Nem égetnék az esőerdőt, ha nem ennénk ennyi marhahúst?

Amazóniát ötször akkora ütemben irtották tíz-húsz éve, mint amilyen tempóban mostanában hasítanak ki darabokat a világ egyik húsgyárává váló Brazíliában az esőerdőből, mégis most lett univerzális téma a problémából. Ebben az agrárlobbi támogatására építő, a környezetvédőkben ellenséget látó Bolsonaro politikája és a klímavédelembe beleálló nyugati politikusok, valamint a könnyen érthető ökológiai krízishelyzeteket igénylő média egyaránt benne van.

Így történhetett, hogy a csak az utóbbi néhány jó évhez képest több erdőtűzbe néhány napig „ég a Föld” típusú apokaliptikus víziókat látott bele mindenki, amiben hirtelen egy tudománytagadó szélsőjobbos populista lett a világ pusztulásáért felelős főgonosz.

A brazil elnök minden bizonnyal valóban tehet az erdőtüzek nagyobb számáról: a környezetvédő NGO-k elleni kirohanásai, az illetékes állami ügynökségek költségvetésének radikális megkurtítása és a földbirtokosok felhergelése megtette a hatását – ennek volt csúcspontja az augusztus 10-re a jobboldali brazil sajtóban meghirdetett „Tűz napja”, amikor kampányszerűen uszították földterület-növelő erdőirtásra a korábbi évek korlátozásait gyűlölő fazendeirókat.

A szélsőjobb és a természettel nem törődő déliek felelőssé tétele mégis eléggé egyoldalú, és nem csak azért, mert Bolsonaro azért félig joggal hivatkozik arra, hogy Európa néhány évszázaddal ezelőtt hasonló módon irtotta ki a maga őserdőit.

Ennek két fő vonala van:

• a brazil szójaipar inkább az Amazóniától délre elterülő Cerranón, a szavannás övezeten tarol le mindent (erre jóval kisebb nemzetközi figyelem irányul, pedig a helyzet ott is súlyos);
• az esőerdő szegélyén egy széles övezetben pedig a másik fő exportcikk, a marhahús miatt vesznek el minden évben újabb darabot az erdőből.

A kettő valójában ugyanaz a jelenség, a megtermelt szója 80 százalékát ugyanis takarmányként használják fel, egy áttétellel azt is hússá alakítják át.

Ha húst eszünk, ahelyett, hogy közvetlenül vinnénk be a szervezetünkbe a növényi proteint, előbb azt állati proteinné alakítjuk át, ami nem túl gazdaságos művelet. Ha a szóját, mondjuk, tofu formájában közvetlenül fogyasztja el az ember, annak átlagosan 25-ször kisebb a környezetterhelése, mintha előbb átfolyatná a szarvasmarhán.

A hús a hibás?

Ezért is merül fel az amazóniai híreknél is rendszeresen, hogy a fő bűnös valójában a globális húsfogyasztás. Ennek a teljes környezetterhelését számszerűsíteni a dolog természete miatt rendkívül bonyolult és szükségszerűen vitatható eredményekkel jár: gondoljunk bele, a kérődzők sokat emlegetett metántartalmú böfögése egy dolog, de ott van mellette a műtrágyázás, a húsfeldolgozás, szállítás, csomagolás, nem beszélve az erdőirtásokról.

Az élelmiszerlánc teljes kibocsátása a becslések szerint évente kb. 14 milliárd tonna szén-dioxid-ekvivalens (ez a mutató hozza közös nevezőre a különböző üvegházhatású gázokat), a teljes emberi eredetű üvegházhatású kibocsátás 25-30 százaléka.

Hogy az állati alapú táplálkozás jóval kevésbé kifizetődő, sokkal nagyobb a területigénye és az ökológiai lábnyoma, már abból is kiderül, hogy globálisan az állattenyésztés veszi igénybe a mezőgazdasági területek 80 százalékát, miközben a bevitt kalóriáknak csak a 20 százalékát adja. A húsra azonban akkora az igény, mint soha korábban. Nem is elsősorban a népességnövekedés miatt, hanem mert a világ jelentős része ma olyan gazdag (vagy kevésbé szegény), amilyen soha nem volt.

Ezzel most nagyjából annyi húst esznek, mint mi, magyarok, de még mindig csak feleannyit, mint a világ legnagyobb húsevői, az amerikaiak. 

A szakértői becslések egyetértenek abban, hogy az állattenyésztésen belül messze a marhatenyésztés a legszennyezőbb, önmagában felel a mezőgazdasági szén-dioxid-kibocsátás 65-77 százalékáért. A marha üvegházhatásúgáz-kibocsátása hétszer rosszabb még a sertéshúsnál is, nem beszélve a baromfiról, halról, gabonáról vagy az ebben az értelemben legtisztább hüvelyesekről.

