkal bizniszeljünk többet. Bár Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter 2015-ben már félig-meddig visszavonultatta a stratégiát, és a kormányretorikából is kikopott a dolog, a keleti álmok azért nem múltak el teljesen. Ezt jelzi, hogy a magyar külpolitika egyes kérdésekben kvázi Kína érdekeit érvényesíti az Európai Unióban, és önszántából, örömmel adósítaná el magát Kína felé, dacára annak, hogy ezt a közelmúltban már több ázsiai ország is nagyon megbánta.

Politikai oldalon tehát látszólag mindent megtesz Budapest, hogy egy kis keleti bizniszhez jussunk. Ám a biznisz, ahogy ezt korábban hosszabban is megírtuk, a befektetések terén egyáltalán nem jött össze. A kereskedelem terén pedig még siralmasabb a helyzet: nemhogy nőtt volna, egy kicsit még csökkent is a keleti export 2011 óta, miközben a magyar gazdaság nyugat-európai kitettsége erősebbé vált. 

Az adatokból külön szembetűnő Kína esete: bár az ország a növekedés lelassulása és a kisebb-nagyobb szerkezeti gondjai ellenére még mindig a világ egyik legdinamikusabb gazdasága, Magyarország ebből gyakorlatilag semmiféle hasznot nem tudott húzni. A keleti nyitás meghirdetése óta dollárban kifejezve egyáltalán nem bővült a Kínába irányuló magyar export, miközben a kínai gazdaság mérete 2011 óta több mint másfélszeresére nőtt.

Ugyan a Kínával szembeni kereskedelmi hiány csökkent, ám ennek az az oka, hogy jelentősen visszaesett a Kínából érkező áruk értéke. Hét évnyi keleti nyitás és folyamatos diplomáciai dörgölőzés ellenére a Kínával fennálló gazdasági kapcsolatok nem hogy erősödtek volna, még gyengültek is. Hasonló a helyzet Ázsia egészével: az áruforgalom stagnál, a térség részesedése a magyar külkereskedelemből csökken. 

Nem is volt értelme

Ettől függetlenül az, hogy az ázsiai export nem tud jelentős mértékben növekedni, illetve hogy a kereskedelmi mérleg tartósan deficites, önmagában nem a magyar gazdaságdiplomácia hibája: az egész régióban hasonló a helyzet, sőt máshol még rosszabbak a számok.

Nem mintha a gazdaságdiplomáciával ne lett volna baj: bőven voltak (és vannak) súlyos diplomáciai betlik a keleti nyitás során, amiért több jelenlegi és exdiplomata is a Külgazdasági és Külügyminisztériumban történt jelentős személycseréket, és az ezek után bekövetkezett szakember- tapasztalat- és tudáshiányt nevezte meg. Ám a kivitelezés abból a szempontból másodlagos, hogy a gazdasági realitásokat még ennél jóval szervezettebb diplomáciai tevékenységgel sem lehetne alapjaiban megváltoztatni. 

Ezek a gazdasági realitások nagyjából a következők:

• Ma már nagyon nehéz úgy termelőtevékenységet folytatni a világon, hogy ne kelljen hozzá Ázsiából alkatrészeket importálni. Miközben a kormány az újraiparosítást nyomja, óhatatlanul is támogatja az ázsiai importot, rontja a kereskedelmi deficitet.
• A magyar tulajdonú cégek, különösen a kis- és középvállalkozások nagy része nem képes az exportra. Amelyek pedig igen, azoknak a nemzetgazdasági súlya elenyésző, illetve nem olyan termékeket termelnek, amelyekre Ázsiában kiemelkedő kereslet van. 
• Kelet-Ázsia gazdaságilag nem válik nyitottabbá, sőt inkább a bezárkózás jeleit mutatja.

