Olga, Liliána
20 °C
35 °C

Ennyire brutális áremelések 20 éve nem voltak

STA0143
2021.06.17. 13:22
Rengeteg céget érint a generációváltás problémája, ugyanis akik a rendszerváltoztatás után kezdtek vállalkozni, rohamosan közelítenek a nyugdíjas éveikhez – ha nem érték már el azt. A HÁsZ Kft. is ebben a cipőben járt, de szerencsésnek mondhatják magukat, mert volt kinek átadni a stafétát. Szabó Bence, az építőipari cég tulajdonosa az Indexnek adott interjúban beszélt a kezdeti nehézségekről, valamint arról is, hogy ennyire kaotikus és szélsőséges áremelések nem voltak az elmúlt 20 évben. Az Index cégvezetőket bemutató sorozatának legfrissebb írását olvashatják.

Mikor kezdődött a HÁsZ Kft. története?

Ez egy régi sztori: a 90-es évek elején lehetett először vállalkozni Magyarországon, apám pedig 1992-ben döntött úgy, hogy belevág ebbe, és létrehoz egy építőipari kivitelező vállalkozást. Előtte gazdasági munkaközösségben (gmk) dolgozott, sok házépítésnél vállalt fizikai munkát: volt egy 4-5 fős csapata, és kisebb projekteket vállaltak el, családi házakat építettek.

Hogy került ön a képbe?

A cégalapítás ellenére apám sosem volt vállalkozó szellemű ember. A mai napig azt gondolom, hogy abban hisz, amit ő a kis csapatával megcsinál két kézzel – akkor az olyan lesz, amilyennek lennie kell. Ebben hitt, ezért nem akart nagyobb projekteket, nem akart növekedni. Neki ez elég volt.

Egyszerre egy-két építkezést vállalt el, ebből el tudta tartani a családját, nem akarta növekedési pályára állítani a céget.

Én 2000-ben végeztem építőmérnökként, majd 2002-ben kezdtem el dolgozni apám mellett – nyári gyakorlaton is dolgoztam már a cégnél, kétkezi munkásként. Eleinte 4-6 fős brigádokban dolgoztam brigádvezetőként. Beálltam én is, futottam a köröket: falazni nem tudtam, de például födémet zsaluztam, vasat szereltem, tetőt ácsoltam – melyre édesapám tanított meg. A főiskola után, mikor kimentünk a munkagép mellé a terepre, még nem nagyon tudtam, merre van az előre. Kellett egy-két év, mire belerázódtam a családi vállalkozásba az apám mellett: de már láttam, hogyan épülnek össze a folyamatok. Ekkor olyan 10-12 főből állt a cég: nekem volt 4-6 jó szakemberem, kollégám, és apámnak is volt egy hasonló méretű brigádja, amellyel házakat építettünk.

Mikor vette át a céget?

Ez inkább egy folyamat volt: apám 2014 környékén már úgy érezte, nem kell az operatív dolgokban részt vennie, és látta azt is, hogy jó kezekben van a vállalkozás. Már csak egy-két projektet vitt, majd végül egyet-egyet, végül néha bejött az irodába inni egy kávét. Szép lassan visszavonult. 2014 körül ültem le vele, hogy „oké, papa, hogy csináljuk, mit szeretnél?”. Egy pohár bor mellett megállapodtunk, és megvettem tőle a céget. Egy-két felújítást csinált még, amivel lekötötte az energiáit, de már nem vágyott a nagy pörgésre. Úgy váltunk el, hogy még volt egy futó projektje a III. kerületben, amit mint építésvezető még befejezett 2016 körül.

Továbbra is családi házakat építettek, vagy már voltak nagyobb projektjeik?

Még a családi házak mentek, ekkor három-négy lakásos társasháznál nem építettünk nagyobbat.

A munkaerőhiány problémájával mikor találkoztak először?

Körülbelül ekkor, 2016–17 körül, amikor elkezdett berobbanni az építőipar. Jöttek a kedvezmények sorban: előbb az 5 százalékos áfa az új építésű ingatlanokra, majd a csok, lett egy nagy lufi, egy nagy boom, mindenki fejlesztett, így hamar elfogyott az ügyes, rutinos és szakképzett szakember a piacról. Ekkoriban tényleg elég meredek növekedési pályán volt már a cég, folyamatosan emeltünk a fizikai létszámon: öt éve 20-22 fő dolgozott a cégnél, ma körülbelül 75.

