A lengyel bor újra legendás lesz

Harminc évvel ezelőtt olyan volt az országunk, mint egy mezítlábas futó, aki elindul a többiek után messziről látva a hátukat, azt sem tudja, merre kell futnia, de próbál felzárkózni hozzájuk – idézi a Notes from Poland Marek Kondratot, az ismert lengyel színészt és borimportőrt, aki a lengyel borászat új kezdetéről írt a Polskie Wina (Lengyel borok) évkönyv idei kiadásában. Az új lengyel szőlészetek az ígéretes gyermekkorukat élik – tette hozzá, amit nehéz lenne vitatni.

Az első hivatalos, jogilag elismert lengyel bor 2009 júniusában került piacra, nevezetesen a Feniks 2008 a Jaworek-szőlészettől. A 2009–2010-es szezonban 21 szőlészet jelentette be, hogy saját borral akar piacra lépni, jelenleg ez a szám 380. A bejegyzett lengyelországi szőlészetek 630 hektár területen termesztenek borszőlőt, miközben a be nem jegyzett szőlészetek hasonló nagyságú területet foglalhatnak el. Ez apró a francia, spanyol vagy olasz szőlészetek méretéhez képest, ám a lengyel bor egyre népszerűbb.

Szinte ősi hagyomány

Lengyel földön a XII. században, azaz az 1100-as években kezdtek el borászkodni, abban az időszakban, amit az éghajlatkutatók középkori klímaoptimumnak neveznek. E korszakban Anglia területén is termesztettek szőlőt borkészítés céljából. A lengyel történelemben az ekkoriban alapított városok egy részének neve – Winne Góry, Winiary, Winogrady – őrzi ezt a hagyományt. Kezdetben a ciszterci és a bencés szerzetesek foglalkoztak ezzel, ám hamarosan csatlakoztak hozzájuk a Krakkóban és más városokban lakó szabad polgárok.

A történetnek a légkör XVII. századi lehűlése, a kis jégkorszaknak nevezett időjárási jelenség vetett véget – ekkoriban Magyarország éppen három részre szakadt állapotában vergődött –, ami az átlaghőmérséklet legalább egy Celsius-fokos csökkenésével járt. Ha ez a törés nem érte volna a lengyelországi bortermelést, akkor ma legalább olyan hosszú tradíció állna a lengyel borászok mögött, amilyennel a franciák dicsekedhetnek.

Csapás csapás hátán

És a csapás nem járt egyedül. Erre az időszakra esett a harmincéves háború, amelyet a szakértők egy része a résztvevők nagy száma miatt az első igazi világháborúnak tart, és egyik helyszíne Lengyelország volt, miközben az ültetvényeket a filoxéra (szőlőgyökértetű) is pusztította. Az ország területét többször felosztották barátságtalan szomszédai, majd a második világháború után jött a szocializmus, amikor nem sok érdeklődés és lehetőség mutatkozott a borszőlő termesztése iránt a Németországtól átkerült területeken.

Ezzel együtt a lengyel „bor” idézőjeles értelemben tovább élt, hiszen házilagosan eperből, illetve mazsolából készült nem túl magas szesztartalmú ital, és a boltok árultak olcsó almabort. Az 1980–1990-es években importált bolgár sophia melnik és magyar egri bikavér borok enyhén szólva nem számítottak a legjobb minőségű termékeknek. Ugyanakkor ebben az időben kezdődött a hazai bortermelés feltámadása.

Úttörők és követők

Az egyik úttörő Roman Myśliwiec volt, aki 1982-ben megalapította a Golesz-szőlészetet a Podkarpacie régióban. Ezt ma fia, Bartłomiej vezeti. Legjelentősebb termékük a Polaris bor. A Goleszt hamarosan több borászat követte, főként Zielona Góra régióban, Lengyelország nyugati részén, ahol a 19. században több mint 2200 szőlészet volt. A Kinga-szőlészet 1985-ben indult, egy évtizedre rá követte a Stara Winna Góra. Az ezredforduló után számos további alakult, és ugyanebben az időszakban Alsó-Sziléziában is egymás után jöttek létre a borászatok.

Az újabb fordulatot az említett 2009-es év hozta, amikor hivatalosan elismerték a lengyel bort. Ezt követően már nem csupán az ínyencek hobbijaként élt tovább a helyi borászkodás, hanem üzletté vált, és az ezzel foglalkozó vállalkozások az ország egyre nagyobb területein jelentek meg. Talán hihetetlenül hangzik, de ma a lengyel bortermelés az ország egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági ága.

Nagy menetelés

A lengyel borok 2011-ben jelentek meg először hivatalos rendezvényeken, amikor Lengyelország az év második felében (Magyarország után) az EU soros elnöke volt. A hivatalos rendezvényekre a hazai borászatok szállítottak, kivéve a keleti partnerségi csúcsértekezletet, amelyre magyar borokat rendeltek. Akkoriban az élelmiszerboltok és a vendéglők is megpróbálták bevezetni a piacra a lengyel borokat, ám sok promóciós kísérlet kudarccal végződött.

A modern lengyel konyha egyik kiváló képviselője, a Bez Gwiazdek vendéglő vezető séfje, Robert Trzópek annak idején azt mondta, hogy a lengyel borászatok kicsik, az évjáratok minősége nagyon változékony, és a borok túl drágák. Jelenleg három borászat termékeit is kínálják az étlapjukon. Aleksander Baron, a nevét viselő divatos étterem tulajdonosa nem kispályázik: szinte kizárólag lengyel borokat kínál a vendégeinek.

A borászatoknak két típusa van – írja Maciej Nowicki borszakújságíró a Lengyel borok évkönyvben. Az egyikbe az egy-két hektáron szőlőt termelők tartoznak profi borkészítő felszereléssel, tesztelőszobával és borturizmust kiszolgáló helyiségekkel. A másik – egyre növekvő – csoportjukba már üzleti vállalkozások tartoznak, amelyek jelentős területen termelnek borszőlőt, és a borturizmust például valamilyen történelmi helyszínen, kastélyban vagy uradalomban szolgálják ki. Mindkét csoport általában tulajdonosa annak a cégnek, amely a bort készíti, és családi vállalkozásként működik.

(Borítókép: Fehér- és vörösborokat csomagolnak egy lengyelországi borászatban 2020. április 29-én. Fotó: Artur Widak / NurPhoto / Getty Images)