Vissza a szójához: 100 gramm protein előállításához marhából 164, tofuból viszont csak 2 négyzetméterre van szükség évente átlagosan, miközben a marhák tenyésztéséből és feldolgozásából 50, a szója termesztéséből és feldolgozásából 2 kilogramm szén-dioxid-ekvivalens termelődik.

Ha az egész világ növényalapú étrenden lenne, negyedannyi termőterületre lenne szükség, mint most, az egész mezőgazdaság üvegházhatásúgáz-kibocsátása pedig a becslések szerint megfeleződne. A teljes húsmentesség radikális követelése helyett azonban a legtöbb szakember csak a húsfogyasztás csökkentését tűzi ki célul.

Az ENSZ klímaügyi szakértői testülete, az IPCC augusztusban kiadott nagy jelentése szerint a globális felmelegedést két fokon belül tartani is csak akkor van némi esély, ha az emberi étrend is jelentősen átalakul. Egy sokat idézett 2018-as tanulmány szerint ehhez egy olyan „flexitariánus” táplálkozásra lenne szükség, ami ugyan nem teljesen húsmentes, de dominál benne a zöldség, gyümölcs és a növényi alapú proteinek, miközben a hús, különösen pedig a vöröshús csak egy kisebb hányadot tesz ki. Hogy ezzel mennyit lehetne nyerni, vitatott.

Ennek azonban nem sok jele látszik egyelőre. Bár a fejlett világban – miközben a húsfogyasztás nagyjából változatlan mértékű maradt – a marhahúsfogyasztás csökkent, a globális kereslet továbbra is jelentős, amit részben a nagy exportőr Dél-Amerikából elégítenek ki. A kritika szerint tehát a fejlett világ (miközben most Bolsonarót ócsárolja) saját jóléte érdekében outsourcolja a környezeti problémákat: ahogy a szennyező vállalatokat igyekszik Kínába exportálni a szemetével együtt, saját húsimádatával generálja a keresletet az esőerdők pusztítására is.

Ha meg akarjuk védeni az erdőket, először meg kell értenünk, hogy adott helyen miért vágják ki őket. Ezután lehet olyan más megoldásokat forszírozni, amik egyszerre fenntarthatóak és gazdaságilag is életképesek.  

Brazília marha-nagykutya

Ezzel együtt ugyanakkor azt is látni kell, hogy a marhatenyésztés sem jár szükségszerűen akkora környezeti terheléssel, mint amekkorával Brazíliában. Az USA például Brazíliához képest kevesebb mint feleannyi állatból termelt tavaly 12,3 millió tonna húst. Ennek több oka van, a legfőbb biztosan az, hogy a brazilok

Brazília a világ második legnagyobb marhahús-előállítója, bölényhússal együtt nagyjából 11 millió tonnát (ebből 10 milliót tonna körüli lehet idén csak a marhahús) termel évente, amivel a világ második legnagyobb előállítója az USA mögött. A brazil gazdaságnak is kiemelten fontos, a GDP csaknem 9 százalékát adja csak a marhatenyésztés.

A hatékony tenyésztés alatt olyanokra lehet gondolni, hogy ha szabadon tartják az állatokat, és füvet esznek, akkor sokkal lassabban híznak meg, mint ha mindig optimális tápanyagmixet kapnak. Vagy ha a marhának egy hétig kell a saját lábán elmennie a vágóhídig, akkor le fog fogyni, mire odaér. Brazíliában az extenzív, hagyományosabb állattartás az uralkodó, ahol kihajtják az állatokat, amelyek aztán lelegelik, amit tudnak. Így az esős évszakban meghíznak, a szárazban viszont kevésbé, vagy akár le is fogynak.

A régiesebb módszerek egyik velejárója az is, hogy több hely kell hozzá, ezért is felelős közvetlenül az állattenyésztés a brazíliai erdőirtások nagyjából kétharmadáért 2001 és 2013 között. 

Ahogy például az sem mindegy, hogy milyen fajtát tartanak. A népszerű Angus típusú marha például különösebb gondok nélkül hizlalható az USA-ban, de a trópusi meleget nem bírja, nem fog annyit enni 35 fokban, mint 25 fokban. A Brazíliában tartott Nelore és Zebu marhák megbírják a meleget, viszont szikárabb húsúak. Éppen ezért például génmódosított Angusszal is próbálnák javítani a brazil marhahús-előállítás hatékonyságát.

Durva különbségeket hoz az is, hogy az állattartás erősen méretgazdaságos. Ez csak annyit jelent, hogy minél több állatot tart egy cég, annál ügyesebben tudja ezt megoldani. Alapvetően a kis-közepes tenyésztők jellemzők az erdőirtásokban leginkább érintett területeken. 