Egyébként ez volt az a periódus is, amikor egyik építkezésről átmentek a másikra, hogy „figyelj, mennyit kerestek?”, „oké, nálunk kapsz 200-at!”.

És másnap azt vette észre a kivitelező, hogy nincs brigádja. Voltak alvállalkozóink, akikkel hosszú évek óta együtt dolgoztunk. Egyikükkel megesett, hogy egy nagy cég alvállalkozójaként nem kapta meg a teljesítési igazolást, több millió forintot tartottak így vissza, a fővállalkozó ezzel sakkban tartotta, újabb kisebb-nagyobb munkákkal bízta meg, amelyeket ugye kénytelen volt elvégezni, hogy majd egyszer kifizessék végre. Emiatt egyszer nem tudott nekünk időben teljesíteni. Ekkor éreztük azt, hogy ha tartani akarjuk a határidőket, a minőséget, akkor kell egy meredek létszámfejlesztés.

Az építőipar szabályozása igen hektikus volt az utóbbi időszakban: az 5 százalékos áfát például bevezették, majd ki, aztán megint vissza…

Gyorsan változó világban élünk: kivezetik, bevezetik, szombat délelőtt kihirdetnek egy törvényt vagy egy kormányrendeletet – nem tudja az ember, hogy merre van az előre. Most megint 5 százalék az áfa 2022 végéig, mellette ott van a csok, az illetékkedvezmények, a vissza nem térítendő, 3 millió forintos felújítási támogatás. Most megint kapott az építőipar egy kis olajat a tűzre. Azt látom, hogy kezdenek begyűrűzni a nagyobb projektek, augusztus végére megint baj lesz a munkaerőhiánnyal, amit már most is érezni.

Az állami támogatások alaposan felpörgették az ágazatot, ahogy az árakat is – munkadíjakat és anyagköltségeket egyaránt. Hol állhat meg az árrobbanás?

A munkabérek január óta olyan 5-10 százalékot emelkedtek. Ha most berobban a piac, akkor augusztusban újabb emelkedés várható. Ami az anyagárakat illeti, bő 20 éve dolgozom az építőiparban, de

ennyire kaotikus és szélsőséges áremelések, mint amik most vannak, korábban nem voltak.

Olyan szinten emelkednek az árak, hogy ha most kér árajánlatot valaki, akkor odaírják, hogy azt kizárólag a mai napig tartják. Ez drámai. Nagyon kevés a nyersanyag, az alapanyag. Vannak elvállalt projektek, ezért mindenki, akinek van pénze és megteheti, az elkezdett betárolni. Ezzel a pánikkal egy olyan keresletet generáltak, hogy minden az egekbe emelkedett. A betonacél ára elszállt, ahogy a faárak is megduplázódtak, de a kőolajszármazékoknál, a műanyagoknál és az EPS-eknél is újabb és újabb áremelések következnek. Arra számítok, hogy ez szeptember–október környékére megnyugszik, kidurran, és lejjebb fognak menni az árak, bár a januári szintre valószínűleg már soha.

Ilyen piaci környezetben hogyan tudnak most leszerződni bármilyen munkára?

Nehéz. Amikor a generálkivitelező elvállal egy munkát 1-1,5 milliárdért, 16 hónapra szerződik, akkor meg kell saccolnia, hogy nyolc hónap múlva mennyiért tud építőanyagot venni. Ebben van rizikó. Nagy a kiszámíthatatlanság: két hónapra nem látjuk előre, hogy lesz, nem lesz, mennyibe fog kerülni az építőanyag. Ez nagyon fájdalmas. A pandémia is hozott magával egy viszonylag kiszámíthatatlan piacot, ez hoz egy sor törvénymódosítást, kormányrendeletet. Hosszú távon összerakni egy üzleti tervet most nem egyszerű feladat.

A koronavírus hogyan érintette a céget?

Tavaly megúsztuk, de volt azért pánik. Amit tudtunk, azt intéztük, biztosítottuk például a home office lehetőségét.