Az első pontot illetően a gépgyártásban, főleg az elektronikai iparban végbement nemzetközi folyamatok a hunyók. Korábban az ázsiai import (nem teljesen jogtalanul) úgy élt az európai fejekben, hogy a multi Kínában legyártatja az áruját, aztán Nyugatra exportálja. Ez részben még ma is igaz, ám a dolog sokkal összetettebbé vált: az ázsiai gyárak ma már nem konkrét termékekre, hanem alkatrészekre szakosodnak, és az alkatrészgyártás terén is a legnagyobb globális beszállítókká válnak. Emiatt a magyarországi gyárak is egyre több ázsiai alkatrészt importálnak: mint kutatásokból kiderül, a Magyarországon feldolgozott alkatrészek harmada-fele Kelet-Ázsiából származik – az ellenkező irányban viszont elenyésző a forgalom.  

A másik folyamat, ami részben magyarázza a fenti számokat, hogy a kelet-ázsiai gépipari és elektronikai termelés ma már egyre kevésbé összpontosul csak Kínában: részben a kínai munkaerő drágulása, részben a kínai konkurencia erősödése, részben a szellemi tulajdonjogok védelmével kapcsolatos kételyek miatt sok külföldi cég a környező országokba helyezte át a gyártás egyes részfolyamatait – például Vietnamba. A termékcsoport szintű adatokból látszik, hogy a vietnami import növekedése elsősorban a gépiparból származik, ahogy a kínai import csökkenése is ehhez köthető.

Nem rossz, nem jó

A fentiekből egyébként az is kiderül, hogy a keleti import nem feltétlenül rossz, hiszen jelentős része nem az Aliexpresszes vásárolt olcsó utánzat, hanem a hazai gyárakban feldolgozandó alkatrész. Ezáltal pedig ez a mínusz később az exportban pluszban megjelenik: az itthon ázsiai alkatrészekből összeszerelt termékeket jellemzően nyugatra adják el.

(Főleg, hogy még a munkaerőt is importálni kell.) Miközben az ellenkező irányban a magyar cégek nem nagyon tudnak hasznot húzni a keleti piacokon. Ez egyébként abból a szempontból nem meglepő, hogy a kereskedelem-gazdaságtant az elmúlt másfél évtizedben alapvetően két felismerés határozta meg:

• Egyrészt a kereskedelem nem államok között és által folyik, hanem cégeken, illetve cégcsoportokon belül és azok között.
• Másrészt a cégeknek csak egy nagyon apró része, jellemzően a legversenyképesebb 4-5 százaléka képes exportálni, hiszen a külföldi piacokra való belépés drága mulatság.

Ebből két dolog következik a magyar helyzetre és a keleti nyitásra vetítve. Egyrészt az államnak csak nagyon közvetett ráhatása van a kereskedelem földrajzi eloszlására, ezt a globális vállalati folyamatok mozgatják. A vállalati folyamatokra pedig sokkal jelentősebb hatással van mondjuk a helyi piacméret, az adópolitika, a bérszínvonal vagy az árfolyam-stabilitás, mint bármilyen külgazdasági politika. 

Másfelől a világgazdaság működésének fényében teljesen irreális azt hirdetni, hogy a magyar kkv-k a kormány segítségével képesek lesznek keletre exportálni. Egy-két ipari nagyhatalomtól (Németország, Japán) eltekintve egyáltalán nem jellemző sehol a világon, hogy a kkv-k exportja nemzetgazdasági szinten érzékelhető mértékű lenne. Dacára annak, hogy mindenhol népszerű politikai téma a kkv-k meg a családi vállalkozások támogatása, illetve hogy a foglalkoztatás terén ezek valóban kiemelt cégkategóriák, egyszerűen túl kicsik és gyengék ahhoz, hogy a nemzetközi piacokon versenyezzenek – pont ezért is maradtak kkv-k, és nem lett belőlük Amazon. (Ennél valamivel könnyebb a részvétel a nemzetközi szolgáltatások piacán, különösen az IT-szektorban, a fentiek a hagyományos árukereskedelemre vonatkoznak.) 

