Venezuela: mi jöhet a diktatúra után?

Venezuela aktuális nyomorát nehéz átélni a távolból. Juan Daniel Gonçalves, a Magyarországon élő venezuelaiakat összefogó civil szervezet, a Viva Venezuela – Hungria képviselője azonban sok érzékletes példával segít megérteni a helyzetet:

• Öt év alatt 60 százalékkal csökkent Venezuela GDP-je, a lakosság nyomorog, Nicolás Maduro elnök rokonsága és barátai mégis elképesztő fényűzésben használják az ország megmaradt javait. 
• Venezuelában a piaci árfolyamon átváltva 2 dollárt ér a havi minimálbér.
• Az emberek 87 százaléka él szegénységben, a főváros Caracas ma már a térség legveszélyesebb városa lett, maga az ország a világ ötödik legveszélyesebb állama.
• A hivatalos és a valódi bolivar-dollár átváltás között ezerszeres különbség van, de mivel a lakosság így sem jut dollárhoz, ma a világ valamennyi országa közül Venezuelában a legmagasabb a bitcoinhasználat aránya. Erről itt olvashat érdekes részleteket.

• Az ország legnépszerűbb sportja a baseball, ám itt a meccseken a szurkolók nem pénztárszalagot és girlandot dobálnak be a meccseken, hanem bankókat, azok ugyanis úgysem érnek semmit.

Gazdag ország lehetne

Venezuela nagyon gazdag ország lehetne. Bár a nemzetgazdaság elég erősen monokultúrás – minden az olajra épül, hiszen itt van a világ legnagyobb ismert olajtartaléka –, a hatalmas olajkincs és a kiváló, egyenletesen kellemes éghajlat determinálta turisztikai esélyek, nyugodt politikai és gazdasági környezetben kiválóan eltartanák a 29 millió venezuelait.

Csakhogy amióta a már 1992-ben puccsal próbálkozó Hugo Chávez 1999-ben megszerezte a hatalmát, majd az ő halála után alelnöke, Nicolás Maduro folytatta, illetve bizonyos szempontból fokozta a totalitárius diktatúra kiépítését, az állami vezetők szétverték a demokráciát, de az olajszektort is.

Ebben az országban az állami olajvállalat, a PDVSA valóban nagyon meghatározó hatalmi centrum volt, de azzal, hogy Chávez saját kezében szerette volna tudni a céget, kirúgta, illetve letartóztatta a korábbi szakmai vezetőket. A teljes szakmai kompetenciahiány miatt a korábbi 3,5 millió hordós kitermelés 1,2 millióra olvadt. Chávezt még egy ideig legalább segítette a rekordmagas, 100 dollár feletti olajár, de Maduro már az alacsony kitermelés mellett a 40-50 dolláros hordónkénti árat is kikapta, alatta teljesen összeomlott a költségvetés.

Szövetségesek

Ekkor kezdett a harcosan USA-ellenes Venezuela Oroszország és Kína felé eladósodni, illetve egy rakás török befektetést is fogadni. Nem meglepő módon az ideológiai barátok, Nicaragua, Kuba, Bolívia és Észak-Korea mellett ez a három nagyhatalom tekinthető ma Maduro szövetségesének. Ám mivel a helyzet egyre rosszabb lett, a venezuelaiak menekülni kezdtek. A 29 milliós államból 3,5 millió ember menekült el a szélrózsa minden irányába.

A legtöbben Kolumbiába, Peruba, az Egyesült Államokba és Spanyolországba, de húsz olyan ország van a közelben és a távolban, ahol több tízezres diaszpóra alakult ki. Ahogy Juan Daniel Gonçalves mondja, független elemzések szerint is a Közel-Kelet mellett ez ma a bolygó legfontosabb menekült problémája.

A venezuelai menekülteket sok ország segíti, tucatnyi dél-amerikai állam Lima Group néven egy szervezett közösséget is létrehozott e célból. Ám a különböző kultúrájú emberek befogadása soha sem egyszerű, a helyiek mindig úgy érezhetik, hogy az olcsóbb munkaerő miatt nekik nem marad munkalehetőség, és ha olyan eset történik, mint januárban Ecuadorban, amikor egy 22 éves ecuadori várandós kismamát megölt a venezuelai barátja, a hangulat könnyen a menekültek ellen fordul.

Végső kétségbeesés

Amikor Nicolás Maduro anyagi lehetőségei fogyni kezdtek, egyre vadabb intézkedések születtek. A helyzet egyik kulcsa egy kisebb amerikai olajvállalat, a Citgo. Ez egy régi amerikai cég, amelyet a nyolcvanas években, amikor a két ország éppen jó barátságban volt, megvett Venezuela, és amelyik három amerikai finomítójában dolgozza fel a speciális, elég rossz minőségű venezuelai nyersolajat. Nem is keveset, még ma is mintegy 750 ezer hordót naponta.

(A finomítók Texas mellett Louisianában és Illinois-ban találhatóak.) 

A Citgo többsége tehát a PDVSA-é, és a hazai kitermelés mellett az amerikai finomítás a másik fő pillére az ország exportbevételeinek 95 százalékát jelentő olajiparnak. A nagy legatyásodásban azonban Venezuela nem tehetett egyebet, a Citgóra mint fedezetre vett fel piaci, illetve orosz kölcsönöket kötvények ellenében.