A fenti térkép a marhacsordák elhelyezkedését mutatja, pont ott vannak az állatok, ahol az erdők hűlt helye is. Nagyjából a marhák 40 százaléka él az Amazonas-medence vidékén. 

A többség belföldön fogy el

Alapvetően Brazíliában eszik meg az ott megtermelt marhahúst, a hús 80 százaléka belföldre kell. A helyiek egyik fontos tápanyagforrásáról van tehát szó, egy átlagos brazil évente több mint 42 kiló marhát fogyaszt. Ez hetente majdnem egy kiló marhahús fejenként, az aggastyánokat és csecsemőket is beleszámolva. Összehasonlításképp: a magyarok átlagosan nagyjából 3 kiló marhahúst esznek meg egy évben. 

Azonban még így is Brazília a világ legnagyobb marhahúsexportőre, döntően Hongkongba és Kínába megy az árujuk, főleg nyers hús. Uniós országok is vásárolnak tőlük, ők döntően feldolgozottabb, magasabb értékű termékeket. (Itt részletesebb ábrákat is nézegethet még a brazil marhaexportról).

Gyenge a törvény ereje

Az Amazonas-medence mezőgazdaságának megértéséhez azt sem árt tudni, hogy a környéken igen vad viszonyok uralkodnak még mindig, a szervezett bűnözés gyakran erősebb, mint törvény, a kalózokkal vagy épp a rabszolgatartással is fel kell vennie az államnak a harcot.      

Brazília vagy a világ tehát bármit is akarna csinálni az amazóniai erdőirtás ellen, az biztos, hogy az államnak is vissza kellene szereznie az irányítást. Hiszen a legügyesebb szabályozás sem lesz hatékony, ha a helyi fegyveres csoportok rövid távú érdekei bármikor felülírhatnak bármit. 

Lehetséges lépések

Az tehát egyértelmű, hogy miközben úgy általában a húsfogyasztás háttérbe szorulása is sokat segíthetne a mezőgazdaság üvegházhatásúgáz-kibocsátásának csökkentésében, a jelenlegi fogyasztási szint mellett is lenne lehetőség jóval kisebb környezetterheléssel több húst előállítani.

Nathalie Walker, a National Wildlife Federation igazgatója szerint korszerűbb módszerekkel Brazília egyetlen újabb fa kivágása nélkül is megháromszorozhatná marhahús-kibocsátását . Ez óriási nagyságrend, ezért az erdőirtások ellen mindenképp észszerű irány lehet, hogy a brazil állattartók agrártudáshoz és tőkéhez jussanak, és ugyanannyi állattal, kevesebb földön, sokkal több húst tudjanak előállítani.

Emellett a pénzügyi ösztönzők is biztosan hatékonyak lehetnek, például ha gazdagabb országok valamilyen formában fizetnek a szegényebbeknek, ha azok vállalják, hogy nem pusztítják el a fáikat. Az ENSZ égisze alatt futó REDD+ például az egyik ilyen óriási program, aminél azonban a nehézségek is jól látszanak. Az ilyen rendszereket igen nehéz jól kalibrálni, egy sereg ponton teljesen félrecsúszhat, a rossz adatoktól kezdve a csalásokon át, mondjuk, a helyben eltérően értelmezett definíciókig. Így aztán az eredmények sem egyértelműek, nem világos, hogy miért mennyit fizettünk. 

Az mindenesetre elég valószínű, hogy ha érdemi változást szeretnénk a fenntarthatóság ügyében, akkor nem hagyatkozhatunk a szereplők jóindulatára. Piacgazdaságokban ezt úgy tehetjük meg a leghatékonyabban, ha a szereplőket anyagilag is érdekeltté tesszük abban, hogy ne szennyezzék a környezetet (csúnyább nevén internalizáljuk a negatív externáliákat). Hiszen akkor a braziloknak se érné meg ebben a formában előállítani.

És mit tehetünk egyéni szinten? Ha lemondunk a marhahúsról, önmagában egyénileg nyilván elég kevés szabályozási változtatást fogunk tudni elérni, másrészt viszont ártani biztosan nem árt, ha odafigyelünk arra, hogy kevesebb húst együnk, ráadásul a politika figyelme is akkor terelődik ezekre a kérdésekre, ha az a választók szempontjai között is megjelenik. Ahogy a fejlett világban a cukros üdítők vagy a zsíros ételek népszerűsége pár évtized alatt nagyot tudott fordulni, úgy nem elképzelhetetlen, hogy húsokkal kapcsolatban is tudunk változtatni az étrendünkön.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)