Ezt jelzi, hogy a magyar exportban a hazai tulajdonú cégek termékeinek aránya jellemzően 20 százalék alatt mozog, a célországok pedig döntően európaiak. Jól hangzik, hogy majd betör a magyar bor a kínai piacra, de ott is a legnagyobb és leginkább tőkeerős francia, spanyol, ausztrál és kaliforniai borkereskedőkkel kell majd versenyeznie. Ázsiában eleve jellemző, hogy a kereskedelem nagy része a már említett gép- és elektronikai ipari termékekben és alkatrészekben folyik, tehát valóban átható kereskedelmi eredményt ebben a szektorban lehetne elérni, itt azonban nem nagyon vannak erős magyar cégek, és amik vannak, azok is jellemzően inkább az európai gyáraknak szállítanak.

Emiatt aztán teljesen irreális volt abban bízni és azt hirdetni, hogy a keleti gazdaságdiplomácia sikeres lehet. Az ennek ellentmondó gazdasági realitások valójában bármelyik jobb bevezető nemzetközi gazdaságtan tankönyv első néhány fejezetéből kiolvashatók.

Esélyünk sem volt 

Az egész keleti nyitás tehát egy hatalmas önámításnak bizonyult. Enyhítő körülmény azonban, hogy nem csak a magyar kormány ámította magát: számos térségbeli ország, sőt sok nyugati kormány is meghirdette a maga keleti nyitását, ám az Európai Unió Kelet-Ázsiával szembeni kereskedelmi hiánya nem csökkent, és az export sem nőtt különösebben erősen.

Ez alapvetően az idézett harmadik okra vezethető vissza: Kelet-Ázsia piacai nem váltak nyitottabbá, sőt bizonyos szempontból inkább bezárulnak.

• A termelés tekintetében a térség országai között kapcsok egyre erősödnek, és a helyi cégek fejlődésével egyre kevesebb, régión kívülről jövő technológiára és alkatrészre van szükségük.
• A fogyasztás tekintetében ugyan még nő az étvágyuk, de ahogy jönnek fel az ázsiai cégek, és ahogy csökken az európaiak (és amerikaiak) technológiai előnye, úgy a piaci lehetőségek is szűkülnek.
• A piaci lehetőségek szűkítésében pedig a saját cégeiket támogató helyi kormányok is tevékenyen részt vállalnak a nyugati vállalatok belépésének akadályozásával.
• Ehhez jön még, hogy több, nagyobb kereskedelmi egyezményről is előrehaladott tárgyalásokat folytatnak Ázsia gazdaságai, ha pedig valóban létrejönne egy, Indiától Kínán át Japánig terjedő szabadkereskedelmi övezet, akkor az európai áru még nehezebben tudna versenyezni a helyivel.

Ezek a folyamatok a középtávon várhatóan csak erősödni fognak, és a bezáruló Ázsiában elsősorban csak a nagy, tőkeerős európai cégek fognak tudni érvényesülni, nem a magyar kkv-k. A magyar külkereskedelmet pedig továbbra sem a keleti szelek, hanem a nyugat-európai és általános világgazdaság fuvallatok fogják terelgetni.

Az uniós külgazdaság-politikán keresztül sokkal egyszerűbb lenne nyomást gyakorolni Kínára vagy akár Vietnamra a kereskedelmi helyzet kiegyenlítése végett. A magyar kormány azonban láthatóan pont az ellenkezőjét teszi: Pekingnél próbál jó pontokat szerezni a közös uniós fellépéssel hátráltatásával. A politikai gesztusoknak azonban vajmi kevés gazdasági hatásuk van, közvetetten viszont pont hogy Európa, és ezáltal Magyarország érdekérvényesítési képességét gyengítik, ezzel pedig a magyar gazdasági érdek ellenében hatnak.   

Borítókép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közzétett képen Orbán Viktor miniszterelnök (b) megbeszélést folytat Tran Dai Quang vietnami államfővel Hanoiban 2017. szeptember 25-én. MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsõdi Balázs