Vagyis amikor Maduro nagyon megszorult, majdnem átengedte a cég teljes pakettjét két hitelezői csoportnak, a piaci hitelezőknek (50,1 százalékot) és az orosz állami olajpolitika kedvencének, az Igor Szecsin fémjelezte Rosznyeftynek (49,9 százalékot). A sztori itt részletesen is megismerhető.

A Citgo így bár jelenleg még működik, nem lehetett megoldás, sem az oroszok nem jöhettek, sem a finanszírozási nehézségekre nem adhatott választ, Nicolás Maduro pedig nem az a típus, aki behódolna a piaci szükségszerűségeknek. Amikor Caracasban ülésezett a Citgo igazgatósága, lecsukta őket (több amerikai állampolgárt is), és kinevezte Hugo Chávez unokatestvérét vezérigazgatónak. Mindenesetre bár az amerikai szankciók miatt amerikai üzleti vállalkozások és magánszemélyek nem üzletelhetnek Maduróval, a Citgo mégis működhet, venezuelai beszállítással, Egyesült Államokon kívüli értékesítéssel.

A nagy kaszálás

Az elit közben egészen gátlástalan. Néhány szerencsés egyszerűen learbitrálhatja a hivatalos és a piaci bolivar-dollár átváltás ezerszeres szorzóját. A kormány, illetve a katonaság vezetői degeszre kereshetik magukat, emiatt lojálisak, néhányan mindenfajta szégyenérzet nélkül furikáznak Lamborghinikkel, és azt gondolják, hogy a PDVSA forrásaiból finanszírozott politikai kampányokkal az ellenfelek letartóztatásával és a hadsereg támogatásával hosszabb távon is fenntartható ez a rendszer, és láthatóan nem tanultak a történelemből.

Chávez és Maduro ugyanis alapvetően éppen annak köszönhették egykori támogatottságukat, hogy a hatalmas jövedelemegyenlőtlenségekkel leírható Dél-Amerikában az Egyesült Államok gyakran szövetkezett szélsőjobboldali diktatúrákkal (ez történt Argentínában, Chilében, de Venezuelában is). Így eredetileg volt társadalmi bázisuk Venezuelában a baloldali gondolatoknak és az USA-ellenességnek.

És Chávez, majd Maduro igazságosabb, progresszívebb társadalmat ígért, de ehelyett tönkrezúzta a gazdaságot, a változatos médiát, eszközévé tette az összes állami szervet, hatóságokat, bíróságokat. És közben itt is előjött a kommunisztikus rendszerek gyakori hibája:

Ha fordulat jönne

De mi történne, ha sikerülne a csoda, és Juan Guaidó az utolsó szabad választáson – a kétharmados ellenzéki sikerrel záruló nemzetgyűlési szavazáson – megválasztott parlamenti elnök ideiglenes elnökként valóban szabad választásokat tudna kiírni? Ha Maduro elveszítené a hatalmát, akkor bebörtönzésekről, gyilkosságokról és sok-sok ellopott pénzről kellene számot adnia, így természetesen foggal-körömmel fog ragaszkodni ahhoz. A venezuelai ellenállók tudják, hogy a helyzet kulcsa a hadseregnél van, ezért bár biztosan nehéz lenne megbocsátani, de ha ez a rendezés kulcsa, szívesen adnának amnesztiát a nép mellé álló katonai vezetőknek.

Sokat tud segíteni a külföld is, ha Guaidót elismerve nem szolgáltatna ki Madurónak venezuelai eszközöket, aranyat, bankszámlákat, cégeket, tankereket. Ő persze mindent megtesz, de a legtöbb ország nem mer nyíltan szembeszegülni az Egyesült Államokkal és további aranyat elszállítani. (Az orosz Gazprombank természetesen örömmel átvette viszont az olajszámlák vezetését.) Az oroszok pénzzel is tudják segíteni Caracast, hiszen az orosz központi bank őrzi Venezuela aranytartalékának csaknem negyedét, 30 tonnát.

Illetve csak őrizte:  a Novaja Gazeta cikke szerint a Kreml aktívan részt vesz az aranytartalék pénzzé tételében. Január 30-án leszállt Caracasban egy Boeing 757-es teherszállító gép, amely Moszkvából indulva,  Dubaj, a marokkói Casablanca és a Zöld-foki-szigetek érintésével repült Venezuelába. Ez tíz nap alatt már a második ilyen járat volt. 

Jöjjön a dollár?

De vajon visszaerősíthető-e eléggé a gazdaság? Vélhetően igen. A környező államokból és az Egyesült Államokból sokan visszatérnének segíteni, a Harvardon tanító korábbi venezuelai miniszter, Ricardo Haussmann és sokan mások a dollár ideiglenes használatát javasolnák a hiperinfláció megfékezésére, valahogy úgy, ahogy az a német márka egyoldalú bevezetésével történt Boszniában, Bulgáriában vagy Montenegróban.

Egyelőre az amerikai humanitárius segítségen, a kolumbiai–venezuelai határon veszteglő tankokon van a világ szeme. Kötelező alapfeltétel a demokráciához, Nicolás Maduro rezsimének megdöntése. A venezuelai értelmiségiek szerint ha ez a pokoli időszak véget ér, biztosan sikerülne a venezuelai gazdaság újjáépítése.