Home office-ba hogy megy el a kőműves?

Távmunkában nem épül meg a falazat, ez tény. Bár ez mégis egyszerű volt: az építkezés és a lakóhely között kellett csak ingázni, így nem volt ezzel gond. A járvány alatt nem állt meg az élet, de az fájt, hogy a külföldi munkavállalóink, a 20 kárpátaljai srác nehezen tudott visszajönni a határ másik oldaláról. Ez okozott egy kis fejfájást, de folyamatosan tudtunk dolgozni, és a nyersanyagellátásban sem volt még probléma.

Mi a legnagyobb félelme most az építőipart nézve? Kipukkad a lufi?

2021-re minden üzletágunk el van látva munkával, lassan már látjuk a jövő év elejét is. Attól nem félek, hogy a HÁsZ-nak nem lesz munkája.

Sokkal jobban tartok attól, hogy a nyersanyaghiányt és az ezáltal generált árakat és piacot hogyan tudjuk majd kezelni és kiszámítani,

mert a végtelenségig én sem tudok készletezni. A legnagyobb problémám, hogy amit ma megveszek 100 forintért, az lehet, hogy három hónap múlva 250 lesz, és ez nagyon komoly kockázatot és veszteséget jelenthet.

Hány projektjük van jelenleg?

Idei célkitűzés volt, hogy a kisebb munkákból visszavonulunk, nagyobb projektek felé nyitunk, mert a megnövekedett létszámmal a rezsiköltségeket csak így tudjuk kitermelni. Három nagyobb projektünk van, 500 millió és 1,5 milliárd forint közöttiek. Ezek mellett van még 5-6 kisebb munkánk, továbbá ott vannak még a szakági kivitelezéseink – például vakolás, szigetelés –, valamint az asztalosüzemünk, valamint állványokat és munkagépeket adunk bérbe. A családi házas projektek után fokozatosan álltunk át a társasházak és ipari létesítmények kivitelezésére.

Visszatérve a generációváltásra: egy hasonló helyzetben lévő cégvezetőnek mit tanácsolna?

Mi nagyon szerencsés helyzetben voltunk, mert volt kinek átadni a családi vállalkozást. Másoknál eleve lehet, hogy nincs is a családban olyasvalaki, aki a szülei vállalkozását továbbvinné. Sőt, szerintem egyre többen vannak így ezzel.

A mai fiataloknál azt látom, hogy nem nagyon akarnak beleszólni a családi vállalkozásba, vagy ezzel foglalkozni.

A fiamat már most próbálom ebbe az irányba terelgetni, de ha ez nem jön össze, más tervei lesznek, akkor időben meg kell találni a megfelelő embert. Végső esetben pedig el kell kezdeni gondolkodni majd a cég értékesítésén, bár ez az utolsó verzió.

Mi a helyzet az átvevő féllel?

Első körben nem árt, ha egyáltalán érdekli a dolog, mert erőltetni nem szabad. Nagyon fontos a folyamatos képzés, továbbá az sem baj, ha egy-két évet lehúz például az ácsokkal egy építőipari cégnél, mert látja a munkát, onnantól kezdve pedig nem fogják tudni megfogni a szakemberek, hogy mit és miért csinál. Így el fogják ismerni a kollégái is. Azt tudom tanácsolni, hogy a ranglétrát bizony mindenki járja szépen végig.

NÉVJEGY

Szabó Bence 42 éves építőmérnök, a ma már az Óbudai Egyetem égisze alá tartozó Ybl Miklós Főiskola mélyépítő karán szerzett diplomát. Miután 2004-től lépésről lépésre átvette a pomázi székhelyű családi céget, a HÁsZ Kft. addig 100–200 millió forinton stagnáló árbevétele néhány év alatt a sokszorosára nőtt, a jövő évi rendelésállomány már meghaladja a 2,2 milliárdot. Az ügyvezető a folyamatos fejlesztésben hisz, évről évre visszaforgatják a tőkét modernebb, hatékonyabb berendezésekbe, gépekbe. A cégvezető nős, két gyermek, egy 13 éves fiú és egy 10 éves kislány édesapja.

(Borítókép: Szabó Bence. Fotó: Sóki  Tamás / Index)